Mészáros Antónia: az emberek hozzászoknak a háborús hírekhez

A legnagyobb gyerekvédelemmel foglalkozó szervezet mivel áll szemben, ha a háborúk okozta következményekről beszélünk?

Mérhetetlenül sok háború és fegyveres konfliktus van jelenleg a világban, amelyektől a gyerekek szenvednek a legjobban. Van, ahol már hosszú évek teltek el az életükből a fegyverek árnyékában, és van, ahol beleszülettek a fegyveres konfliktusba. Ez azt jelenti, hogy a legalapvetőbb életfeltételeik sem adottak, és humanitárius segítségre szorulnak ahhoz, hogy például biztonságos, tiszta ivóvízhez, élelmiszerhez, gyógyszerhez, egészségügyi ellátáshoz, menedékhelyhez jussanak. A jövőjük teljesen bizonytalan, az oktatás is nehezen megy, és számukra a gyermekévek eleve nehezen értelmezhetőek, miközben ennek az időszaknak kellene lennie a legönfeledtebbnek és a legmeghatározóbbnak az életükben. 

A háborús konfliktusok néha akkor is nagyon messze vannak a békében élőktől, ha egyébként nem nagy a földrajzi távolság. De jelenleg 110-nél is több országban ropognak a fegyverek, például a Közel-Kelet és Ukrajna mellett Nigerben, Kambodzsában, Etiópiában, Afganisztánban, Pakisztánban, Algériában is. 

A II. világháború óta nem volt ez a szám ilyen magas és ez szíven is üt. Azt szeretnénk, hogy az emberek egy picit jobban beleérezzenek, hogy megértsék, mit jelent a gyerekek, a családok számára ez a rengeteg pusztítás, mit jelent az egész világnak, ha a Föld ilyen sok pontján egyszerre egész generációk veszhetnek el. Ezért hívtunk meg haditudósítókat, olyan magyar és Magyarországon dolgozó szakembereket is, akik rendszeresen és közelről látják ezt, és újságíróként tudósítanak a helyszínekről. 

Egy fegyveres konfliktus közepette van idejük az újságíróknak a gyerekekkel is foglalkozni?

Egy haditudósítónak elsősorban a felnőttekre kell koncentrálnia ahhoz, hogy el tudja mondani, mi történik. Meg kell találni a helyi döntéshozókat, be kell vagy ki kell jutni valahonnan, meg kell figyelni, hogy mozognak a csapatok, stb… Ezalatt találkoznak gyerekekkel, de nincs feltétlenül idő ott, és akkor elmélyedni, hiszen pörögnek az események, életben is kell maradni, tudósítani is kell. De most kifejezetten arra kértük a kollégákat, hogy gondoljanak vissza azokra a gyerekarcokra, helyzetekre, amikor családok és gyerekek sorsáról szereztek benyomást. Szívbe markoló volt látni, ahogy az igazán harcedzett kollégákat – Al Ghaoui Hesna (független), Földes András (HVG), Huszti István (Telex), Vörös Szabolcs (Válasz Online) és Nick Thorpe (BBC) – is újra megrendítették az emlékek. Huszti István egy 9 éves ukrajnai kisfiúról mesélt. „Ez a kisfiú leült, hogy elmesélje nekem a történetét, majd megszólalt, hogy Nagyi, te most menjél ki, mert ilyenkor mindig sírni szoktál. És akkor elmondta, hogyan ölte meg az édesanyját a szeme láttára egy rakétarepesz. Láttam, hogy külsőre olyan, mint bármelyik korabeli gyerek, a történet viszont, amit elmesélt, egy felnőtt ember számára is traumatikus lenne.

Mielőtt az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatója lett, ön is dolgozott haditudósítóként a BBC-nél.   

Amikor először jártam Koszovóban, akkor éppen vége volt a háborúnak, mindenhol füstölgő romok voltak, és minden tele volt aknával, valamint olyan fel nem robbant bombákkal, amelyek még nem érték el azt a fordulatszámot, amire be voltak programozva. Ezek szép, színes eszközök, ha egy gyerek megtalálja őket, játszani kezd velük. És ahogy forgatja játék közben, úgy számol a készülék, és amikor eléri azt a bizonyos számot, felrobban. Az elvonuló katonák pedig sokszor aláaknáztak otthonokat, hogy a visszatérő családoknak ártsanak. Akár úgy is, hogy egy gyerekágy robbanjon fel. Sok olyan gyerekkel találkoztam, akik elvesztették valamelyik végtagjukat, vagy nagyon súlyosan megsérültek ilyen robbanásokban. Később Zimbabwében találkoztam gyerekkatonákkal. Akkor kifejezetten azzal a témával foglalkoztam, hogyan rabolják el a gyerekeket, akiket gyakorlatilag több hónapos bántalmazással és átneveléssel, egy eléggé elvetemült folyamat végén milicistákká változtatnak. Akit sikerült elég hatékonyan megtörni, az a végén bántalmazó is lett. Az akkori hatalom velük terrorizálta a lakosságot. Az iraki háború alatt is forgattam. Az amerikaiak – és szövetségeseik – megszállása alatt beszivárogtak az országba a helyi ellenállók mellé terroristák, kifejezetten azzal a céllal, hogy destabilizálják a régiót. Jelen voltam például egy olyan esetnél, amikor egy amerikai konvojt akartak felrobbantani, de pont akkor történt a detonáció, amikor a közeli iskolában véget ért a tanítás és a gyerekek kiszaladtak az utcára. Őket érte el a robbanás. Nagyon sok gyerek sérült meg súlyosan.

A háborúkban nemcsak meghalhatnak a gyerekek. 

2023-ban az ellenük elkövetett jogsértések száma már elérte a 33 ezret, ami 30 százalékos emelkedést jelent az előző évhez képest. 35 százalékkal nőtt a gyerekek ellen elkövetett gyilkosságok és a csonkítások száma, 25 százalékkal többször fordult elő a gyermekekkel szemben elkövetett szexuális erőszak. Egyre több a szándékos, a válogatás nélküli, polgári célpontok elleni támadás is. 

Milyen eredményt érhet el egy-egy, gyerekekkel kapcsolatos haditudósítás? 

Azáltal, hogy bemutatjuk, hogy mi történik, nagyon sokszor a megoldás irányába mozdítjuk a problémát. Például a zimbabwei átnevelő táborokról szóló filmünk hatására világraszóló botrány lett, és az egész programot bezárták. A táborokat megszüntették, és ott feltehetően több tízezer gyerek menekült meg. Biztos vagyok abban is, hogy amikor az iraki háborút követő békétlenségről forgattunk, annak is volt pozitív hatása, legalábbis ami a szövetséges haderő helyi viselkedését illeti. 

Ha valahol háború tör ki, pillanatokon belül segít az UNICEF az áldozatoknak. Miből van erre forrásuk? 

A nagy nemzetközi szervezetek – amilyen az UNICEF is – nem tudnak máshogy segíteni, csak ha kapnak segítséget és finanszírozást a munkához. Az UNICEF önkéntes felajánlásokból működteti a programjait, nem kap erre külön költségvetést az ENSZ-től. Sosincs annyi forrás, mint amennyi problémát helyben meg kell oldani. Ha segítséget kapunk, akkor mi is segíthetünk azoknak a gyerekeknek, akiknek lehet, hogy a másnapi túlélés a tét: kap tiszta ivóvizet, biztonságos menedékhelyet, hogy ne robbanjon fel, egészségügyi ellátást. Ez az a humanitárius azonnali segítség, amire szakosodtunk. 

Nekünk, akik békében élhetünk, egyetlen eszköz van a kezünkben: a segítségnyújtás. A világ morális kötelezettsége pedig, hogy segítsen a legkiszolgáltatottabbaknak. Csakhogy úgy tapasztaljuk, hogy a háborús híreket megszokják az emberek. Tavaly például még nagyon sokan adományoztak az ukrán gyerekek megsegítésére, az idén már gyakorlatilag senki. De attól, hogy ilyen hosszú idő óta élnek háborúban, ezeknek a gyerekeknek nem kevesebb segítségre van szükségük, hanem egyre többre. Mi nem nézzük, hogy egy adott konfliktus miért robbant ki, vagy ki a hibás. Mi a gyerekekre figyelünk, akik biztos, hogy ártatlanok, mégis mindig ők fizetik a legnagyobb árat. Ha ezt átérzik a világ szerencsésebb részein élők, és csak egy tábla csokoládé árát felajánlják erre a célra, akkor nagyon fontos lépést tesznek a gyerekekért.