Mi a szerepe az ellenzéknek a költségvetési vitában?
Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő, idézhetnénk Shakespeare örökbecsűjét, de mindjárt le is fordíthatnánk a hazai politikai teátrum működési sajátosságaira: színház a parlament és színész benne minden képviselő. Akik a kormánypárt padsoraiban ülnek, kénytelenek beérni, hogy a bólogatók kórusában a helyük, míg az ellenzékieknek ennél is hálátlanabb szerepet osztanak. Amióta a Fidesz a hatalom közelébe került, lépten-nyomon azt bizonygatja, hogy ellenzék nélkül is lehet az országot vezetni. Aki figyelemmel kíséri általában a parlamentben folyó költségvetési vitákat, azt látja, hogy az ellenzék „hivatalból” módosítana, átcsoportosítana, a kormánypárt pedig ugyanazzal a lendülettel – érdemi megfontolás nélkül – elutasít mindent, ami a túloldalról érkezik.
– Ebben a felállásban érdemes egyáltalán energiát fecsérelni a vitatkozásra? – kérdeztük Katona Tamást, korábbi pénzügyi államtitkárt, aki számos költségvetési tárgyalás résztvevője volt már.
– Nem arról van szó, hogy az ellenzék azért vonja kétségbe a költségvetés számait, mert ez „hivatalból” a dolga. A költségvetés vitája egyben alkalmat ad arra is, hogy az ellenzék véleményt mondjon a regnáló kormány gazdaságpolitikájáról, és érzékeltesse a választókkal, hogy hatalomra kerülve milyen változásokat vezetne be a bevételek illetve a kiadások elosztásában. Ha komolyan vesszük a demokráciát, akkor az alternatívák felmutatásának fontos szerepe volna. De aligha lehet elvonatkoztatni a hazai viszonyoktól. Az elmúlt tíz évben minden javaslat pusztába kiáltott szó maradt.
– Ha ezt elfogadjuk, megkérdezhetjük: akkor miért van egyáltalán az ellenzék a parlamentben?
– Ezt már sokan megkérdezték. A magyar parlamentarizmusra rányomja a bélyegét Kövér László „házmestersége”, és ezzel a demokrácia elkorcsosult megjelenési formájává silányodott az Országgyűlés munkája, de mindennek ellenére, úgy gondolom, hogy az ellenzéknek igenis ott kell lennie, és minden alkalmat meg kell ragadni, hogy tiltakozzon a kialakult gyakorlat ellen. A költségvetés kapcsán meg kell mutatni, hogy lehetne másként is gazdálkodni az ország jövedelmével, fel kell hívni a figyelmet például arra, hogy az elmúlt tizenegy évben a kormány hibás családtámogatási gyakorlata miatt alakult ki a hazai példátlan mélyszegénység. Azokat támogatják, akik valójában nincsenek arra rászorulva, mások nyomorognak, a gyerekeik étlen-szomjan mennek iskolába, ha egyáltalán télen tudnak cipőt adni a lábukra. Sok család önhibáján kívül munka nélkül tengődik, a családi pótlék pedig a felét sem éri a korábbinak.
– A költségvetési vita ellenzéki módosítói tehát politikai deklarációk?
– Mutatják a választóknak, hogy egy kormányváltás után milyen új kormányzati gazdaságpolitikára számíthatnak. Az más kérdés, hogy erre ma nem sokan figyelnek, és a hazai médiaviszonyok között ezekből az üzenetekből nem túl sok jut el a választókhoz. Legfeljebb az Országgyűlés honlapjáról lehet kibogarászni, merre viszi a kormány az országot és ezzel szemben mit kínál az ellenzék. És ebben még az a médiakör sem segít eligazodni, amelyik megtehetné.
– Tekintsünk el a mostani parlamenti viszonyoktól. Amikor a jelenlegi ellenzék volt kormányon, engedték szóhoz jutni – például a költségvetés dolgában – az akkori ellenzéket?
– Nem csak arról van szó, hogy a költségvetésről folytatott szavazáson mi történik, sokkal inkább arról a praktikusan harminc órás általános vitáról is, ami ezt megelőzi. Minden frakciónak meg volt a maga időkerete, korábban arra is tekintettel voltunk, hogy mindenki szót kapjon a tévé adás idején és azon kívül is, mert a nézők között sokan voltak, akiket érdekelt, melyik párt, hogyan védi meg a maga álláspontját. Amikor államtitkárként én voltam az előterjesztő, végigültem nemcsak a plenáris üléseket, hanem a bizottsági vitákat is, és nem tértem ki az érvek csatája elől, nem „nyolcéveztem” és nem bújtam hasonló kifogások mögé. Akkoriban a bizottságokban nagyon sok érdemi ellenzéki javaslat is megfordult, és emlékszem, számos alkalommal támogattam, hogy fogadjuk be azokat. Aztán 2010-'14 között a második Orbán-kormány alatt több ízben is volt olyan ellenzéki javaslat, amire a kormánypárt is rájött, hogy ha az eredeti elképzelését erőlteti át, hibát követ el, de akkor sem fogadták be. Inkább valamelyik saját emberükkel benyújtatták ugyanazt a szöveget, a „nevükre vetették” a javaslatot, mert a kormányfő nem tűrt el más módszert.
– Konkrétumokra emlékszik?
– Ha az ellenzék kifogásolta, hogy valamelyik intézmény támogatására többet kellene fordítani és meg lehetett találni annak a forrását, elfogadtuk. Ha arra hívták fel a figyelmünket, hogy a jövedelempolitikában vannak aránytalanságok, megkerestük a módját, hogy korrigáljunk, vagy mondjuk, ha az önkormányzati normatívákon kellett változtatni, nem zárkóztunk el. A bizottsági üléseken ezeket mindig érdemben megvitattuk és több ízben is kialakult egy konszenzusos álláspont.
– A „normális” európai demokráciákban sincs szava az ellenzéknek a költségvetés számainak kialakításában?
– Ez változó. Függ a hagyományoktól, az adott ország politikai kultúrájától. A skandináv államokban inkább törekednek megállapodásra, mint mondjuk a déli államokban. A briteknél mindig érdemi vita van, még ha a parlamentben a Shakespeare-i színjáték elemei néha fel is tűnnek, de a mienkhez hasonló gyurcsányozásos, sorosozós, elmúlt nyolcévezéses propaganda mellébeszélésnek komoly szakmai vitákban soha nincs helye.
