Mi lesz a drágán felépített sportlétesítményekkel?
Nem emlékszem, mikor fáztam utoljára annyira, mint 2000 őszén, az ausztráliai Sydneyben megrendezett olimpia záróünnepségén. A hatalmas, nyitott stadion felső karéjában ülve, a metszően hideg szél átjárta még a csontjaimat is. „Ki fog valaha ide jegyet váltani? – kérdeztem dideregve az egyik rendezőt. „Senki – felelte –, egy hónap múlva már nyoma sem lesz ennek a stadionnak. Lebontjuk.” Ez volna a gazdaságosra tervezett sportrendezvények egyik titka. A másik, amit a kínaiak választottak: a nyári után lehetőleg ugyanazokban a több funkcióra tervezett létesítményekben bonyolítják le a téli olimpia bizonyos versenyszámait is. Mi másként gondolkodunk. A hazai stadionépítési dömping mögött nehéz felfedezni sem az egyik, sem a másik racionalitást.
Az elmúlt évek statisztikáiban az építőipar teljesítménye húzta fel a hazai GDP jó eredményét. A nemzeti jövedelem egy jelentős részét az elmúlt évtizedben a jelenlegi kormány betonba, más vélemények szerint stadionokba öntötte.
Bizonyos számítások szerint, 2010 és 2020 között állami forrásokból 32 stadion épült fel vagy újult meg, s minderre a kormány 350 milliárd forintot áldozott. A számítás meglehetősen csalóka, mert ez az összeg csak a profi focicsapatok arénáira szánt pénzt tartalmazza, a kisebb pályák, edzőközpontok és az ezekhez tartozó épületek nincsenek benne. A Fradi otthonául szolgáló Groupama Aréna 19,5, a székesfehérvári Sóstói stadion 18,1, a szombathelyi Haladás-stadion pedig 17,4 milliárd forintba került, a Puskás Aréna költségeiből 150 milliárdot szokott bevallani Fürjes Balázs, de ezt sokan keveslik, a végösszeget 200 milliárdra taksálják. Mindehhez számítsuk hozzá, mennyit költött a kormány ilyen-olyan adófizetői forrásokból, taóból a Debrecen, a Honvéd, a Puskás Akadémia, az MTK és a Kisvárda új stadionjára. Folytassuk a sort az Újpest, a Zalaegerszeg, a Mezőkövesd, a Paks és a Gyirmót pályáinak „ráncfelvarrásával”, a szegedi Szent Gellért Fórummal, az angyalföldi Illovszky Rudolf Stadionnal, a Budaörs, a III. Kerület, a Békéscsaba otthonával – alighanem ezermilliárdnál is több lesz a végszámla.
„Még így sem teljes a sor” – pontosítja a számításomat Székely Sarolta, az mfor.hu és a Privátbankár.hu felelős szerkesztője. Akkor lehetne hozzávetőlegesen pontos számokról beszélni, ha hozzávennénk az összes sportágat, az uszodáktól kezdve a kézilabda- és atlétikai stadionokon át, a multifunkcionális csarnokokig. Mint mondja, több száz létesítmény született az utóbbi évtizedben, ők is megpróbálták összesíteni az ezekre folyósított állami pénzeket, de a nyilvános forrásokból nehéz kideríteni a pontos adatokat.
Hatalmas vagyonról van szó, amelynek gazdaságos üzemeltetése a következő években, évtizedekben megoldásra vár majd. „A szombathelyi stadion megnyitása után szembesültünk először ezzel a problémával”, mondja a sportgazdasági szakíró. Kiderült, hogy a város nem tudja finanszírozni a fenntartását, de hasonló problémával néznek szembe másutt is a tulajdonosok. Van, ahol maga a sportklub vette kezébe ezt a feladatot, másutt valamilyen önkormányzati hátterű cégre bízták, és ott van egy másik példa is, a Groupama Arénáé, amit piaci alapon, piaci szerepelő üzemeltet, igen jó eredménnyel.
Kérdés persze, hogy van-e ma az országban annyi tehetős vállalkozás, amely a jövedelméből tudna költeni a környékén üzemelő sportlétesítmények támogatására? Arról ma senkinek sincs pontos képe, hogy a beruházások megkezdése előtt készültek-e költséghatékonysági számítások. Székely Sarolta szerint feltehetően – egy-két kivételtől eltekintve – aligha. A Groupama esete egészen más, véli, mert a pálya elhelyezkedése kedvezőbb a legtöbb egyesület adottságainál, más stadionok esetében azért is reménytelen ez a feladat, mert a befogadóképesség többszöröse a szükségesnek.
Üzemeltetési szempontból az is problémát jelent, hogy a legtöbb sportlétesítmény alkalmatlan multifunkcionális hasznosításra. A mentőövet a kultúra jelentheti: egyikben-másikban lehet konferenciákat tartani, bizonyos esetekben koncerteket rendezni, Debrecenben a Virágkarnevál is „beköltözött” a stadionba – ez az ő esetükben javíthatta a bevételi számokat. A kisebb települések túlméretezett stadionjaiban erre remény sem lehet. „Ebben a helyzetben eleve kódolva van a kihasználatlanság és a fenntarthatatlanság veszélye” – állítja Székely Sarolta. Nálunk nem vették figyelembe azt a külföldi gyakorlatot, hogy a sportlétesítmények köré érdemes szolgáltató egységeket, bevásárló központot, éttermet, fitnesz központot telepíteni, amelyek a folyamatos bevételeikkel támogatni tudják az üzemeltető céget.
A kormány kommunikációja a sportberuházásokról szólva, minden esetben azt hangsúlyozza, hogy az élsport mellett az adott létesítmény otthont nyújt majd a diák- és tömegsportnak is. Anyagi szempontból ez nem sok segítséget jelent a fenntartóknak, de kétségtelenül javíthatja az épületek, a pályák kihasználtságát. A taóból épült létesítmények esetében elvárás, hogy az év bizonyos részében tömegsportra, illetve közcélokra hozzáférhetővé tegye a tulajdonosa az adott pályát. Az uszodák esetében ezt a közeli iskolák általában ki is használják, de egy húszezer férőhelyes stadionban nehezen elképzelhető, mihez kezdenek a gyerekekkel a tanárok. Ebben talán a győri kézilabda csarnok a kivétel: a városban olyan népszerű ez a sportág, hogy időnként a hely biztosítása okoz gondot a fenntartónak.
Meglehetősen vegyes a kép azt illetően is, kit lehet egyáltalán kötelezni a megépült sportcsarnokok üzemeltetésére? Mielőtt elkezdődne az építkezés, nagyon ritkán esik szó arról, hogyan, milyen formában gondoskodnak majd a későbbiekben az állagmegőrzésről, a felújításról, milyen forrásokból fedezi majd a tulajdonos a napi kiadásokat? „A piaci források bevonása volna az optimális, de erre alig van példa”, mondja a sportgazdasági szakíró. A legtöbb esetben kimondva-kimondatlanul az önkormányzatoktól várják a szükséges milliókat. A gyakorlat nagyon vegyes, amikor sem a tulajdonos klub, sem a helyi önkormányzat büdzséjéből erre nem futja – ami a jelenlegi durva elvonások miatt nem ritka –, az állam kénytelen kipótolni a hiányzó forrásokat, és átvenni az üzemeltetést. „A múltban is az volt a hazai gyakorlat, hogy a helyi önkormányzatok évente néhány tízmillió forinttal segítették a településen működő sportegyesületek létesítményeit, de az az idő már elmúlt, amikor ennyi pénz elég volt ehhez. Ma már nem százmillió, gyakran több mint félmilliárd is kevés egy-egy pálya működtetéséhez, karbantartásához” – mondja Székely Sarolta, és hozzáteszi: ha ehhez képest a nézőszámok is ilyen arányban növekedtek volna, nem volna probléma.
Néhány év múlva a felújításokra is költeni kell majd, de erről nem beszél manapság senki. Pedig a nem is olyan régen átadott Groupama Aréna felújítására a közelmúltban a kormány hárommilliárd forintot biztosított, gyepet kellett cserélni két-három év múltán Kisvárdán is, ami önmagában 100 millió forintos tételt jelentett.
Ezek a kisebb-nagyobb stadionok, sportlétesítmények a jövő nemzedékének tőlünk kapott örökségei lesznek. De mi lesz, ha egy esetleges kormányváltás után kevésbé „sportszerető” állami vezetőknek kell majd dönteniük támogatásuk ügyében? „Ezzel a teherrel mindenképpen számolniuk kell, mert sem az állam, sem az önkormányzatok nem tudják majd kivonni magukat alóla” – véli a megkérdezett szakember. „Elképzelhetetlen, hogy két akkora létesítmény, mint a most elkészült kézilabda és a már épülő atlétikai stadion ebek harmincadjára kerüljön.”
Az más kérdés, mi lesz a temérdek kisebb pályával? Birkanyáj legel majd a füvükön, mint a szép emlékű Stadler József akasztói stadionjában? Vagy arra a sorsra jutnak, mint az Olt-menti Scornicestiben, a Kárpátok Géniusza, Nicolae Ceaușescu szülőfalujában a 80-as években felépült hipermodern stadion, amiben mára már csak az rohad, amit még nem loptak el belőle?
