Mint ötven éve, ma is kapaszkodó lehet a demokráciának a rockzene Magyarországon

Tony Blinken amerikai külügyminiszter, Simonyi András, háttérben Lincoln Bloomfield (basszus) a Coalition of the Willing koncertjén,  2023. május 13.-án, Washingtonban, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság fundraiserjén (Fotó, Simonyi engedélyével: photo © tony powell. 2023 kuwait-america foundation gala dinner. renwick gallery. may 10, 2023-422.jpg)

Amikor az interjú előtt váltottunk pár szót, akkor megjegyezte, hogy Billie Eilish fellépése az idei Sziget Fesztiválon eszébe juttatta Steve Winwood, azaz a Traffic 1968-as budapesti fellépését a Kisstadionban, amiről egyébként bőven megemlékezik a 2019-ben angol nyelven megjelent, Rocking Toward a Free World, When the Stratocaster Beat the Kalashnikov (A rockzene az út a szabadsághoz, avagy  hogyan győzte le az elektromos gitár a Kalasnyikovot) című memoárkötetében, ami a rockzene befolyásáról is szól a világ alakulására. Ez a megjegyzése eltérítette az interjú eredetileg képzelt témáját. Most már arra vagyok kíváncsi, mire gondolt? Mi volt ez az asszociációja? 

Eléggé banális és nyilvánvaló: Magyarország ma egy olyan ország, amelyik egyre inkább bezárkózik, gondolatilag egyre inkább elsivárosodik, ahol az emberek – akár bevallják, akár nem – mégis Nyugat felé tekintenek, miközben a hatalom keleti szeleket próbál fújni, a Kelet felé kacsingat. Billie Eilish megjelenése Budapesten, a Sziget Fesztiválon olyan volt, mint egy friss fuvallat. Érdekes módon, szinte megmagyarázhatatlan, de akárkivel beszéltem – fiatallal, időssel – mindenki tudta, hogy az amerikai rocksztár a városban van. Meglepő volt, hogy napjaink egyik legnagyobb világsztárja eljön Budapestre, megtiszteli a magyarokat, elhozza a sokszínűség, a szabadság, a szabad gondolkodás légkörét – erről pedig az jutott eszembe, hogy ugyanez történt 1968-ban, amikor Steve Winwood vezetésével az angol Traffic együttes fellépett a Kisstadionban. Akkor is egy ehhez hasonló légkör alakult ki – tinédzserként én is ott voltam, magam is átéltem. 1968 őszén ennek a légkörnek a kialakulása nagyon váratlan volt. Hadd hozzak ide egy darab történelmet, hogy érzékeltessem az akkori kort és annak uralkodó szellemét: a Traffic 1968 július 7.-én lépett fel a Kisstadionban, rá nem egészen másfél hónappal, augusztus 20.-án megkezdődött a Varsói Szerződés csapatainak a bevonulása Csehszlovákiába, a többi között magyar tankokkal is eltaposandó a Prágai Tavaszt, a csehszlovák próbálkozást, hogy lazítsanak az oroszok szorításán. Ez így visszatekintve is döbbenetes a számomra. Nos, én erre asszociáltam Billie Eilish budapesti fellépéséről.

Azért nem a Traffic volt az első – és a rendszerváltásig messze nem az utolsó – nagy nyugati együttes, amelyik akkor eljött a vasfüggöny mögé. Miért volt az más, mint a többi?

Szemben a Traffic koncerttel, Billie Eilishén nem voltam ott, de sokakkal beszéltem, akik ott voltak, köztük az unokámmal is, akik egyöntetűen azt mondták, hogy fantasztikus volt a fellépés. Láttam az unokámon, hogy ő is azt az eufóriát élte át, mint amit én is 1968-ban a Traffic budapesti koncertjén. Valóban felléptek már Steve Winwoodék előtt is mások – például a Nashville Teens – Budapesten, de a Traffic volt az első igazán komoly, világhírű banda. Ahogy akkor a Traffic, most Billie Eilish is fantasztikusan jó zenét csinál, nagyjából egykorúak voltak a koncertjeik idején – a Traffic ikonikus vezetője, Steve Winwood akkor 22 éves volt, Billie Eilish most 21. S habár két koncert között eltelt 55 év, de ugyanazt váltotta ki: mind Billie Eilish, mind a Traffic eufóriát okozott, elhozta a szabadság szelét Budapestre. Nekem erről az is az eszembe jutott, hogy egyszerűen nem lehet nem elgondolkodni a következőn: miért van az, hogy Magyarországon állandón ilyen cikkcakkok vannak. 55 év után visszatértünk ugyanoda, hogy a szabadság fuvallatát hozza el a rockzene az akkor bezárkózott, most pedig bezárkózóban lévő Magyarországra. De az, hogy eufóriát vált ki a szabadság fuvallata, nos, ez bizonyos optimizmusra kell okot adjon.

Értem én, hogy önnek szívügye a rockzene – nem csak zenész múltja, hanem zenész jelene miatt is, hiszen rendszeresen fellép a többi között a diplomatákból és profi zenészekből álló Coalition of the Willing együttessel. De azért nem értékeli túl a zene, a rock jelentőségét?

Már régóta hirdetem, hogy a rockzenének, a pop kultúrának hihetetlen szerepe volt abban, hogy megtört a marxista ideológia monopóliuma Magyarországon. Az egyik nagyon alulértékelt és nem eléggé kikutatott része a rendszerváltozásnak hitem szerint éppen az, hogy milyen hatalmas erőt jelentett a változáshoz maga a rockkultúra.

Azért '68-ban idehaza is élénk rockélet volt. Miért hathatott ön szerint ennyire egy külföldi fellépő?

Valóban. A hatvanas években próbálkozott a hatalom sok mindennel: tiltással, tűréssel, de a rock mindig a szürke zónában volt. A popkultúrának volt egy elég erős – mondjuk úgy – a pártállam által domesztikált és általa menedzselt vonulata, de közben volt egy nagyon progresszív és erős underground vonulata is. Mintegy tükörképeként egyébként annak, amit Amerikában és Angliában is lehetett látni. Sokszor tartok előadást erről a témáról – legutóbb a washingtoni Georgetown Egyetemen voltam –, s ezeken azt szoktam mondani, hogy Amerikában a rockzene azt fejezte ki, hogy a fiatalok jobb demokráciát akarnak, míg Magyarországon azt, hogy a magyarok demokráciát akarnak. Punktum. Az előző a jobbítást, a másik a megteremtését akarta elérni. Ez óriási különbség.

Akkor most egy kicsit nosztalgiázik a régi rocker?

Fantasztikus dolog visszaemlékezni, persze arra vigyázni kell, hogy ez ne legyen öncélú! Ám a visszaemlékezésnél, a nosztalgiázásnál ezúttal tényleg sokkal többről van szó. Nem ismerek a nagy generációból olyan rockzenészt/rockzenekart – az LGT későbbi tagjaitól kezdve, folytatva az Orszáczky Miklós-féle Siriusszal egészen a Török Ádám fémjelezte Miniig vagy Balázs Fecóig –, akik, amelyek tagjai ne lettek volna ott a Traffic koncertjén, ők, saját bevallásuk szerint mind úgy távoztak onnan, hogy attól kezdve, valami mást kell csinálni. 1968-ban valami történt a magyar rockzenében, robbanásszerű változások indultak el. Winwood látogatásnak, a Traffic Kisstadioni koncertjének óriási hatása volt a magyar kultúrára, egy generáció kapaszkodott bele. Nem véletlen, hogy a hatóságok elkezdték kapkodni a fejüket, mit is csináljanak. A szellemet azonban már nem lehetett visszaszuszakolni a palackba, addig még-még, de ott és akkor valami történt. Még akkor is, ha a Prágai Tavasz vége megtorpantotta a változásokat Magyarországon is. Mondjuk úgy, hogy visszatértek a keményvonalas moszkoviták.

A kultúrára vagy a rendszerre volt ez hatással? 

Áttételesen természetesen az utóbbira is. Elmesélem, mire gondolok. Kevesen emlékeznek erre vissza, de nagyon fontos momentum volt a Traffic előzenekarának a produkciója. Wynder K. Frog ugyanis egyszer csak elkezdte játszani a Hymn to Freedom, azaz Himnusz a szabadsághoz című nótát. A hatóságoknak fogalmuk sem volt arról, hogy ez mi volt, én is csak évekkel később döbbentem rá, hogy célzata volt: eljött egy együttes 1968-ban Budapestre és már az előzenekara is üzent, a szabadság üzenetét hozta el.

Wynder K. Frog a Kisstadionban, 1968 (Fotó: Simonyi András)

És a főzenekar is üzent? 

A Traffic eljátszotta az összes számát, s persze nem véletlenül volt a legutolsó szám a Mister Fantasy, ami sok mindent kifejez, az álmainkat, a zenét, a zene szerepét. Ám ennél is direktebb volt, hogy a koncert közepén Winwood azt mondta: a következő számot szeretné a rendőrségnek ajánlani – a következő szám pedig az volt, hogy „Nem tudod, hogy mit hoz a holnap” (Who Knows What Tomorrow May Bring). Mindezt 1968-ban a kommunista rendszer idején. A rendőrség nem reagált, ugyanakkor meggyőződésem amúgy, hogy a Traffic koncert után a magyar fiatalok – bár lovas rendőrök fenyegették őket az utak mentén – azért vonultak és borogattak kukákat, mert erőt merítettek abból a bátorságból, amit a Traffic tanúsított azzal, hogy a vasfüggöny mögött tartott koncerten ekkorát mondjanak. 

A Traffic együttes a Kisstadionban, 1968 (Fotó: Simonyi András)

Ezt vajon érezték a Traffic együttes tagjai is?

Évekkel később barátságba keveredtem Steve Winwooddal, akitől választ kaptam az ön által most feltett kérdésre. Winwood volt az egyik díszvendég azon a búcsúfogadáson, amellyel elköszöntem a washingtoni nagyköveti posztomtól. Az csak egy „mellékszál” és a rock szerepét mutatja a politikában is, hogy ebből az alkalomból a Rock and Roll Halhatatlanok Csarnoka és Múzeum (The Rock and Roll Hall of Fame and Museum) egy sor féltett tárgyát elhozta a magyar nagykövetségre – például Bruce Springsteen első gitárját, Stevie Wonder fellépőruháját, Tina Turner ikonikus minijét. Ez mind tisztelgés volt a rock előtt, ugyanakkor ennél sokkal többet is jelentett. Merthogy ezen a búcsúfogadáson Steve Winwood tartott egy beszédet, amiben a többi között elmondta, hogy 1956 őszén az angol rádióban hallott először Magyarországról, arról, hogy milyen hősiesen harcolnak a magyarok az orosz megszállók ellen. Mint beszámolt róla, ez számára fantasztikus dolog volt, nagyon megmaradt benne, majd, amikor 1968-ban Magyarországra jött, akkor itt is megérezte a magyarok szabadságvágyát. Megfogalmazása szerint Budapest a magyar nép méltóságát sugározta. Ez igen megható volt. Egyébiránt az nagyon érdekes volt, hogy a beszéde alatt remegett a papírt tartó keze, s amikor megkérdeztem, hogy erre mi oka volt egy olyan sztárnak, aki százezresnél is nagyobb koncerteket adott, azt válaszolta: „ez nem az én közönségem volt”. Persze büszke voltam, hogy amerikai miniszterek, szenátorok, képviselők, diplomaták, üzletemberek, a kulturális élet képviselői részvételével tartott fogadáson Magyarországot és a rockkultúrát ünnepelték. Az amerikaiak megértették, hogy az Amerikában született rockkultúra micsoda erőteljes hatással volt Magyarországra és a rendszerváltásra. Ez az, ami akarva, akaratlanul nekem Billie Eilish Sziget-fellépéséről az eszembe jutott. Korábban én is sokat voltam a Szigeten, számos világsztárt volt alkalmam meghallgatni-megnézni ott, de valahogyan más helyzetet érzek most, amikor Magyarország szépen lassan csúszik bele egy szomorú helyzetbe. A kultúra elsivatagodása is borzasztóan emlékeztet a hatvanas évekre. És most megint úgy érzem, hogy a rockzene ismét egy kapaszkodó lehet a demokrácia számára.

Lát erre esélyt? Vagy ez csak egy vágyálom?

Nagyon hiányolom, hogy a rockzene Magyarországon is elsősorban üzlet lett, és – tisztelet a kivételnek – nem látom a mai rockzenészekben azt a bátorságot, kockázatvállalást, hogy megengedik maguknak azt a szemtelenséget, amit annak idején zeneileg például Orszáczky Miklós megengedett magának, vagy mondhatok másik példát is: zeneileg és a szövegeiben Baksa-Soós János. Lehet persze, hogy csak én nem követem eléggé a mai magyar rockéletet, de annak idején, a hatvanas évek vége-hetvenes évek elején, majd végig a rendszerváltásig jelen volt ez a fajta szemtelenség és bátorság. Most pedig csak döbbenten nézem, hogy belesimulnak ebbe a rendszerbe az olyan zenészek is, akik, tisztelet a kivételnek, akkor pont ezzel a szemtelenséggel tűntek ki. 

Ön is zenészként indult...majd diplomata lett.

Tény, de azért emlékszem, hogy miket kaptam, amikor anno védtem Nagy Ferót. Miket terjesztettek rólam emiatt! Most pedig nem tudom megmondani, hogy hol és kit kell, lehet megvédeni...? Hol vannak azok a fiatalok, akik a rendszeren belül – mert tévedés ne essék, ez egy rendszer – megvívják a harcukat? Annak idején kevesebb lehetőség volt a zenében is – gondolok arra, milyen nehéz volt a hangszerek, erősítők, s az egyéb technika beszerzése, vagy akár az engedély megszerzése, a fellépések, a rádiós, a tévés szereplések elnyerése – sok módja volt a rock bekorlátozásnak. Ma nem ez az eszköztár, más lépett a helyébe. Például a különféle alternatív intézmények támogatásának a megvonása. De, ismétlem, nem is látom ezeket a szemtelen és vagány zenészeket – ismét csak: tisztelet kivételnek. Akkor a zenész rockszakma – néhány kedvezményezett, elkényeztetett együttest és énekest leszámítva – oroszellenes és nyugatbarát volt, szemeiket a Nyugatra és nem a Keletre vetették.

Ez mit jelent az ön olvasatában?

A rockzene egyfajta őssejt, amit nem lehet kiirtani, s amiből ismét egészséges sejtek nőhetnek ki. De csak ha őszinte. A „hamis” persze nem hangtanilag „hamis”. Úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom, hogy a rocknak van egy olyan fantasztikus képessége, hogy egyszerre szól a szívhez és az agyhoz, s ezért szerepe lesz abban, hogy visszaálljon az egészséges demokrácia Magyarországon. Ma már a rockzenét nem sajátíthatja ki magának senki, sem a bal-, sem a jobboldal. Üzenem: hagyják békén! A rockzene majd „megmondja”, hogy mit akar! Nem hiszem, hogy minden rockzenésznek csak baloldali ideológiával lehet jó zenét csinálnia, szabadságot hirdetnie. Akármilyen oldali a zenész, a szabadság és a sokszínűség gondolatát hordoznia kell. A rockzenének van küldetése, és nekem ezt fejezte ki a Traffic 55 évvel ezelőtti budapesti koncertje és Billie Eilish idei Szigetes fellépése.

Mit üzen ez a mai zenésznek? Azt nem mondom, hogy rockereknek, mert a megalkuvás nem a rockerek ismérve.

Üzenet ez a magyar zenészeknek, hogy nem kell beállni a sorba! Hogy nekik is van szerepük! Én ugyanis csak átmeneti állapotnak tartom, hogy jelenleg a magyar zenészek nem töltik be ezt a szerepet. A zene hatalom. Nem véletlen, hogy megint hivatalnokok akarják megmondani, mi elfogadható a rockzenében. Vilmos császárt egyszer megkérdezték, kitől fél jobban, a költőktől vagy a zenészektől, és a legenda szerint ő azt mondta, hogy Beethoventől sokkal jobban fél, a hatalomra sokkal nagyobb kihívást jelent, mint Heine vagy Goethe költők. Persze az ember legyen óvatos a párhuzamokkal. A zene az én generációmra óriási hatással volt, s ez a hatás egyszerűen nem múlt el, nem múlhat el, kell, hogy ismét szerepe legyen. Ez különösen igaz Magyarországra, ahol a zene mindig a nyitottság, a nyugat felé tekintés eszköze volt.

Ezek gondolatok, vágyak. A realitás talaján maradva, ön optimista, hogy a fent vázoltak ismét valóra válnak Magyarországon?

Miközben nem örülök annak, amit most látok, s rövid távon nem vagyok túlzottan optimista, mégsem győzöm eléggé hangoztatni: bizonyos optimizmussal töltött el, hogy az embereknek megint milyen fontos volt, hogy fellép nálunk egy Billie Eilish. Nem azért, mert világsztár, hiszen jönnek ide mások is, de ez valami más volt: ő a feljövő, új és a jövő generációjának a képviselője, annak a generációnak, amelyiknek majd szembe kell néznie a világ előtt álló kihívásokkal, legyen az környezeti, energetikai, a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kihívás vagy a demokráciát veszélyeztető hamis próféták. Billie Eilish néha melankolikus, de alapvetően optimista hang, s fantasztikus az, amit sugall. Billie nem az egyetlen, de ha lehet kiemelni valakit, akkor őt emelném ki.

Reméli tehát, hogy Billie Eilish olyan hatással lesz a mai magyar fiatalokra, ugyanúgy „irányba állítja” őket, mint az ön generációjának a képviselőit 55 éve Stevie Winwood és a Traffic?

Balázs Fecó mondta nekem, az a koncert tette a pályára, s ugyanígy Orszáczky is. A Traffic koncert nélkül nem lett volna LGT.  Nagyon remélem, hogy mások is úgy gondolják, mint én, hogy napjainkban Billie Eilish lehet a példakép sok magyar rockzenésznek, aki megérti, hogy lehet szemtelennek, újítónak, drámaian izgalmasnak lenni akkor is, ha sikeres és sok pénzt keres valaki, s hatással lehet a világ, egy-egy ország sorsának az alakulására. Ennek kellene lennie a 21. századi rocktörténetének.

Végezetül egy utolsó kérdés: ön és az együttese nem Billie Eilish korosztálya, mégis érez-e még mindig küldetést arra, hogy a rockzenével befolyásolják a világ sorsát?

Együttesem, a Coalition of the Willing – amelynek egyik tagja egyébként Antony Blinken, amerikai külügyminiszter – rendszeresen fellép. Jómagam lejárok egy washingtoni klubba is, ahol rendre beszállok a zenélésbe. Nekem, a Coalition of the Willing tagjának, mint zenésznek az az igazi nagy vágyam, hogy egyszer még Kijevben, a Majdanon játsszunk. Azt hiszem, ezzel megválaszoltam a kérdését.

(Simonyi Andrással öt éve, a fent említett könyve megjelenése alkalmából készített interjúnkat itt olvashatják.)