Mit mondtok majd a gyerekeiteknek, picinypofáim?

Mindent tudunk már, és unjuk is. Nem kicsit, nagyon. És az a legfájóbb, hogy József Attila (tudjátok, költő volt), sorai ma érvényesebbek, mint akkor voltak, amikor leírta őket: nem sejthetem, mikor lesz elég ok, előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.

Mindenkiről van kartotékotok, picinypofáim, senki sem lehet biztonságban tőletek, mert bármikor előkerülhetnek titkosszolgálati eszközökkel készült, lejáratásra alkalmas, jól-rosszul megvágott felvételek.

De van egy rossz hírem, picinypofáim! Rólatok is vannak mindenféle mocskos anyagok. Nem nálunk, nálatok. A tieitek őrzik ezeket a rátok nézve kellemetlen, kínos és terhelő szövegeket, fotókat, és most, amikor még egy brancsban vagytok, mert közös az érdeketek, a lopás, vigyáznak rájuk, mint a féltett kincsre. De ezek az idők nem tartanak örökké picinypofáim, lesztek ti még mostani haverok, elvtársak egymás kérlelhetetlen ellenségei, és akkor, jaj nektek.

Ott, ahol most rólunk tároljátok a terhelő történeteket, egy másik fiókban lapulnak a rólatok szóló szaftos sztorik. Ne mondjátok majd, hogy nem szóltam, picinypofáim! A választás nem arról szól, hogy az ellenfél (aki a ti szemetekben ellenség) mekkora gazember. Hogy milyen alávaló, hitvány alak. Hanem arról, hogy mihez kezdenétek a falvakkal, városokkal, Magyarország fővárosával, Budapesttel. Mit tennétek az emberekért, hogy az életük a mostaninál jobb legyen. Elviselhetőbb, teszem azt.

Hagyjátok abba picinypofáim, mert unjuk már a videókat, a véletlenül épp most előkerült felvételeket. Mit mondtok a gyerekeiteknek, ha egyszer majd megkérdezik: Apa, te tényleg ennyire aljas gazember voltál? Anya, nem hánytál, ha a tükörbe néztél?

Lesznek kérdések, picinypofáim.