Molnár Zsolt: az Európai Unió kereteit nem lehet megváltoztatni

A politikus az Európai Unióval való közös útról osztja meg véleményét.

Meggyőződésem szerint olyan Európai Unióra van szükség, amilyet a második világháborút követően, az alapító atyák megálmodtak. Olyanra, amely az európai nemzetek együttműködésén alapul, amely tanult a két világháborúból, a népszövetség kudarcaiból, és amelyik – az állami szuverenitások észszerű korlátozása mellett – tiszteli a nemzeti tradíciókat és helyes egyensúlyban tartja mindazt, ami közös, és azt is, ami nem. A Lisszaboni Szerződés ezeket a kereteket helyesen határozta meg, és a korábbi célok sem változtak érdemben – persze mindig mindent lehet még jobbá tenni vagy javítani.

Épp ezért érdeklődve figyelem az európai egyesült államok, mint utópia kontra szuverén nemzetállamok „együttműködésének” Európája realitásoktól elrugaszkodó, helyenként rémisztő „küzdelmét “. Mintha az EU keretei – a korábbi döntések alapján – nem lennének világosak a felek számára, és átterjednének azok megváltoztatásának szigorú feltételeire is.

Az „európai egyesült államok” szókapcsolatról úgy folyik igen hangos politikai vita, hogy annak tartalmán a felek értékelhetően mást értenek – politikai céljaik szerint. A hazai kormánypárt egy olyan javaslatot támad, amely soha nem hangzott el – nem merült fel annak ötlete, igénye, hogy egységes európai állam jöjjön létre.

Több szempontból sem realitás, hogy az összes tagország lényegében egy állam legyen. Gondoljunk csak az egyszerűség kedvéért a közös főváros kérdésére, vagy akár a közös hadsereg nyelvére. Nem véletlen, hogy érdemi és kidolgozott javaslat még csak nem is került a döntéshozók asztalára.

A vita másik széle a nemzetállamok Európája gondolatköre. Egy ilyen modell könnyen elvezethetne egy - a két világháború között nem túl eredményesen működő - Népszövetség 2.0-hoz, ami súlyos visszalépés lenne nemcsak az alapítók szándékához, hanem a későbbi Kohl-Mitterrand korszak integrációt mélyítő sikereihez képest is.

Mindezekkel együtt ez a célkitűzés Európa-szerte felütötte a fejét, és persze legitim vitának is tekinthető. Határozott véleményem szerint Európa közös útja semmiképp sem vezethet ebbe a téves irányba. Nem vezethetne akkor sem, ha a magyar nemzetet nem sújtotta volna a világtörténelem egyik legigazságtalanabb békéje. A Trianon okozta trauma még inkább egyértelművé teszi egy jól működő és erős legitimációval rendelkező unió szükségességét, hiszen Európa jövője jelentős mértékben a közös megoldások sikerén múlik.

Felmerülhet a kérdés, hogy milyen összefüggés van az uniós hatáskörök és jogi lehetőségek, valamint a trianoni „békeszerződés“ okozta trauma között.

Először is fontos leszögezni, hogy bár az országra kényszerített diktátum az egyetemes történelem egyik jóvátehetetlen, sötét foltja, ennek megváltoztatása nyilvánvalóan sem katonai, sem - ezt meg kell értenünk - diplomácia úton nem lehetséges. Ennek kimondása azonban semmiképpen sem azonos a következményekbe való rezignált beletörődéssel. A trianoni békediktátum mindig olyan igazságtalan pont lesz történelmünkben, amely fokozottabb körültekintést kíván - és kívánt volna - meg a mindenkori döntéshozóktól. Ennek hiánya a két világháború között hibás, revizionista politikához vezetett, majd következtek az el- és agyonhallgatás évtizedei. Mindkét megoldás inkább csak „sót szórt a sebekre“, semmiféle előrelépéshez nem vezetett.

A hazai rendszerváltás adott némi lehetőséget a helyes útválasztásra, valójában azonban az adott kor nemzetközi viszonyai akkor még nem kedveztek a valós gyógyítási/gyógyulási folyamatoknak. Igazán új helyzet és új lehetőségek Magyarország, Szlovákia, majd főleg Románia EU-tagságával nyíltak. A lehetőségek tovább bővültek a schengeni övezet kiterjesztésével, és bővülhetnének az euró a régióban mindenütt való bevezetésével is.

A belső határok eltűnése, a jövőben megvalósítandó közös fizetőeszköz, a közlekedési infrastruktúra térségbeli fejlődése mellett az EU jogrendjében létező kisebbségvédelmi garanciák és autonómiai megoldások jelenthetnek valós gyógyírt a több mint százesztendős sebekre. Mindezek jó eséllyel legalább részben segítenének a történelmi trauma feldolgozásában és pozitív jövőképet is jelenthetnek a Kárpát-medencei magyarság számára.

A fentieket figyelembe véve különösen érthetetlen számomra a nemzetek Európája gondolatköre, mivel a történelmi tapasztalatok alapján okkal feltételezhető, hogy a térség többi nemzetállama – részben történelmi reflexből – nem feltétlenül lenne híve a konszolidációnak, a Trianon okozta seb gyógyításának, azaz a magyart és magyart elválasztó határok egymás közötti átjárhatóságának. Így előfordulhatna az is, hogy a Magyarország határain túl élő magyarok könnyebben válhatnának a helyi belpolitika céltáblájává.

Életszerű példákat felhozva: nagy valószínűséggel az Európai Unió nélkül a német-francia viszonyban sem jöhetett volna létre ez a történelmi megbékélés. Feltételezhetően nem lenne ilyen békés a partneri viszony, amely Elzász Lotaringiában ma már ott tart, hogy csupán az autó GPS-e jelzi, melyik államban járunk.

Ezért a ma működő unióra és annak sok-sok intézményére úgy kell tekintenünk, mint érdemi megoldásra és a magyar nemzetpolitika fontos lehetőségére, még akkor is, ha néha szükséges jogos bírálatokat is megfogalmazni.

Azt is érdemes megjegyeznünk, hogy a néha rendkívül zavaros kormányzati kommunikáció ellenére a nemzetpolitika – különösen a Bethlen Gábor Alap és a szülőföldön maradás programja – a mai kormány sikeres területe, ami nem lenne lehetségese ezen intézményi keretek nélkül. Ezért sem pontosan érthető, hogy a magyar nemzetpolitika mit várna az EU nemzetekre tagolódó – nem kívánatos – átalakításától.

Összefoglalva: a jól hangzó szlogenek, az erős mondatok egyidősek a politikával. Azonban a felelősség a valóság talaján áll. Szlogenek szintjén vívott viták helyett figyeljünk a valóságra: a trianoni békediktátum helyrehozhatatlan kárainak enyhítésére reálisan, valódi eredményekkel az Európai Unió felelős, integrált működése mellett van lehetőség.

Elérhető kultúra, egy fizetőeszköz, egységes közlekedési rendszer határok nélkül, a teljes egykori Magyarország területén. Egyszóval: közös az utunk. Én ilyen Európában szeretnék élni.

A szerző MSZP-s politikus, Az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke