Most már mindenért Magyar Péter a hibás?
Nem lehet csak a brüsszeli átutalásokra várni, miközben hazai és külföldi felelősökre mutogatnak. Így reagált a Hírklikknek dr. Dózsa Csaba László egyetemi docens az egészségügyért felelős államtitkár minapi közlésére. Takács Péter szerint ugyanis azért marad el több budapesti kórház felújítása, mert a forrásokat politikai okból Brüsszelben blokkolják, miközben „sokat árt az embereknek az a sunyi kis paktum is, amit Magyar Péter és a brüsszeli gazdái kötöttek”. Szakértőnk – aki korábban az Egészségügyi Minisztérium helyettes államtitkáraként felügyelte az ágazat közgazdasági és ágazatfejlesztési programjait – emlékeztetett rá, hogy az Európai Unió a Covid-19 világjárvány gazdasági és társadalmi hatásaira válaszul létrehozott egy olyan alapot, amelyből Magyarországnak 2300 milliárd forint vissza nem térítendő támogatás jutna. Csakhogy ennek kifizetését bizonyos „mérföldkövek” teljesítéséhez kötötték. A magyar kormánytól a jogállamiság, a közbeszerzési átláthatóság, a korrupcióellenes fellépés, valamint a független igazságszolgáltatás terén vártak intézkedéseket, amelyekkel azonban adósak maradtunk.
Valóban Brüsszel vagy a Tisza néhány uniós képviselője a felelős a hazai kórházak siralmas állapotáért?
Azokat a támogatásokat, amelyek elmaradását Takács Péter hiányolja, köztudottan a jogállamisági elvárások teljesítéséhez kötötték Brüsszelben. A döntésnek ebben az értelemben természetesen van politikai oka, de én úgy látom, arról egyáltalán nincs szó, hogy az összegeket Brüsszelben bárki tudná blokkolni. Az a néhány magyar képviselő az Európai Parlamentben korántsem rendelkezik akkora politikai súllyal, hogy egy ilyen komoly feltételekhez kötött támogatáshoz érdemi köze legyen. A kétségtelenül súlyos döntés – a blokkolás – mögött egészen más összefüggések vannak. A magam részéről egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy nem ömlenek ide újabb ezer milliárdok, Brüsszelben joggal kifogásolják a korlátok közé szorított demokratikus jogainkat, a hazai jogrendszer állapotát, ami messze nem felel meg az uniós elvárásoknak.
Ön 2005-2006-ban helyettes államtitkárként az ágazat fejlesztéséért felelt. Takács Péter most azt állítja, a kormány elkötelezett az egészségügyi fejlesztések mellett. Így látja?
Szerintem az egészségügyi intézmények katasztrofális állapotban vannak. Köztudott, hogy a kormányzatnak nincs pénze még a karbantartásra sem, az épületállomány pedig egyre romlik. Mindegy, hogy egy kórházról vagy egy családi házról van szó, ha azt nem ápolják, nem szánnak pénzt a hibák kijavítására, a problémák csak tornyosulnak. A kórházakban évente sok millió beteget fogadnak, minden eszközt 6-8 évente le kellene cserélni. Csak erre legalább százmilliárdot kellene évente fordítani, aminek egyáltalán nem látom a forrását. És akkor az épületállományról még nem is beszéltünk, ami szintén ekkora nagyságrendű ráfordítást igényelne.
Az államtitkár néhány kórház teljes felújítását említette, amire nem érkezik pénz Brüsszelből.
Abban teljesen igaza van, hogy szükség volna teljes átalakításokra is, amikor mondjuk át kellene építeni egy-egy épületszárnyat, vagy lebontani egy régit. Korábban az úgynevezett Társadalmi Infrastruktúra Operatív Programokból (TIOP) jutott pénz az egészségügy, az oktatás, a kultúra, a szociális ellátás infrastrukturális fejlesztésére. Amikor annak idején a minisztériumban ezeket a kiadásokat terveztük, akkor évente 400 milliárdos felújítási kerettel számoltunk, persze az a mai árakon már mintegy 1000 milliárdot igényelne. Igaz, akkor nem volt probléma a jogállamisággal sem. A különbséget a szándékokban látom, és nem abban, hogy az egészségügyben ne volna ezernyi helyen szükség a pénzre.
Dr. Dózsa Csaba László
Nem gondolja, hogy túl sokat vállalt magára a kormány, amikor államosította az egészségügyi intézmények nagy részét?
Nagyon sok kórházigazgatóval, szakrendelő vezetővel tartom a kapcsolatot, sok fejlesztési tervet látok, és azt tapasztalom, hogy a jelenlegi tulajdonosi viszonyok között egyáltalán nincs remény bármiféle megújulásra. Az a néhány szakrendelő, amelyik még önkormányzati tulajdonban maradt, viszonylag jobb helyzetben van, mert a helyi települések vezetői – noha a legtöbb hivatal siralmas pénzügyi körülmények között működik – igyekszik a lehetősége határáig a zsebébe nyúlni. Itt a budapesti kerületekre és néhány kisebb város önkormányzataira gondolok, amelyek rendszeresen biztosítanak forrásokat a rendelőiknek mind az infrastruktúrára, mind az eszközök pótlására. De az állami tulajdonba került intézmények legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy az Országos Kórházi Főigazgatóság egyszer-egyszer meghirdet majd valamilyen pályázatot, vagy sikerül kirimánkodniuk a kormánytól némi kis pénzt, és abból összeállítanak valamilyen fejlesztési csomagot. Ezzel együtt az állami szférában általános lepukkanás, leépülés tapasztalható, amit én nagyon nagy problémának tartok.
Át lehet hárítani teljes egészében az egészségügy anyagi problémáit az unióra? A magyar kormánynak ebben nem volna teendője?
Az uniós pénzek nem arra vannak, hogy a tulajdonosi kötelezettséget rendszeresen kipótolják. Nem lehet elfogadni a kormánytól, hogy feltegye a kezét és bevallja, rossz tulajdonos és emiatt nem foglalkozik a heti, a havi, de még az éves szintű karbantartásokkal sem. Ölbe tett kézzel várja, hogy az „égből” pottyanjanak az új kórházak vagy pavilonok. Ez nem így működik. A támogatások arra valók, hogy át tudjuk lépni a saját árnyékunkat. Ez volt tizenöt évvel ezelőtt is, amikor én voltam felelős az ilyen fejlesztésekért, és el akartunk jutni A-ból B-be. Ha ki akartunk építeni egy új diagnosztikai tömböt, vagy létre akartunk hozni egy országos kapubeléptetési rendszert, ahhoz a központi költségvetés járulékbevételeiből kaptunk pénzt, mint ahogyan a stratégia- vagy struktúraváltást is onnan lehetett finanszírozni. Nem ebből a kasszából fedeztük adott esetben száz ultrahang készülék beszerzését, vagy javíttattuk ki a falról leesett csempéket. Az uniós források sem erre vannak kitalálva, nem lehet csak a brüsszeli átutalásokra várni. Most is a költségvetésbe kellene beépíteni a fedezetet, feltárni azokat a belső forrásokat, amelyekből az egészségügyi kiadások megfelelő szinten fedezhetőek volnának. Ebben látom a kormányzat felelősségét és nem abban, hogy valakire mutogassanak akár itthon, akár Brüsszelben.
