Nagyon kis karácsony
Kihalt reggel, szenteste másnapja. Megyek a kutyával, az utca kihalt, sehol senki. Aztán egyszerre csak meglátom a férfit. Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, ám hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy észrevettem. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy mi van a kukában. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat. Mint aki halkan belenézett.
Új lehet a kukázók világában, ezt onnan sejtem, mert még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem hajléktalan, őket könnyű megismerni. Nem csak onnan, hogy még a többi szegénynél is rosszabbul öltözöttek, hanem, mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban. Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete is inkább riadt, mint kifejezéstelen. Nemrégiben veszíthette el a munkahelyét, a családja még kitart mellette, a barátai is bíztatják, ha nagyon erőlködik, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.
Ezt gondolom róla, és azt, hogy ismerkedik a lehetőségekkel: nem vesz ki semmit a szemetesből, csak nézi a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor majd jó lesz valamire.
Próbálok segíteni neki: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő, mert ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó. A szégyen aztán majd idővel szépen elmúlik. Nagy úr a szükség, megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.
Végzett közben a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a kukák tetejét, mint akit nem is érdekel, mi van bennük. Épp csak egy kis kíváncsiság. Semmi több, de tényleg.
És tényleg, semmi több.
Én meg partner voltam ebben, hátha segítek neki ezzel. Hogy talán mégis visszakapaszkodhat még abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.
Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.
