Nagypénteki rabszolgatörvény
Néhány nappal ezelőtt „Bértámogatás magyar módra” címmel írtam arról, hogy a munkahelymegőrzést szolgálni hivatott, és nagypénteken megjelent kormányrendelet bonyolult, nehezen értelmezhető, és – ami ennél is fontosabb – nem segíti érdemben a magyar munkavállalók kétharmadát foglalkoztató kis-és középvállalkozások túlélésért vívott küzdelmét. Jegyzetemben jeleztem, hogy kevés az állami tehervállalás részaránya. Ebből a támogatási összegből az árbevételük 70-80-90 százalékát elvesztő magyar vállalkozók tömegesen fogják elbocsájtani a munkavállalókat. Erre a krízishelyzetre a most megismert bértámogatási szisztéma tehát nem megoldás. (Tájékoztatásul: április eddigi hét munkanapján naponta átlagosan 4.000 ember vesztette el munkáját.)
Április 10-én egy másik – munkaadókat és munkavállalókat egyaránt közvetlenül érintő – kormányrendelet is megjelent 104/2020.(IV.10.) szám alatt, amely újabb fontos változást jelenthet a vállalati szférában. Az említett jogszabály ugyanis lehetővé teszi, hogy a cégek – munkavállalói beleegyezés nélkül /!/ – egyoldalúan elrendelhessék a 24 hónapos munkaidőkeret alkalmazását. Ehhez nincs szükség kollektív megállapodásra, így a jelenlegi hat havi munkáltatói szabad rendelkezési jog automatikusan huszonnégy havira bővülhet. Ez azt jelenti, hogy érvényes – munkaidőkeretre vonatkozó – vállalati szintű megállapodásokat a kormányrendelet felülírhat, amivel rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe sodorhatja a munkavállalókat.
1. Az intézkedés az egyébként is „nehezített pályán” küzdő szakszervezetek erejét és hatékonyságát gyengíti, ami a munkavállalók kiszolgáltatottságát tovább növeli. A rendelet nem partnerséget tükröz, hanem diktátumot érvényesít.
2. A szabályozás – azaz a huszonnégy havi munkaidőkeret lehetősége – kizárólag a hazai és multinacionális „óriásoknál” dolgozó munkáltatókat és munkavállalókat érinti, hiszen egy hat-nyolc fős cég tulajdonosa a válságban nemhogy két évre, de két hónapra sem lát előre. Ebből és az üzemméretből fakadóan, a hazai tulajdonban lévő kisvállalkozások megint nem kaptak semmi segítséget, a „nagyoknál” viszont szinte korlátlan (24 hó) flexibilitási lehetőséghez jutott a tőkeerős cég. Félreértés ne essék, nem a rugalmasságot kifogásolom, hanem az egyoldalúságot és azt, hogy a normaszöveg tervezetét nem egyeztették az érdekelt munkavállalói szervezetekkel.
3. A válság időtartama alatt, a dolgozókat alacsonyabb terhelésnek teszik ki. Azt mindenképpen indokolt lett volna szabályozni, hogy az újrainduláskor milyen határok között történhet a kieső hetek-hónapok ledolgozása az üzemekben. Ezeknek az embereknek sok helyen már elfogyott az éves szabadságuk, tehát kutya kemény tempóban kell majd a szalag mellé állniuk, gyakorlatilag szabadság és szinte szabadnap nélkül. A gazdasági logikát értem: természetesen az a jó, ha minél több munkahely megmarad, de az senkinek nem lehet érdeke, hogy munkavállalók ezreinek egészsége megroppanjon a túlzott hajsza következtében. Erről a szempontról, erről a reális veszélyről sajnos senki nem beszél, illetve dehogynem: a szakszervezetek lehetőségeik szerint próbálnak tiltakozni.
4. Azzal is számolni kell(ene), hogy a majdani és erőltetett menetet igénylő felívelés korszakában, a munkahelyek többsége konfliktusmentes legyen. Kontraproduktív lenne, ha a munkavállalói elkeseredettség éppen a felemelkedés időszakában nyilvánulna meg – munkabeszüntetések formájában. Most nincs ilyen veszély, de ha felpörög a gazdaság, akkor az idegileg kimerült és túlterhelt emberek választhatnak kemény tiltakozó eszközt.
A mélyülő és elhúzódó válság során, a szolidaritás nemes eszméje előtérbe kerül és felértékelődik. Jó lenne, ha ezt a jogalkotók is észlelnék, és ennek megfelelően készített rendeletekkel próbálnák a krízishelyzet negatív hatásait tompítani. A most megismert munkajogi szabályozás nem ebbe az irányba mutat.
