Nahalka István: az oktatás a hátán viszi az országot, a Fidesz rákényszerül a változtatásra

– Ön a tanulmányában a magyarországi országgyűlési választásokról írt pedagógiai szemszögből. Ön szerint a Fidesz negyedszeri kétharmados győzelmének oka az, hogy 2010-ben a nálunk többségben levő autoriter társadalmi viszonyokban hívők egymásra találtak a Fidesszel, és azóta ez a „szövetség” csak erősödik. Az tudható, hogy nálunk miért vannak többségben az autoriter viszonyokat elfogadók?

– Ennek történelmi okai vannak. Itt vagyunk Kelet-Közép-Európában, amelynek sajátos történelme van. Szerintem egyébként a környező országokban is hasonló a helyzet. Tulajdonképpen sokkal többet éltünk diktatúrában, vagy diktatúra-szerű társadalmi formációban, mint demokráciában. Ezt tekintem én alapvető oknak. Ehhez szocializálódtunk, ez az, amit, mint „túlélési technikát” átadnak a családok a gyerekeiknek. Ezzel az attitűddel hatnak a gyerekeik elképzeléseire. És nem tudunk kilépni ebből, mert – azt gondolom – ahhoz nem volt elég tapasztalatunk a demokráciáról és nem volt elég kihívás az embereknek a demokrácia felépítésére. Történészek nyilván sokkal precízebben tudják megmagyarázni, ha egyetértenek vele.

– Ön mit gondol, hány évtizedes, vagy évszázados oktatás az, amelyik ludas ebben? 

– Az oktatás csak áttételesen ludas ebben, az mindig végrehajtja, vagy sokszor alapvetően azt kínálja, amit a társadalom rákényszerít. Az, hogy az oktatásban mi történik, nagyon erősen a társadalmi viszonyoktól függ. Amikor most én azt mondom, hogy ez alól ki lehet bújni, akkor sem azt gondolom, hogy az oktatás egyszer csak rádöbben arra, mit csinált eddig – tulajdonképpen legitimált egy autoriter társadalmi berendezkedést –, és akkor majd mást fog csinálni ezek után. Arról van szó, hogy a mélyben lévő folyamatok, amelyek ellentétesek ezzel a berendezkedéssel, és a demokrácia felé vinnének, az iskolát is egyre inkább arra ösztönzik, hogy ne legyen normatív, ne indoktrináljon (beleneveljen, belesulykoljon). Ez egy pedagógiai kérdés. Elsősorban nem politikai kérdésről van szó, az iskola nem fog vállalni politikai feladatokat, ezt felejtsük is el. Az pedagógiai kérdés, hogy el tudjuk-e hagyni a normativitást. Amit egyébként borzasztóan nehéz elhagyni. De ha el tudjuk hagyni, és tényleg úgy tudjuk nevelni a gyerekeket, hogy szabadon választhatnak, megadjuk nekik a választáshoz a lehetőséget, de nem mondjuk meg nekik, hogy mit kell választaniuk, akkor van remény arra, hogy egy olyan kritikai gondolkodású nemzedék nő fel, amelyik már tud másképp gondolkodni. Ám ehhez valóban kellenek azok a mélyben zajló folyamatok, amelyekről én hiszem, hogy vannak. A tanulmányomban azt is írtam, hogy az, ami van, tulajdonképpen egy anakronizmus. A társadalmi berendezkedésünk, a gazdaságunk mélyben zajló folyamatai azért ennél jóval demokratikusabbak. Arra gondolok például, hogy a családokban milyen átalakulás következett be az elmúlt 30-40-50 évben. A családok nagy része demokratikussá vált. Ma már nem azt tesszük a gyerekekkel, mint amit mondjuk az én gyerekkoromban tett velük a családok nagy többsége. (Persze, ma is vannak olyan családok, amik azt teszik.) Ma már sokkal demokratikusabbak a viszonyok. Ha ezeket a változási folyamatokat figyeljük, akkor a társadalom mélyén ott vannak a demokratizálódási folyamatok, csak borzasztóan nehezen tudnak érvényesülni. Ezeknek az érvényesítésében tudna az oktatás segíteni. 

– Mi lenne az oktatás konkrét feladata?

– Nem olyan normatív tanrend kellene, mint ami most van, ebből a szempontból meg kéne változtatni az egész szabályozást. El kellene jutnunk egészen odáig, hogy még a helyi, iskolai tantervek se írják elő a pedagógusoknak, mit kell tenniük, mi az a tartalom, amit továbbítaniuk kell. Arra lenne szükség, hogy valóban a pedagógusok dönthessék el, melyik gyereket milyen nevelői tevékenységbe viszik bele, hogy megvalósulhasson a személyiség önkonstrukciója. Magyarul: úgy fejlődhessen a gyerek, hogy szabad legyen, ne olyasmit kényszerítsenek rá, amit a tanárai, a szülei, a társadalom akar belénevelni. Itt az oktatás tartalmáról, módszereiről van szó, ennek kell átalakulni. Egyébként ez áll az oktatás fejlődésének középpontjában, és pedagógiai feladatként sokszor meg is fogalmazódik. Még egyszer hangsúlyozom, ez pedagógiai és nem politikai feladat. 

– Csakhogy miközben a mai állam – ahogy az előző is – rátelepedett az oktatásra, és a mostani még annál is sokkal szigorúbban szabja meg – sarkítva fogalmazva –, hogy egy órán hányszor vehet levegőt a tanár, akkor ön szerint hogyan tudna másképp oktatni?

– Nem tud. Ma nem tud. Csak kevesen vannak, akik vállalják annak az ódiumát, hogy elkezdenek valami mást csinálni. Ehhez a pedagógusoknak ki kell harcolniuk a saját szabadságukat. Ami egyáltalán nem lehetetlen – még ilyen viszonyok között sem. Persze nem hiszek abban, hogy a Fidesz hirtelen „felvilágosul”, és megengedi a pedagógusoknak, hogy azt tegyék, amit tenniük kellene: szabadságot vigyenek az osztálytermekbe. Ám a pedagógia fejlődése által ez kikényszeríthető. Különben egész egyszerűen elmegy mellettünk a világ. Ha a pedagógusok tudnának ezért tenni, az nagyon sokat jelentene. Nem tartom teljesen kilátástannak ezt a dolgot.

– Szép végszó lehetne, de tartok tőle, hogy nem így lesz.

– Akkor elbukunk. Még bő száz év múlva is egy ilyen jócskán közepes alatti európai ország leszünk. Lehet így élni, végül is el lehet lébecolni, csakhogy az ember jobbat szeretne.

– A Fidesznek pedig az a törekvése, hogy mi csak lébecoljunk. Csakhogy addig összeomlik az oktatásunk, mert már senki nem megy tanítani…

– Az oktatás nem fog összeomlani, a hátán viszi az országot. Valamit ki fognak találni, hogy mégiscsak legyenek tanárok az iskolákban, ezért még akár engedményekre is hajlandóak lesznek. Szerintem például be fog következni a tanóraszám csökkentése. Ez nem hosszú távú megoldás, de a Fidesz rákényszerül néhány változtatásra. Akkor kicsit javul majd a helyzet, és lehet tovább nyögni ezt a félig megszűnt állapotot. De az oktatás nem fog összeomlani, az egy olyan kemény valami, hogy alapvetően nem tud válságba kerülni.