Nekem az volt a dolgom, hogy a gyűlölet ellen küzdjek

A kilencvenöt éves holokauszt túlélő hangoskönyvet készít első önéletrajzi könyvéből. A Dolgok Lelkét tizenöt éve írta a deportálásokról, Auschwitzról, s arról is, hogyan lehet túlélni, ha az ember mindent és mindenkit elveszít. A könyvből nagy sikerű táncelőadás is készült, amelyben Fahidi Éva kilencven évesen lépett először színpadra, a próbákról készült dokumentumfilm, a Létezés eufóriája pedig rengeteg nemzetközi díjat nyert. Fahidi Éva azt mondja, Auschwitzban tanulta meg azt is, hogy a közösség és a kultúra a legszörnyűbb helyzetekben is segít embernek maradni. És a legfontosabb az, hogy elhiggyük: az életet mindig újra lehet kezdeni.

– Éva, te mindenkitől azt kéred, hogy tegezzenek. Ezért most mi is hanyagoljuk a magázódást…

– Köszönöm drágám, szerintem tegeződve sokkal közvetlenebbül lehet beszélgetni.

- Azt hallottam, hogy beteg voltál. Csak nem a koronavírus?

– Van egy visszatérő kellemetlen veseproblémám, de már túl vagyok a nehezén. A Covidtól nem félek, a párommal amúgy is most mindig itthon vagyunk, az ünnepek alatt is csak Zoomon találkozunk a családtagjainkkal. Egyébként én soha, semmilyen fertőző betegséget nem kaptam el, még a koncentrációs táborokban sem. Nem vagyok hívő, de mégis mintha valaki vigyázott volna rám: a lágerekben pusztított a tífusz, a poliovírus, a vérhas, én azonban mindegyiket megúsztam. Tizennyolc éves voltam, amikor 1944. június végén a családommal Auschwitzba deportáltak. Kitört a sarlach-járvány a táborban. A barakkban egy velem egykorú magyar lány feküdt mellettem, ő is elkapta a sarlachot. Egész éjjel rázta a láz, gyógyszer persze nem volt. A testemmel próbáltam betakarni, melengetni őt. Reggel aztán ezt a lányt is feldobták a hullákkal teli szekérre, és csak nézett rám onnan. A tekintetét sosem fogom elfelejteni. Nem ő volt az egyetlen, akit élve dobtak a halottak közé, és így vitték a krematóriumba.

– Hogyan lehet ezt ép ésszel túlélni? A Dolgok Lelke című könyvedben megírtad a visszaemlékezéseidet a holokausztról, most készíted a hangoskönyv változatát. Nem érzed sebfeltépésnek ezeket a szörnyűségeket újra felidézni?

– Éppen az segít a traumák feldolgozásában, ha minél többet beszélhetek róla. A háború után ugyanis ötvenkilenc évig egy szót sem szóltam a holokausztról, egyetlen sort nem írtam róla. Hetvennyolc éves voltam, amikor először visszamentem Auschwitzba. És akkor, ott, valami átszakadt bennem. Úgy döntöttem: nem hallgathatok tovább.

– Miféle belső gát szakadt át?

– Megdöbbentett, amit Auschwitz-Birkenauban láttam. Nem ismertem rá. Én egy halálgyárban voltam 1944-ben, és 2003-ban egy turistaparadicsomba érkeztem meg. Az egykori barakkok helyén zöldellt a fű, friss levegőt lélegeztünk be, idegenvezetők magyaráztak a csoportoknak. A közelben szálloda és étterem várta a pihenni vágyókat. Értem én, hogy egy lágermúzeumnak is fenn kell tartania magát, és ehhez pénz kell, csakhogy így épp a lényeg vész el: a turistalátványosság eltakarta Auschwitz valóságát. Azt, hogy milyen volt az igazi holokauszt, csak mi, túlélők mondhatjuk el. És már nagyon kevesen maradtunk. Ezért írtam meg a könyveimet, előadásokat tartottam, mindenhová elmentem, ahová meghívtak, itthon és külföldön is. Leginkább fiatalokkal szeretek találkozni és beszélgetni. Fő hivatásomnak tekintem, hogy a holokausztról beszéljek, amíg erőm van hozzá.

– Melyek azok a részek a hangoskönyvben, amelyeket a legnehezebb felolvasni?

– A megérkezésünk Auschwitzba, a szelektálás. Minket Debrecenben vagoníroztak be, a marhavagonból még édesapámmal, édesanyámmal és a tizenegy éves kishúgommal, Gilikével együtt szálltunk le az auschwitzi rámpáknál. Egy pillanat alatt külön szelektálták a férfiakat, egy másik sorban édesanyámat és húgomat különítették el. Mire felocsúdtam a nagy kavarodásban, már egyikük sem volt mellettem. Az életem legnagyobb tragédiája úgy történt meg, hogy észre sem vettem. Arra sem volt lehetőség, hogy elköszönjek tőlük. Hogyan lehet azt elmondani, hogy az apámat, az anyámat a húgomat elégették? A lelkem mélyén még mindig nem tudom elhinni. Látom magam előtt az édesanyámat a „fürdőben” amikor felfogja, hogy a tusolókból nem a víz jön, hanem gáz, és őt meg fogják ölni a kislányával együtt. Ha nem tudsz elbúcsúzni a szeretteidtől, mindig várni fogod őket. Én a húgomat még mindig visszavárom, hiába tudom, hogy nem fog jönni. Lehetetlen. Még ma sem tudom őt elengedni. De a legfájdalmasabb pillanatot talán nem is Auschwitzban életem meg, hanem akkor, amikor a felszabadulás után hazatértem Debrecenbe, és felkerestem az egykori házunkat.

– És nem találtál ott senkit…

- Az a remény tartott életben, hogy ha egyszer vége lesz a háborúnak, újra találkozunk.  Amikor megláttam az egykori házunk romjait, a kertünket, rögtön tudtam, hogy mindennek vége. Ha anyám visszajött volna, ez a kert nem így nézett volna ki. Édesanyám imádta, gondozta a kertjét, teleültette virágokkal. Én már csak feldúlt rögöket találtam. A házunkból kijött egy vadidegen ember és közölte: itt már mások laknak. Takarodjam innen! A népes családunkból egyedül maradtam életben. Aztán mégis rám talált egyik távolabbi rokonom, egy érsekújvári orvos, befogadott az otthonába. Annyira rossz fizikai és lelki állapotban voltam, hogy két évig nem tudtam felkelni az ágyból.

– Később gondoltál rá, hogy elhagyd Magyarországot?

– Nem volt senkim külföldön, Izraelbe mehettem volna, de a cionista mozgalom távol állt tőlem. Sosem voltam vallásos. Itthon maradtam, férjhez mentem, külkereskedő lettem. Rengeteg alkalmam lett volna arra, hogy kint maradjak, de valahogy mindig hazajöttem.

– Említetted, küldetésednek érezed, hogy a holokausztról beszélj. Sok minden van, amit még el kellene mondanod?

– A fontos dolgokat elmondtam, viszont attól tartok, a lényeget nem tudtam átadni. Hiába igyekeztem, a gyűlöletet nem lehet kitörölni a társadalomból. Bármit teszek, a gyűlölet ott marad. És nekem ez kudarc.

– Szerintem rengeteg embernek adtál nagyon sokat, csak hát egyedül kevesek vagyunk ahhoz, hogy a nagypolitikát és az országot megváltoztassuk.

– Köszönöm, hogy ezt gondolod drágám, ebben van valami vigasztaló. Csakhogy nekem az lett volna a dolgom, hogy a gyűlölet ellen küzdjek, és most mégis úgy érzem, hogy semmi érdemlegeset nem tudtam tenni.

– Három éve nyilatkoztad: „Ami Magyarországon történik, nem kicsit, hanem nagyon hasonlít arra, ami a Horthy-korszakban elkezdődött: a nacionalista kirekesztés, a szándékos gyűlöletkeltés forgatókönyve ugyanaz.” Ma is így látod?

– Rosszabb a helyzet, mint három éve: a mai magyar társadalomban erősebb a gyűlölködés, mint ami az én gyerekkoromban volt. Tény hogy 1920-tól hatályba lépett a numerus clausus, de a mindennapokban nem érződött ekkora gyűlölet. Én a debreceni Svetits Katolikus Leánynevelő Intézetben tanultam, és ott nem volt antiszemitizmus, kirekesztés. Később, amikor már jöttek a zsidótörvények, mi, gyerekek, akkor sem vettük észre, hogy mekkora baj van, mert a szüleink mindent megtettek azért, hogy biztonságban érezzük magunkat. Én zongoristának készültem, a Zenekadémiára akartam jelentkezni. Visszatekintve, már tudom, hogy édesapám nem volt képes szembenézni azzal, milyen nagy veszélyben vagyunk, bűnös optimizmussal ő is elhitte, hogy Horthy majd megvéd minket. Pedig, ha apám a családját időben külföldre menekítette volna, mindenki életben maradhatott volna.

– Meg lehet bocsátani a holokausztot?

– Apámnak sem tudtam sokáig megbocsátani, a náciknak pedig végképp nem. Odáig eljutottam, hogy senkit ne gyűlöljek. Nem akartam olyanná válni, mint azok, akik minket gyűlöltek. A lelki sebek nem gyógyulnak be, legfeljebb meg lehet tanulni együtt élni velük. Ráadásul a megbocsátáshoz őszinte, mélyről jövő bocsánatkérés is kellene. Politikai szinten és társadalmilag is. A németeknél is hosszú évekbe került, amíg szembe tudtak nézni a múltjukkal. Nem élt ott olyan család, amely ne lett volna érintett a háborúban, ne szolgált volna valamelyik felmenőjük a német hadseregben. Ám ők mégis ki tudták mondani, hogy igen, az én apám is náci volt, és ezt meg azt csinálta. Nálunk hányan merik nyíltan vállalni, hogy az apjuk, nagyapjuk esetleg nyilas volt, vagy csendőrként, rendőrként vett részt a deportálásban?

– A jelenlegi vezető politikusaink közül többen is elismerték a magyar hatóságok felelősségét a holokausztban. Ez nem elég?

– Mennyire őszinte ez, ha közben Horthy kultuszát éltetik, és folyamatosan gyűlöletet szítanak az idegenek és a kisebbségek ellen? Hogyan vegyük komolyan a bocsánatkérést, ha közben a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője Soros Györgyöt liberális Führernek nevezi, akinek Európa a gázkamrája. Egyáltalán, hogy teheti meg a hazai kulturális élet egyik vezető személyisége, hogy ilyen mélyen meggyalázza az áldozatok emlékét, megsértse a túlélőket és a leszármazottaikat?  És ennek semmi politikai következménye nincs: továbbra is a posztján maradhat. Mennyire vehető  komolyan, hogy ez a kormány tényleg a társadalmi megbékélést szolgálja?

– Mások viszont a kommunista diktatúra bűneit nem tudják megbocsátani. Őket is meg lehet érteni.

– Abszolút, hiszen a Gulág tragédiáját sem sikerült feldolgozni, itt sem történt meg az őszinte bocsánatkérés és megbocsátás. Ez a feladat is a következő nemzedékekre hárul. Én annyit tudok tanácsolni nekik, hogy a múlt meghamisítása, vagy a bosszú nem vezet sehová. A történelmi traumák őszinte feltárása ad esélyt egy élhetőbb, békésebb jelenhez.

– A téli ünnepek idején még jobban átérezhetjük, mennyire fontos a közösség, az összetartozás. Egy segítőkész gesztus is életet menthet. Te is átélted ezt?

– Leginkább Auschwitzban. A foglyoknak mindig ötös sorokban kellett meneteli, ötös sorokban álltunk naponta órákon át appelt. A mi „ötösünk” nagyon összetartó volt, mindenben segítettük egymást, szó szerint támogattuk egymást, ha valakinek már állni sem volt ereje. Annak, aki egyedül maradt, sokkal kevesebb esélye volt életben maradni. Életmentő szerepe volt a kultúrának is. Azt hiszem, sokan még ma sem értik igazán, hogy a kultúra alapvető emberi szükséglet, és éppen a legnehezebb időkben van rá a legnagyobb szükség. Amikor a halálgyárban az éhséget már nem bírtuk elviselni, verseket mondtunk, filmekről és színdarabokról meséltünk, mert ezek segítettek abban, hogy embernek érezhessük magunkat. A krematóriumok kéménye alatt is arról ábrándoztunk, milyen hivatást válasszunk, és mindannyian tovább akartunk tanulni. Végül mind az öten túléltük a háborút. Többen később külföldre mentek, soha többé nem tudtunk így öten találkozni, de tartottuk egymással a kapcsolatot. Én voltam köztük a legidősebb, és már csak én élek.

– Ma sem élsz egyedül, és ez is fontos üzenet: nem kell a magányba beletörődni. Sosem késő változtatni.

– Auschwitzban azt is megtanultam, hogy csak az emberi közösség adhat kapaszkodót és értelmet az létezésünknek. Mindig tartozni akartam valahová. Nekem kell, hogy szerethessek valakit, aki viszontszeret. A jelenlegi társamat, Andrási Andort a holokauszt hetvenedik évfordulójának egyik rendezvényén ismertem meg. Azóta, hat éve együtt vagyunk. Ha ő nem lenne, én már meghaltam volna. Annyi gondoskodást és törődést kapok a páromtól, ami elmondhatatlan.

– Élő példája vagy annak, hogy mindig lehet újrakezdeni, idős korban is lehet teljes életet élni. Honnan van ehhez erőd?

– Kilencven éves voltam, amikor az egyik rokonunk, Szabó Réka koreográfus, rendező, felhívott, hogy A Dolgok Lelke című könyv alapján csináljunk egy modern táncelőadást, és egy fiatal profi táncosnő Cuhorka Emese lenne a partnerem. Rögtön igent mondtam rá, és a Vígszínházban 95 alkalommal játszottuk az előadást, külföldre is meghívtak minket. A próbákról dokumentumfilmet forgatott Réka, amit a Létezés eufóriája címmel mutattak be. A színházi előadással azért kellett leállnunk, mert közben megszületett Emese kisfia, és a Vígszínház levette a műsorról darabot.

– Az előadással, a filmmel rengeteg hazai és nemzetközi díjat nyertetek el. Mit adott neked ez siker?

– Azt, hogy most már nem csak írhatok és beszélhetek a holokausztról, de táncolhatok is. Kislánykoromban folyton táncoltam, azt viszont soha nem hittem volna, hogy ilyen idősen állok majd színpadra.

– Ha lehetőséged lenne rá, továbbra is táncolnál?

– Persze, hiszen még „csak” kilencvenöt éves vagyok. Igaz, a spárgák gyakorlását mostanában elhanyagoltam, de ha rajtam múlna, még folytatnám.