Nekrológ helyett – Így temetett Ráday…

Kevés embert köt annyi szál a Vidámparkhoz, mint a városvédő Ráday Mihályt. Tudják: az idén 107 éves falovas körhinta újjáépítésének szervezőjét, a millenniumi lizsé, a vurstli, majd az angolpark idején készült játékok, építmények műemlékké nyilvánításának kezdeményezőjét, aki másfél évtizedig a park felügyelő bizottságnak is tagja volt. Bezár holnap a Vidámpark. Őt hívtuk – talán utoljára – egy rövid sétára. Nosztalgikus, édes-keserű búcsúra számítottunk. Ám nem így esett. Ami a számára fontos, az mind itt marad, az Állatkert részeként. Persze Vidámparkra is szükség lesz. Mondjuk a Népligetben, vagy Rákosrendezőn...

Ráday őszinte vallomással indít: neki bizony szemernyi emléke sincs gyermekkorából a Vidámparkról. Soha nem szerette a pörgő-forgó, ingó-lengő szerkezeteket, ezektől felfordul a gyomra. Ezért az unokájával sem járt a parkba. Amiért ő jött és jön az egészen más...

– Mégis mikori az első emlékképe?

– Kamaszkori. Volt egy roppant csinos lány, az egyik labdával célba dobós játéknál dolgozott. Na, ott versengtem, próbáltam bevágódni nála, tetszett a leányzó. Hogy összejött-e a kaland? Nem mondom én ezt, a diszkréció, ugye... A régi elvarázsolt kastélynál is sokszor bámészkodtunk a barátaimmal, mert volt egy terasza, ahol a sűrített levegővel lebbentették fel a nők szoknyáját... De engem igazán a felnőttkori „kalandjaim” kötnek ide. Például, amikor a Kis Vidámpark helyén szállodát akartak építeni, mert anélkül úgymond nem lehet felújítani a Széchenyi Fürdőt, keresztbe feküdtem. És hotel nélkül is lehetett...

Kevés embernek adatik meg, hogy életében márványtáblára véssék a nevét. Ő az egyik. A ringlispíl falán ez áll: „ A körhinta épült 1906-ban. A rekonstrukciót 1996-97-ben Ráday Mihály fővárosi képviselő védnökségével készítette a Budapesti Vidámpark Rt.”.

– Hogyan is kezdődött?

– A '80-as évek közepén Sir John Birch, brit nagykövet volt a hazai diplomáciai testület vadásztársasági elnöke, s mielőtt lejárt a megbízatása, azt mondta: imponál neki, amit a városért teszek, szívesen áldozna 5-600 fontot, hogy helyreállítsanak belőle Pesten valami régi értéket. Nem siettem el a dolgot – elvégre egy angollal nem kapkod az ember –, kértem pár nap gondolkodási időt. Azután felhívtam, és megkérdeztem, nincs-e kedve kilovagolni egyik reggel. „Lovagolni? Bármikor!” – vágta rá. Ott volt a megbeszélt időben és helyen: a Vidámparknál. A körhintára mutattam: akkor lovagoljunk!... Elnevette magát, felültünk, és ő csak annyit kérdezett: „Na, mennyi?” Egymillió forintot kértem. Annyit adományozott. Szereztünk hozzá más pénzeket is, és az akkori igazgatónővel, Tari Juliannával létrehoztuk a Körhinta Alapítványt. Azután elkezdődött a munka.

A többi ódon „eredetiről” mindig azt gondoltam: a Vidámpark nemcsak játszóhely, ízlésformáló is. Ami jó minőségű, azt kell megőrizni. A park java a rendszerváltás idejére „műanyagosodott”. Kevés jó maradt. Azzal érveltem: ezek nem egyszerűen vidámparki vagy városligeti értékek, a megmentésük országos ügy. Ilyen volt a régi, faszerkezetű hullámvasút, a körhinta, a feszített betonhéjú dodzsem-épület és – mert éppen odaérünk, mutatja is – az egykor ott fenn, a homlokzatán villogó szemű sárkányfejjel invitáló sárkányvasút, a mai Jancsi és Juliskás barlangvasút. Ilyen a hajdanán szemközt álló céllövölde is, amiben nem a hurkapálcákra szerelt bóvli volt a nyeremény, hanem a találat öröme. Ha sikerült eltrafálni, leesett a céltábla, mozgásba lendült egy fémfigura, hanyatt dőlt egy lemez-vadállat, munkához látott két favágó... Pár hónapba telt, s a Műemlékvédelmi Hatóság megadta ezeknek a védettséget. Nem is bonthatják el egyiket sem! Itt maradnak. Ha az eredeti elvarázsolt kastély le nem égett volna, az is közéjük tartozna. Az óriáskerék, a forgó hordó ugyan nem védett, de azoknak is helyük lenne egy zooban, amely nívós játékokkal is várja a közönséget. Volt valaha itt igazi pöfögő gőzmozdonyos kisvasút is. A Vasúttörténeti Parkban is van egy, sikeres, itt is épülhetne hasonló megint. S volt egy erőjáték, a „Lökd meg a kecskét!”. Nehéz, kecskeforma súlyon kellett akkorát lendíteni, hogy tényleg fellökje a sín végén, magasan álló figurát. Állítólag Dunaújvárosba került, pedig az is beleillene az Állatkertbe. S de szép is lenne, ha megmaradt volna a magasról lejtőn a vízbe csobbanó és spriccelő csónakos sikló...

Elballagunk egy sor – Ráday szerint „műanyag” – pörgő-forgó, bármikor lebontható és másutt felépíthető játék mellett, közben előbukkan még egy személyes emlék: – Itt ünnepeltük a 65. születésnapunkat Szilágyi Tibor színművész barátommal. Akkoriban már ki lehetett bérelni a parkot esti bulikra, és a Vidámpark, amelyik szeretett minket, meg a családunk, a barátaink ezzel leptek minket. A bulihoz tartozott, hogy jó néhány játékra, amiket én speciel nem szívlelek, mindannyian felülhettek... Azután előbukkan egy korábbi emlék is: –  Operatőrként a régi körhintát fotóztam. Akkor épp még egy rázós, átfordítós játék állt mellette és az emberek zsebéből kihullott az aprópénz egy tetőre. Felmásztam oda fényképezni, és ámultam, hogy mennyi aprót találtam. Volt vagy negyven forint. Igaz, akkor még egy forint volt egy játékon egy menet...

– Nem gondolja, hogy a Vidámpark nélkül nem lesz többé lizsé a lizsé?

– Nem! Nézzen csak jobbra, arra az épületre, amin tíz éve még ott volt neoncső-felirat, hogy „Büfé”! Lizsé volt itt már akkor is, amikor még nyoma nem volt a Vidámparknak. Akkor nyílt meg ebben az épületben az 1885-ös Országos Kiállítás, majd a millenniumi rendezvények egyik nagy vendéglátó- és mulatóhelye. Egy évtizede került elő, amikor lehámozták az épület farostlemez burkolatát, és láthatóvá váltak a boltíves ablakok. Megvan benne ma is a megroggyant színpad, a karfás falépcső, a páholyok, a szeparék, a díszes oszlopok, a konyhai és hűtőszobai berendezés, még a vaskampók is, amikre az étterem hentesei akasztották a féldisznókat... Europa Nostra díjat is kaphatna, akárcsak a körhinta vagy az elefántház, ha ezt is megőrzi és helyreállítja étteremként majd az Állatkert. És ugye maradnak a fák, a sétautak is; a Vidámpark összeolvad az Állatkerttel

– No de a létesítmény, a Vidámpark nevű nem fog hiányozni? Tényleg be kell zárni?

– Évekig foglalkoztam azzal, hogy mentsem, ami menthető. Még azért is küzdöttem, hogy a nagyobb ünnepeken ne lehessenek konkurens vidámparkok a Hősök tere mellett, mert az itteni árak alá ígérve, elszívhatják a közönséget. De szerintem rendjén van, hogy itt zoo lesz, méghozzá többfunkciós. Az egész napos programhoz jól jönnek a patinás, hangulatos, minőségi játékok is. Persze, egy több pénzt fialó, talán a mait is magába olvasztó, modern vidámpark is jár egy világvárosnak. De az miért ne lehetne mondjuk a Népligetben? Háromszor annyi ott a hely, és kevés a szórakozási lehetőség. Vagy lehetne Rákosrendezőn, ahová rövidesen elér a kisföldalatti. Elég nagy ez a város ahhoz, hogy a funkcióit széthúzzák – ami még az idegenforgalomnak is jót tesz.

Már a park túlvégén járunk, amikor Ráday váratlanul azt mondja: az egyetlen játék, amit soha nem hagyott ki: a favázas hullámvasút. Most is felülne rá. Velem együtt. De, bár sokan búcsúznak most a Vidámparktól, bánatunkra ott nagy a csend. A hullámvasút „felújítás miatt zárva”. Akkor találkozzunk jövőre, ugyanitt! Akármi lesz is a kapura írva.