Nem a pártját kell szolgálnia a képviselőnek, hanem a választóit

Ön szerint előnyt jelent, hogy a Tisza Párt már jóval a 2026-os választások előtt elkezdte bemutatni a képviselőjelöltjeit?

Mindenképpen jelent előnyt. Ahhoz, hogy egy jelölt akár helyben, akár országos szinten ismertté váljon a választók körében, idő kell. Minél több, annál jobb. Ideális esetben négy év alatt épül ki egy stabil ismertség, de minél közelebb vagyunk a választás napjához, annál kevesebb az esély, hogy a választók megtanulják, ki kicsoda. A korai jelölés lehetőséget ad arra, hogy bemutassák az embereket, felkészítsék őket, beépüljenek a helyi köztudatba. Ez azonban nem csak előny, hanem kockázat is. A Fidesz helyzete ebből a szempontból speciális. Ők többnyire nem teljesen új embereket állítanak csatasorba, a képviselőik kisebb része lesz új jelölt, a többség már ismert a saját körzetében. Lehet, hogy országosan nem ismerjük a nevüket, de a helyi közvélemény, főleg a vállalkozók, a cégtulajdonosok, a földtulajdonosok, a helyi véleményformálók nagyon is tudják, eddig kik támogatták őket. A Fidesz az állami és pártdöntések jó részét ezekre az országgyűlési képviselőkre „bazírozza”, így ők helyben beágyazott szereplők. Ez csökkenti annak a kockázatát, hogy a választó egyszerűen ismeretlenség miatt elforduljon tőlük. A korai jelölés viszont kétségkívül hátránnyal is jár: a rosszindulatú ellenfeleknek – és ez jelenleg elsősorban a Fideszt jelenti –, több idejük van karaktergyilkosságokra. Ezt a Fidesz húsz éve gyakorolja, kimunkált módszertannal dolgoznak, tudják, hogyan kell személyes támadásokkal, lejárató kampányokkal hitelteleníteni valakit. Ehhez társul egy olyan médiarendszer, amelyet gyakorlatilag kisajátítottak és teljes erővel rá tudnak állni egy-egy célpontra. Vagyis a korai jelöltállítás egyszerre ad időt az építkezésre és időt az ellenfélnek a rombolásra. A kampánystratégiának ezt a kettősséget kell mérlegelnie.

Sok olyan ember került reflektorfénybe, akinek szinte semmi politikai tapasztalata nincs. A rendszerváltás idején is sok civil, művész, értelmiségi ült be a parlamentbe. Ön tanúja volt ezeknek az időknek.   

Már az 1985-ös választások előkészítésében is részt vettem. Valóban, az első szabad választások idején nagyon sokan kerültek be úgy a T. Házba, hogy korábban nem volt parlamenti gyakorlatuk. A rendszer akkor úgy „kezelte” ezt, hogy brutálisan megnőtt a frakcióvezetők szerepe. Naiv elképzelés volt, hogy az új képviselők majd viszonylag függetlenek lesznek, a mögöttük álló pártok csak az irányvonalat határozzák meg, de egyébként lelkiismeretük szerint szavazhatnak. Nagyon gyorsan kiderült, hogy ez a modell a magyar pártrendszerben nem működik. A frakcióvezetők gyakorlatilag bevezették a „diktálásra szavazást”. A tévéközvetítésekből ma is láthatót, elöl a frakcióvezető vagy a vezérszónok, kimondja, hogy „igen” vagy „nem”, és a többiek kézfelemeléssel, majd később gombnyomással követik az utasítását. Ez egy szolgai üzemmód, de a pártok csak így tudták kordában tartani a tapasztalatlan képviselőket. Emellett akkor is voltak, akiknek már korábbról volt a pártállami vagy a rendészeti, titkosszolgálati struktúrákban gyakorlatuk, ők nem a semmiből jöttek, csak átszűrődtek az új rendszerbe. Még így is minimum négy éves tanulási folyamatról beszéltünk, mire valaki ténylegesen megértette a parlamenti mechanizmusokat, a közigazgatási összefüggéseket, a hatalmi viszonyokat.

Ön szerint mi lehet a probléma az esetleg tömegesen bekerülő új, „civil” politikusokkal?

A legtipikusabb hiba, hogy a mandátum felvételét követően, azonnal azt gondolják, ők mindenkinél okosabbak. Ebből fakad, hogy lebecsülik a szakértők, a köztisztviselők tudását és maguk akarják meghatározni a ház elé kerülő szakmai ügyek sorsát. Csakhogy a politikus dolga nem az, hogy ő legyen a legjobb közigazgatási jogász vagy a legfelkészültebb közgazdász. A képviselő feladata az, hogy a társadalmi érdekeket ütköztesse, megállapodásokat hozzon létre, konszenzust keressen. Ez sokkal nehezebb, mint egy közigazgatási feladat. Aki nem tanulja meg a társadalmi érdekegyeztetés folyamatát, az négy év után is rossz politikus marad. Sokszor látni, hogy valaki kijön az egyetemről egy bizonyos tudásbázissal, és azt gondolja, hogy ez örök érvényű. Közben a világ, a gazdaság, a társadalom változik, új kihívások jönnek, új tudásra lenne szükség. Ha valaki nem fejleszti magát, nem nyit az új társadalomtudományi eredmények, a közigazgatási és a közgazdasági megközelítések felé, az beleragad a fiatalkori illúzióiba. A rendszerváltás utáni kormánypártok bukásának egyik oka éppen az volt, hogy sok politikusuk nem tanult semmi újat, csak a régi beidegződésekből politizált.

Ha végül úgyis az történik, amit a frakcióvezető vagy a miniszterelnök mond, akkor tulajdonképpen mindegy, hogy ki ül bent a padsorokban? Legyen operaénekes vagy az állatkert igazgatója, valójában a háttér dönt, nem a képviselő. Azt a gombot nyomja meg, amit mondanak neki?

 Részben egyetértek ezzel a kritikával. Az amerikai rendszerben néha látunk lelkiismereti átszavazásokat, de ilyesmire a magyar parlamentben nincs példa. Nálunk valóban rendkívül ritka a lelkiismereti szavazás, és a frakciófegyelem az erős, ugyanakkor nem mondanám, hogy mindegy, ki ül ott a teremben. Minden párton belül megjelenik idővel egy új generáció, amelyik nem akar feltétel nélkül szolga üzemmódban működni. Ezeket az embereket nevezhetjük reformistáknak, ők azok, akik igényelnék a nagyobb mozgásteret, több szakmai vitát, időnként akár önálló állásfoglalást is. Ahhoz viszont, hogy valaki ténylegesen önálló politizálásba kezdjen, ugyanúgy át kell mennie a tanulási folyamaton. Meg kell tanulni együttműködni a közigazgatással, érteni kell az alkotmányos intézmények szerepét, tiszteletet kell érezni irántuk. Ez nem egy-két hónap, hanem évek kérdése. Vannak emberek, akik erre képesek, de őket is ki kell nevelni, és sokszor a saját pártjukon belül is falakba ütköznek.

Ha most, 2026-ban, olyan civilek kerülnek be a parlamentbe, akiknek „gőzük sincs” a politikáról, nem az lesz a vége, hogy belőlük is csak egy újabb szavazógép lesz? Ugyan olyan „bátor emberek” lesznek, mint most a Fidesz mamelukjai? 

Lehetséges ez a veszély, de nem szükségszerű, hogy bekövetkezik. A négyéves ciklust tekinthetjük egy tanulási időszaknak is. A most induló jelölteknek az igazi vizsga nem 2026-ban lesz, hanem 2030-ban. Akkorra derül majd ki, hogy a választók szerint jó politikussá váltak-e, vagy sem. Ha közben hajlandók tanulni, reflektálni, együttműködni, akkor a második ciklusra egészen más minőségű politikusi gárda állhat elő. Ha viszont csak beülnek, nyomogatják a gombot, és nem fejlesztik magukat, akkor valóban egy újabb szavazógép jön létre.

Mennyire múlik ez a pártok belső világán? Lesz-e türelme és szándéka a parlamentbe kerülő pártok háttérapparátusának arra, hogy ezeket az embereket valóban megtanítsa politizálni, vagy marad az „ülj be, szavazz, amit mondunk” gyakorlat?

Nagyon sok múlik a pártszervezeteken és a frakciók háttérmunkáján. Ugyanakkor a mai világban az életpálya-gondolkodásban is elfogadottá vált az „élethosszig tartó tanulás” eszméje. Az emberek a civil életben sem csinálhatják pontosan ugyanazt, ugyanúgy negyven éven át, ami a politikában is egyre inkább elkerülhetetlen. A jelöltek egy része már úgy érkezik, hogy tisztában van azzal: tanulnia kell. A Tisza Párt esetében ráadásul megjelent egy intézményi újítás, ami szerintem kulcsfontosságú: az előválasztás. Nem volt tökéletes, szakmailag számos kritikát lehet megfogalmazni, de talán megtörte a pártelnök kizárólagos jelöltkinevezési gyakorlatát. Ez önmagában a belső pártdemokrácia irányába tett lépés lehet.

Szerintem a jövő egyik kulcskérdése az lesz, hogy a pártok képesek-e belül is demokratikusan működni. Ha igen, akkor nagyobb az esély arra, hogy a frakción belül is lesz mozgástér, szakmai vita, és idővel valódi, önálló politikusok nőnek ki a most még tapasztalatlan jelöltekből. Ha nem, akkor marad a szigorú frakciófegyelem és a személyi függés, amiből a választó csak annyit lát majd: akárki ül ott a padsorokban, csak a főnökség által „elé tett” gombot nyomhatja.