Nem oktatási, hanem társadalmi katasztrófa, hogy a cselédtársadalom bővített újratermelése folyik

Ha az oktatáskutatók szemüvegén keresztül nézzük a pénteki demokrácia napi tüntetést (vagy bármelyiket), az új státusztörvényt – jogállási törvényt, pedagóguséletpálya-modellt, nevezzük is bárminek –, egészen más megvilágításba kerülnek a dolgok. Szerintük nem a tüntetésen résztvevők száma a fontos, hanem az, hogy elég hangos volt-e ahhoz, hogy visszhangot váltson ki a médiában. Ha igen, az már eredmény. Szerintük azonban arra senki se számítson, hogy a NER-rendszerében a pedagógusmegmozdulások miatt a kormány változtatna az oktatáspolitikáján.   

Ha a kormány mégis reagál valamiképpen, akkor pont az ellenkezőjét állítja, mint például a pedagógus szakszervezetek. Az utóbbiak szerint 16 ezren hiányoznak a jó minőségű oktatáshoz, amit a kormány is pontosan tud, hiszen például visszahívja a nyugdíjas tanárokat, vagy képesítés nélkül enged embereket a katedrákra. Csakhogy Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára arról beszél: „az, hogy egy tanárnak nálunk három-négy gyerekkel kevesebbel kell foglalkoznia, mint a fejlett országokban általában, az azt mutatja, hogy elegendő pedagógus van egy jó minőségű magyar iskolarendszerhez.” Mintha süketek párbeszéde folyna, ahol a kormánynak nem az a fontos, hogy megoldjon egy helyzetet, hanem az, hogy szókaratéban győzzön. Médiafölényük révén pedig az ő szavuk messzebbre hallatszik. 

Az oktatáskutatók azt is állítják, hogy a demonstrációk, tüntetések a résztvevők számától függetlenül azért fontosak, mert folyamatosan napirenden tartják a problémát, és korlátozott nyilvánosságot teremtenek az oktatás problémái számára. 

Az pedig tény, hogy a lassan két éve tartó tüntetések hangneme egyre erőteljesebb. Pankotai Lili slam poetry-jára az is emlékszik, aki nem helyesli az ilyen beszédet, megjegyezték az emberek a nevét, még ha nem is értették meg, miért az indulat. 

A pénteki „Érted megyünk” jelszóval tartott tüntetésen is elhangzottak nyomdafestéket nem tűrő szavak, de összességében még mindig nem lépték túl egy ellenállás elfogadható szókincsét és mondanivalóját. Sőt, inkább kérdeztek a felszólalók, semmint kérdőre vontak volna bárkit is. Álljon itt példaként Szilágyi Kitty, egy óvodapedagógus felszólalása.

„A Civil Bázis elnökségi tagjaként és pedagógusként állok itt előttetek. 
Hivatásom legnagyobb tudatában mondom azt, hogy ki**szottul elegem van! 
Nektek is elegetek van?
Milyen kormány az, aki kitaszítja és meghurcolja a gyengébbet?
Milyen kormány az, aki miatt azt érzik a diákok, hogy magukra lettek hagyva? 
Milyen kormány az, aki eladja az országot? 
Milyen kormány az, aki hagyja, hogy betegeket lepjenek el az ágyi poloskák? 
Milyen kormány az, aki a jogos követeléseink végrehajtása helyett egy bosszútörvényt ad válaszul?
Milyen kormány az, aki miatt a gyermekek külföldre kényszerülnek, és ezért itthon sírnak a szülők? 
Milyen kormány az, aki elveszi az izomsorvadásos gyerekek kórházát? 
Milyen kormány az, aki embertársainkat hibáztatja a saját bűneiért?
Milyen kormány az, aki nem látja el a feladatait, de aki meg felvállalja, azt meghurcolja, megalázza? 
Ki az, aki Iványiékért van itt?
Ki az, aki az oktatásért van itt?
Ki az, aki a diákjaiért van itt?
Ki az, aki a tanáraiért van itt? 
Ki lesz a következő, akit megaláznak? 
Ki lesz a következő, akit meghurcolnak? 
Ki lesz a következő, akit eltipornak? 
Kik lesznek még azok, akiket megfosztanak az alapvető emberi jogaiktól? 
Ezek nem a diákok terhei, ezek nem a diákok felelősségei. Ezek a mi terheink és a mi felelősségünk. 
Mindannyiunké! 
Mert mi vagyunk a változás! 
És be kell látnunk végre, hogy a király meztelen! 
Hol van most a mi kis utcaharcos miniszterelnökünk? 
El mer-e jönni végre felelősséget vállalni a tetteiért? 
Le mer-e ereszkedni hozzánk? 
Vagy vonyítva húzza meg magát az oligarcháinak keblei között? 
Jól figyelj, mert mi érted is megyünk! 
Félj, mert mi ledobtuk a láncainkat, és szabadon megyünk érted és haragosan! 
Mi nem veszíthetjük el a hazánkat! 
Nem veszíthetjük el a jövőnket!
A feladás nem opció!”

Akik hallották megtapsolták. Akik meg akarták hallani a mondanivalóját, gratuláltak neki. És persze, voltak, akik másképp vélekedtek: „tanár létére elég mocskos a szája. Vagy inkább megélhetési pedagógus.”

Volt, aki azt írta, jó lenne, ha sokan megértenék Szilágyi Kittyt. Meg is kapta rá a választ: 

„Nem értik meg! A legtöbb még mindig ül a tv előtt, eszi a Tesco gazdaságos vajas szendvicsét, nézi a királyi média hazug propagandáját, majd a Facebookon jót rúg a jogaikért, a megélhetésükért harcoló pedagógusokba. Azt hiszem, egyre kevésbé kell bánnom, hogy hátrahagytam ezt az országot, ahol lelkileg nyomorékká tett emberek esnek egymás torkának, mert a regnáló hatalomnak ez a jól felfogott érdeke.”

Volt, aki azzal védekezett, mielőtt felfalnák a pedagógusokat, gondoljanak néhány fontos tényre: „vidéken sok helyen a szar tanári fizetés is még mindig a jó fizetések közé esik. A másik opció a munkanélküliség és a nyomor. Budapesten egy 55-60 közötti tanár, aki egész életében tanított, semmi máshoz nem ért, mégis mit kezdjen magával, miután elhagyta a pályát? A munkaerő-piaci értéke nulla. A tanároknak általában nincs milliós megtakarításuk, amiből hónapokig kihúzzák, ha nem találnak munkát. Aki hónapról-hónapra él, az nem tud ugri-bugrizni. A tanári pálya nem olyan, hogy ha nem felelnek meg a feltételek az egyik helyen, akkor felmond, és elhelyezkedik a másik helyen. Csak úgy tud felmondani, hogy elhagyja a pályát. 50 éves kor felett nehéz mindent újrakezdeni: kitanulni egy új szakmát, és felmászni a szamárlétrán gyakorlatilag lehetetlen. Időben egyszerűen nem lehet megvalósítani.”

Azt is írta valaki: „50 éves kor felett már nehezen váltunk, megalkuvóbbá válunk, óvatosabbak leszünk, talán gyávák is, de, hát nagy már a tét. Kevesebbet bírunk mind pszichikailag, mind fizikailag, bármikor lerobbanhatunk és senki sem akar öreg korára kiszolgáltatott lenni, nyomorogni. Ez a félelem vagy megalapozott, vagy nem, de senki sem tudja megmondani, sikerül-e nyomást gyakorolni a kormányra, vagy ha nem, akkor elhelyezkedni. Túl sok a bizonytalan tényező. Vajon ilyen körülmények között mindenki bátran ugrálna?”

Közben a pedagógusoknak 2023. szeptember 15. és szeptember 29. között nyilatkozniuk kell arról, hogy kérnek, vagy nem kérnek a jogviszony-változásból, akarnak, vagy nem akarnak 2024. január 1-jétől a státusztörvény hatálya alatt dolgozni. 

Kétségbeesett pedagógusok keresik a választ arra, hogy akkor ők most mit is csináljanak, mintha az egész történetről egy hangot se hallottak volna soha, amit azért lássuk be, elég nehéz elképzelni. Volt, aki ugyan tudott róla, hogy mi készül, el is olvasta, de azt a kérdést feszegeti, a munkajogászok és a jogvédők miért nem üvöltöttek a leírtak miatt. Meg is kapta a választ: „A munkajogászok és a jogvédők üvöltöttek (és mi sokan velük együtt), de ez kevesekhez jutott el. És valóban, ezt nem szabad elfogadni. Én nem láttam más utat, minthogy hétfőn kérem a felmentésem. Ezt így nem vagyok hajlandó csinálni...”

Azoknak pedig, akik végleg nem tudják, hogy mihez kezdjenek, a PDSZ honlapját ajánljuk. 

Radó Péter oktatáskutató a Forbes Magazinnak mondta el, hogy milyen jövőképet vetít ez előre.

„Azt gondolom, hogy ez a kormányzási rendszer talán egyetlen dologra képes: arra, hogy valamilyen mértékben lassítsa azt a funkcionális leépülést, ami az oktatási rendszerben zajlik.(...) Ha rengeteg ember tartósan dolgozik egy olyan rendszerben, ami jól dokumentálhatóan és nyilvánvaló módon kárt okoz gyerekek tömegeinek, akkor vagy elmenekül, vagy megpróbál együtt élni vele, de azok a technikák, amik az utóbbit lehetővé teszik, hosszú távon morális leépüléshez vezetnek. (…) Az oktatási szelekció ekkora mértéke máshol Európában elképzelhetetlen. A magyar közoktatási rendszer összehasonlíthatatlanul szelektívebb, mint az Egyesült Államoké. Már régóta szoktam arról beszélni, hogy ami Magyarországon kialakult, az egy közoktatási kasztrendszer, és ez már nem költői túlzás. Ennek később is megvan a következménye, például a felsőfokra való belépés idején. A felsőfok merítési bázisa egy generáció 25-30 százalékára zsugorodott. Hosszú távú katasztrófa történt, történik épp. Sok évtizeden keresztül fogja a magyar társadalom cipelni az esélytelenek és a kudarcot vallók hatalmas tömegét, ami az elmúlt 13 évben alakult ki. Nem oktatási katasztrófáról beszélünk, hanem egy tartósan velünk maradó társadalmi katasztrófáról is, annak minden – kulturális, politikai, gazdasági, egészségügyi – következményével."

Mindennek okait – mások mellett – Gábor György vallásfilozófus fogalmazta meg legérzékelhetőbben a Hírklikknek: „szó nincs arról, hogy itt polgári társadalmat építenének. Valamikor ez volt a mantra, ez volt a „duma”, de ez nem polgári társadalom. Amit a Fidesz célba vett, az minden tekintetben egy feudális cselédtársadalom. A tudásalapú társadalom – amiről ma az egész civilizált, polgári világ szól: a tudás, az információ birtoklása, a kompetenciaalapú oktatás – helyett itt munkaalapú társadalom van. A munkaalap azt jelenti, hogy Magyarország egy összeszerelő üzemmé alakul át. Olyanná, ahová a tudás egy részét, ami a munkához szükséges, behozzák, itt pedig a rabszolga munkaerővel végrehajtják az előírásnak megfelelő, futószalag melletti műveleteket. Ez tehát egy cselédtársadalom, és létrejön egy olyan második proletariátus, amely ráadásul totálisan kiszolgáltatott, és most már nem csak az ide becsábított keleti multiknak, hanem az ide behozott keleti munkaerőnek is. Hiszen ismert körülmények között azokat hozzák ide be. Ugyanezt tükrözi az egész oktatási rendszerünk, minden ezzel párhuzamos benne. Az első lépés az volt, amikor a 18 éves iskolakötelezettségi korhatárt visszanyesték 16 évre. Azt se feledjük el, hogy most már nemcsak a felvételihez, hanem az egyetem elvégzéséhez sincs szükség idegen nyelv ismeretére. Egy olyan országban, mint Magyarország, ahol a magyar nyelv már Hegyeshalom és Záhony között sem elég, nemhogy a nagyvilágban.

Itt egy olyan iskolarendszer jött létre, ahol annak, aki ebben tanul, abszolút nincs esélye arra, hogy megméresse magát a nemzetközi munkaerőpiacon. De a hátrányos helyzetből, vidéki, elmaradott térségből érkező fiataloknak sincs semmi esélyük arra, hogy utolérjék magukat. Sorstalanná váltak, sorstalanságra vannak ítélve. Ebben az oktatási rendszerben az ő életük öt-hat éves korukban eldőlt. Kész. Orbánéknak igazából az az érdekük, hogy egy olyan, tudás nélküli cselédtársadalmat tudjanak létrehozni, amely elszigetelt a világtól, nem képes hozzáférni az információhoz – és nem csak nyelvileg, mert nem tud nyelveket –, hanem oly módon is, hogy nem tudja, hogyan kell az információkat megszerezni. Nincs is rá igénye. A lakosság jelentős része a kormánymédia által teljesen lehülyített, agyonmanipulált, agymosott és ennek megfelelő az oktatási rendszer. Az elit a saját gyerekeit – a leendő arisztokráciát – persze kimenti abba a nyugati világba, amelyikről állandóan azt mondják, hogy haldoklik, meg beteg. Az ő gyerekeik Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban a legjobb pénzes egyetemekre kerülnek. Itt pedig a cselédtársadalom bővített újratermelése folyik.”

Mindehhez még tegyük hozzá, hogy a pénteki tüntetés után a rendőrség négy ember ellen indított szabálysértési eljárást, mert füstgyertyát használtak a Margit hídon és a Kossuth téren, egy fővel szemben pedig a gyülekezési joggal visszaélés szabálysértése okán szabálysértési eljárást indult.