Novák Katalin keresztény családját is üldözték a kommunisták
Már vártuk, mert hiányzott nagyon, hogy megismerhessük egy újabb egykori üldözött magyar keresztény család történetét. Hitelesebb lett volna persze, ha magát Novák Katalin államtitkárt üldözték volna az egypártrendszer martalócai, de ő akkor még kislány volt, így az elvetemültek kénytelenek voltak a családját üldözni. Keresztény vallása miatt volt üldözött Novák államtitkár asszony családja, amint azt a keresztények üldözéséről rendezett nemzetközi konferencián megtudtuk.
Mostantól minden másképp volt. Irigyeljük is azokat az embereket, akik már éltek ugyan az egypártrendszerben, de az a szent meggyőződésük, hogy ők valójában csak 1990 után születtek. Ők imádkozták ki a rendszerváltozást, miattuk dőltek le a falak, nyíltak meg a határok.
Léteztek már korábban is, de élni csak 1989 után kezdtek. Kádárék alatt nem vettek levegőt, nem volt anyagcseréjük. Nem utaztak a villamoson, nem vezettek autót, nem is volt erre szükségük, mert nem jártak sehová.
Nem gyűlöltek, nem szerettek.
Úgy volt ez az ország 1989-ben, mint 1945 után: akkor a partizánok kerültek elő valahonnan, s hirtelen kiderült, hogy a háború előtt és alatt tulajdonképpen tízmillió magyar ember harcolt a fasizmus ellen, és várta tárt karokkal a felszabadító Vörös Hadsereget.
Kis ország vagyunk, földszintes hőseink vannak. A kilencvenes évek elején visszaemlékezések tucatjait lehetett olvasni arról, ki hogyan vészelte át az elviselhetetlen negyven évet. Lemerültünk, és kibekkeltük őket, mondta a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke. Egy nagyon titokban elnyomott és észrevétlenül félreállított sajtómunkás pedig arról számolt be, hogy az üzemi étkezdében rendszeresen elfoglalta a vállalati párttitkár helyét, aki pedig nagyon mérges volt emiatt, és kénytelen volt másik széket keresni magának.
Kis országnak kis hőstett dukál.
Egy másik hős – a foglalkozására már nem emlékszem – egyszer Dombóvár felé utazott, amikor felszállt a vonatra két szovjet katona.
– Ez a vonat megy Pápára? – kérdezték oroszul a szovjet katonák.
– Da – válaszolta halált megvető bátorsággal a magyar versenyző.
Közben meg nem odament a vonat, hanem éppen az ellenkező irányba. Fifikás nép a magyar, nem lehet vele kikukoricázni. Hamar vége is lett a Varsói Szerződésnek.
Kis ellenállásokból áll össze a nagy egész.
Nem szívesen mondok ilyet, mert úgy tűnik, mintha hazugsággal vádolnám Novák Katalin államtitkár asszonyt, de az ötvenes éveket leszámítva – na jó, a hatvanas évek első fele is ilyen volt – nem volt nagy kihívás templomba járó embernek lenni. Menő dolognak sem számított, főleg, ha az ember párttitkár akart lenni, vagy – mint Bencsik András – a pártállami Népszabadság pártrovatának ércnél maradandóbb munkatársa. Ezek tényleg nem voltak jó ajánlólevelek, de ha valaki nem vágyott ennyire magasra, nem kívánt az MSZMP Központi Bizottságában titkár lenni, akkor simán megkereszteltethette a gyerekét, és ő maga is járhatott misére.
Még akkor is, ha biztosan volt olyan, hogy egy hülye párttitkár, vagy egy nagyon hülye személyzetis nem nézte jó szemmel, ha valakiről tudta, hogy vallásos. Általános azonban nem volt a mellőzés – persze a pártfunkciókhoz nem volt igazán jó ajánlólevél.
Vagyis, nem mondható, hogy vallásosnak– nem szentfazéknak, hanem valódi hívőnek – lenni igen nagy előnyt jelentett, de a hetvenes, pláne a nyolcvanas években már senkinek sem kellett félnie emiatt. Ezt persze Novák Katalin is tudja, de hát ha már meghívták előadónak a keresztények üldözéséről szóló nemzetközi konferenciára, más mondanivaló híján, úgy érezte, hogy neki is elő kell vennie az üldözött-kártyát.
