Futball-VB 2026: nélkülünk

Ha országos tüdőlövés, szívinfarktus hál 'istennek nem is volt, a labdarúgó válogatott tagjait, edzőit, valamint a futballt szerető közönséget valóban sokkolta, ami vasárnap este a Puskás Arénában történt. A már megnyertnek látszó, és ily módon pótselejtezőt érő mérkőzésen az írek a 80. percben előbb egyenlítettek, majd a hosszabbítás utolsó percében a győzelmet is megszerezték. Ezzel – immár sorjában tizedik alkalommal – ismét lemaradtunk a világbajnoki részvételről. Pedig, most legalább a pótselejtezőhöz közel voltunk – az utóbbi 40 évben ilyen is csak egyszer fordult elő, 1997-ben, amikor a csoportunk második helyén végeztünk (Igaz, abban sem volt sok köszönet: a pótselejtező két mérkőzésén az akkor még létező Jugoszlávia csapata 12-1-es összesítéssel ütötte el a magyar válogatottat a világbajnoki részvételtől.)

Maradt megint a remény, hogy talán majd legközelebb. Ha nem 2026-ban, akkor majd 2030-ban. (A futballt kedvelő és egykor maga is művelő Orbán eredetileg addig tervezett miniszterelnök lenni.) Orbánnak a futball gyakorlatilag mindennél fontosabb, ha másként nem megy, akár magánrepülővel is elutazik a fontosabb mérkőzésekre. A futball annyira lényeges része az életének, hogy 2020 májusában, egy, a labdarúgásról szóló magyar tanulmánykötet bemutatóján még Trianont is felemlegette. „A futball mindig vigasz és elégtétel volt a magyar ember számára” – mondta a Felcsúton tartott könyvbemutatón Orbán, aki szerint „talán nem véletlen, hogy Trianon után volt a magyar futball első aranykora, majd a második világháborút követően, az ötvenes években az Aranycsapat időszaka. Akkoriban a zöld gyepen a megszálló ország csapatát is le lehetett győzni, tehát a futballt a kultúra és a történelem részeként kell kezelni.”

A miniszterelnök érzelmi húrokat is megpengetett, mint mondta, „a magyar futball alapvetően a zseniális megsejtések és ihletettség története, vagyis maga a művészet” majd még hozzátette: „a futball maga az élet, igazságos, nyílt sisakos játék, amelyet szabályok mentén vívnak a felek és mindig a pályán dőlnek el a dolgok.”

Szomorú, ami vasárnap este a Puskás Arénában történt, de eltekintve attól, hogy ezúttal a szerencse sem állt mellénk, a bukás benne volt a levegőben. Orbánnak abban igaza van, hogy a futball maga az élet, de azt már nem tette hozzá, hogy itt nem lehet teljesítménynek eladni a szájkaratét és következmények nélkül hazudozni. Hiába, hogy a kormány az adófizetők pénzéből milliárdokkal támogatja az úgynevezett futball akadémiákat, a befektetett összegek nemigen kamatoznak. A NER elmúlt mintegy másfél évtizedében egyetlen klasszis játékost sikerült „kitermelni”, de Szoboszlai Dominik sem a hazai akadémiai oktatásnak köszönheti karrierjét, hanem – saját tehetségén és szorgalmán kívül – annak, hogy édesapja már egészen fiatalon kivette őt a profi labdarúgásnak nem igazán kedvező honi közegből. Szoboszlain kívül van még néhány jó játékos a válogatottban, de csak kevesen, és nemzetközi szinten ők sem klasszisok. A labdarúgásba öntött pénz nem hozott valódi változást, hiába sugallja Orbán és a kormány, hogy végre szerethető csapatunk van. Arról nem is szólva, hogy a magyar válogatott majdnem felét magyar gyökerekkel ugyan rendelkező, de nem nálunk nevelkedett, magyarul nem beszélő játékosok alkotják. 

A magyar futball tehát ismét elbukott és 1986 óta immár tizedik alkalommal nézhetjük majd úgy a világbajnokságot, hogy nem a mieinknek, hanem legföljebb valamelyik számunkra szimpatikusnak számító csapatnak drukkolhatunk. Ennek fényében kell értékelnünk, amit a miniszterelnök 2020 december 31-én kedvenc újságjának, az immár a közmédia zászlaja alatt masírozó Nemzeti Sportnak nyilatkozott. Itt volt olvasható az azóta híressé vált orbáni mondás, mely szerint „minden meccs addig tart, amíg meg nem nyerjük.” 

A politikában ez lehet igaz. Az írek elleni utolsó pillanatban elveszített mérkőzés után a futballban ezt így lehetne módosítani: „de van olyan meccs, ami addig tart, amíg el nem veszítjük”.