Októberi ködök és megvilágosodások – /havi krónika, októberről/

Az oktatásügy

…ami éppenséggel októberben nőtte ki a maga szűken értelmezhető szakpolitikai kereteit.

Szeptemberben is alig akadt olyan nap, amikor ne lehetett volna hallani az oktatás világában tapasztalható elviselhetetlen körülmények miatti nyilvános elégedetlenségekről. Októberben mindezen reakciók mintha lépést váltottak volna. Több jel is erre utal: 

• A tüntetések, sztrájkok, polgári elégedetlenségi megmozdulások, élőláncok, a hídfoglalás, a szolidaritási akciók ebben a hónapban olyan egységes folyamattá álltak össze, amelyhez hasonlóan eltökélt, tartós és egyre erősebb társadalmi visszhangokat kiváltó tiltakozásokra az elmúlt három évtizedben nem találunk hasonlóan erőteljes példát.
• Időközben az eredetileg pedagógus-akciók kibővültek a szülők+ tanulók blokkjával, s ami még meglepőbb, hogy a hónap végén megszervezett nagyszabású tüntetésen már a többi – ágazati – szakszervezet képviselői is megjelentek, és mindezzel egyértelműen azt is tudatosították, hogy az oktatási szféra dolgozóinak problémái lényegében az EGÉSZ MUNKAVÁLLALÓI osztály napi gondjaival hasonlatosak és érdemi kormányzati válaszokra váró kérdéseket vetnek fel.
• Innét már csak egy lépés lehetett annak megtétele, hogy a legutolsó – példátlanul nagy létszámú tömegeket megmozgató, október huszonharmadikai – demonstráción már inkább dominálhattak a Rendszer Egészével szembeni tiltakozások mondanivalói. A tiltakozók a maguk belső fejlődéstörténetük során lépésről-lépésre kénytelenek voltak eljutni az alrendszerek problémáitól a rendszer Egészének alapkérdéseiig.
• S még egy figyelemre méltó mozzanat: az októberi megmozdulásokon nemcsak alkalmilag, hanem ezúttal már főszereplőkként is jelen voltak a tizen- és huszonéves résztvevők. Akikről évek óta azt hallottuk, hogy őket a közéleti kérdések nem izgatják, apolitikusak, a social média világába menekültek stb. Nos, látható, hogy ez a jelenség is radikálisan más képet mutat. Sapienti sat.
• Mindehhez képest a kormányzati reakciók megdöbbentő érzéketlenségről, netán alapvető tájékozatlanságról tanúskodtak. Egyrészt megállás nélkül hangoztatták azt a fajta elhárító, felelősség-áttoló magyarázatot, mintha mindenről Brüsszel tehetne. És még azt is elvárták volna, hogy a fokozódó elégedetlenség érje be ezzel a „válasszal”. Másrészt az akciók sűrűsödésének kezdetén a legostobább megtorlási és fegyelmezési lépésekkel maguk a hatóságok is tevékenyen hozzájárultak a válság elmélyüléséhez, Harmadrészt, több mint meglepő a kormány és a Fidesz első számú vezetőinek a látszólagos közönye, például maga a kormányfő hetek óta nem talált arra alkalmat, hogy bármiféle magyarázattal szolgáljon az oktatási válságra. Miközben a határvadászoktól a Mindszentyneum avatásáig ezer helyszínen talált magának szereplési lehetőségeket. (Legutolsó, október végi pénteki rádiós monológjában sem gondolta, hogy reagáljon az előző napon – és még aznap is – megtapasztalható tiltakozásokra.)

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

Az infláció megállíthatatlan

Októberben egyik hétről a másik után értesülhettünk újabb és újabb rekordokról, miszerint 10, 20, 30 éve nem lehettünk elszenvedői olyan mértékű pénzromlásnak, mint amivel mostanság kénytelenek vagyunk együtt élni. Időközben arról is értesülhettünk, hogy a hazai áremelkedések lényegesen felülmúlják az uniós átlagot, továbbá arról, hogy ezen belül a mindenkinek húsbavágó élelmiszerárak már lassan 40 százalékos emelkedése a legalsóbb rétegek számára elviselhetetlen terheket jelentenek. Mindezek tükrében természetesen egészen másféle értelmezéseket kapnak a bérharcok, béremelési ígéretek, hiszen a jól hangzó húsz százalékos béremelkedések senkinek sem jelenthetnek érdemi anyagi javulást. S igazán csak zárójeles problémákként utalhatunk emellett arra is, hogy e fönti jelenség árnyékában a forint árfolyama októberben példátlan kálváriákat mutatott. S ennek következtében a kikerülhetetlen banki beavatkozásoknak köszönhetően, a kamatok is az egekbe szállnak. Igaz, közvetett módon, de e két utóbbi fejlemény is milliók számára okozhat meglehetősen kellemetlen következményeket.

A részletek taglalása helyett egyelőre beérnénk annak jelzésével, hogy a mai Magyarország lakóinak döntő többsége ezen októberben szembesült azzal, hogy a távolinak tetsző makroökonómiai problémák pillanatokon belül az ő személyes, egyre kevésbé megoldható gondjaikként jelentkeznek. 

Ilyen körülmények között több mint tanulságos az elmúlt hónapban megfigyelhetővé vált kormányzati magatartás futólagos áttekintése. Eleinte megállás nélkül kísérleteztek azzal, hogy a háborúra, illetőleg a brüsszeli szankciókra kenjék az áremelkedéseket. „Szankciós infláció…” – hajtogatták heteken keresztül, s a kormányfő még azt is megengedte magának, hogy kijelentse: a szankciók nélkül az infláció tüstént a felére csökkenne. A gazdaságpolitikáért felelős miniszter pedig képes volt az állítani, hogy az árak nem most magasak, hanem – tavaly voltak alacsonyak… (Innét már csak egyetlen lépés lenne a valahai Lenin-vicc, mikor is a Lángész állítólag azt válaszolta a tiltakozóknak: nem a zsömle kicsi, hanem a ti pofátok nagy…) A hónap utolsó pillanataiban a kormányfő körvonalazott újabb – közelebbről meg nem határozott – ársapka-megoldásokat. Majd meglátjuk, de…Azt eddig is tudhattuk, hogy az ehhez hasonló „megoldások” legfeljebb időleges elfojtások. Az igazi probléma az elmúlt években követett és végrehajtott gazdaságpolitika kontraproduktív mivoltával lenne, de az önkritika, mint korrekciós eszköz eddig sem szerepelt a Fidesz-kormányok eszköztárában.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt)

…és hát…a háború…

Ami lassan kétszázötven napja tart, amit márciusban még senki emberfia el nem tudott volna képzelni. S nemhogy csak tart, hanem éppen októberben mutatkozott meg néhány olyan jel, amelyek a korábbiakhoz képest is sokkal nagyobb veszélyeket sejtető konfliktusok lehetőségeire utalnak:

• a kercsi hídon történt robbantás;
• az Északi Áramlat vezetékeinek megrongálása;
•  a felfokozott orosz rakétatámadások intenzitása;
• Szurovikin teljhatalma;
• a naponta szóban zajló zsarolási csata a nukleáris fegyverek használta kapcsán; 
• újabb országok bevonódása a háborúba – egyelőre a fegyverszállítások szintjén;
•  újabb szankciós csomagok elfogadása kapcsán zajló viták.

Mindezekből egyelőre annyi mindenképpen tanulságként levonható, hogy ennek a háborúnak az idén semmiképpen sem lesz vége. És amit még kevésbé tudunk előre jelezni: hogyan érinti mindez a magyar gazdasági és belpolitikai folyamatokat? Októberben mindössze annyit jegyezhetünk fel, hogy a külvilág lassanként hazánkat könyveli el az orosz agresszió egyetlen uniós és NATO-tag támogatójaként. Nem nyíltan, nem deklaráltan, hanem számos apró, nehezen indokolható döntés következtében. Mindezek magyarázataként egyelőre az energia-biztonság, az orosz gázszállítások nélkülözhetetlensége lenne az egyetlen igazolható megfontolás. Az ősz egészét egyben szemlélve viszont úgy tűnik, hogy ezek az érvek legfeljebb a Fidesz eltökélt szavazótábora számára látszanak perdöntő jelentőségűeknek, mert sem az itthoni egyet nem értők, sem pedig a külföld nem hiszi el ezeket a magyarázatokat.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

És akkor a kormány…

Nem állíthatjuk, hogy Orbán Viktor kabinetje könnyű helyzetben lenne, de azt sem, hogy a felhalmozódott nehézségek jelentős részét éppenséggel nem ők alapozták volna meg a korábbi, szűkre szabott érdekeiket kizárólag szem előtt tartó lépéseikkel. Nem tagadható, hogy októberben a kabinet számára a legnagyobb kihívást a Brüsszelből megkapott, minden korábbinál egyértelműbb kifogásokra adandó válaszok jelentették. Igyekeztek is. Szokatlan mennyiségű jogszabállyal próbálják bizonyítani a megfelelési szándékokat, de az eddigi mérleget azért is nehéz lenne megvonnunk, mert az unió vezető szerveitől a magyar kormány újabb, december közepéig tartó határidőt kapott arra, hogy még elfogadható időben teljesíthesse ebbéli feladatát.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

Mindennek fényében több mint zavarba ejtő az a kampány, amire hatalmas pr-erőfeszítésekkel vágtak neki a hónap közepén. Minősíthetetlen köztéri gigaplakátokkal fokoznák az uniós politikával szembeni indulatokat, miközben ezerféle módon igyekeznek rávenni a magyar lakosságot, hogy vegye kellően komolyan az újabb szemfényvesztést: a szankciók elleni, úgynevezett Nemzeti Konzultációt. Aminek az álkérdéseit aligha lehet komolyan venni. Nemcsak a külföld, de a hazai lakosság meglehetősen jelentős tömegei számára is nehezen érthető, hogy ezen az őszön mit is szeretne igazán elérni a magyar kormány? Megegyezést vagy újabb, sehová nem vezető konfrontációt? 

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

Ha pedig az érdemi, napi, szakszerű, szakpolitikai kormányzás szintjeit vennénk szemügyre, akkor nagyjából hasonló eredményre juthatunk, mint amit a megelőző hónapokban már többféle változatban is megélhettünk. Váratlanul, előkészítetlenül belenyúlnak egy-egy alrendszer működésébe, puccsszerűen átalakítva az odatartozó jogi környezetet, ezzel pedig megalapozva a későbbi korrekciók végtelen áradatát. Így volt ez már a nyáron, a kata megszüntetésekor, majd a rezsiárak újra szabályozása alkalmával, később a tűzifa-rendeletekkel is. Októberi kellemetlen meglepetésként pedig sikerült összezavarni a hazai lakosságnak azt a jelentős rétegét, amely a maga erejéből is szeretett volna a jövőbe gondoló módon segíteni saját energiafelhasználási szokásain.

A napelemek telepítésének és későbbi hasznosításainak kormányzati megoldása típushibaként mutatott fel mindent abból a társadalomirányítási gyakorlatból, amelynek „filozófiai alapjait” az a fajta kormányfői megfontolás jelenti, miszerint a világ fele: akarat, vagy még annál is több. A problémák pedig ott kezdődnek, hogy mi van akkor, ha sokféle akaratot kellene összeegyeztetni? 

Októberben sikeresen lehetett blokkolni a kormányzati akaratokon kívüli mozgásokat, ám a folyamatok egészét egyben szemlélve azt láthatjuk, hogy e „sikernek” a későbbiekben megfizetendő ára még az inflációt is meghaladó sebességgel kezd halmozódni. 

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)