Orbán elveszítette a vétójogot az EU-ban a jogállamiság kérdéseiben

Hogyan értékeli a csúcs egészét?

Áttörés az, ami történt. Mondom ezt annak ellenére, hogy az elfogadott szöveg – diplomatikusan fogalmazva – többféleképpen értelmezhető. Ám maga az a tény áttörésként értékelhető, hogy megszületett a megállapodás, miközben a legtöbb politikus és megfigyelő az utolsó pillanatig szkeptikus volt a csúcs sikerét illetően. Az EU megmutatta, hogy nem mindig „béna kacsa”, és némi késéssel ugyan, de válaszolt a kihívásokra. Pozitívum az is, hogy egy járvány hozta a kényszert, amire válaszolni kellett, s nem azután jöttünk rá az együttműködés szükségességére, hogy szét is eshetett volna az Európai Unió, beláthatatlan gazdasági-társadalmi-politikai következményekkel. Az persze már más kérdés, hogy mennyit tanulnak a döntéshozók, hogyan kerülnek megvalósításra a programok. Végső soron azonban elfogadták nem csak a hétéves költségvetést, több mint ezer milliárd euró értékben, hanem mellette a 750 milliárdos újjáépítési tervet is, amin belül – mint ismeretes –   volt egy változtatás: az 500-250 milliárdos megoszlás helyett – a „fukarokkal” való észszerű kompromisszum eredményeként „csak” 390 milliárdos a vissza nem térítendő támogatás, miközben 360 milliárdra nőtt a hitelkeret. 

Hol lát áttörést?

Az áttörést két területen tartom nagy jelentőségűnek az integráció jövője szempontjából. Közös vonásuk, hogy mindkettő föderálisabb irányba viszi Európát, amennyiben az unió következetes és világos politikát folytat a jövőben. Az első nagy áttörés, hogy először fordul elő, hogy az Európai Bizottság engedélyt kapott arra, hogy deficites lehessen a költségvetése.  A lisszaboni szerződés ezt a lehetőséget legvégső esetben teszi lehetővé, de – ahogy Lagarde az EKB elnöke mondta - rendkívüli időkben rendkívüli intézkedéseket kell hozni.

A második áttörés a fentebb már említett tény: nevezetesen, hogy a 360 milliárd eurós hitelt – amit azután leosztanak a tagállamoknak – nem az egyes tagországok veszik fel a nemzetközi pénzpiacokon, hanem az EKB. Ennek köszönhetően, számos eladósodott(abb) és jelenleg kevésbé versenyképesnek ítélt tagállam kedvezőbb feltételekkel juthat pénzhez, mintha saját maga lépne ki a piacra hitelfelvételi igénnyel. Ezzel az adósságok kölcsönössé tétele is bekövetkezik, s emellett bővül az eurózóna és az EKB szerepe. A hitelek – tagállamokra lebontott – visszafizetése 2027 után kezdődik, és tervek szerint 30 év áll a törlesztések rendelkezésére. Emellett az „ajándék” 390 milliárd eurót valamilyen formában a hétéves pénzügyi keretnek, vagyis az uniós költségvetésnek kell kezelnie. Ez pedig nem fog menni az uniós költségvetés emelése és új, saját uniós források bevonása nélkül. Ezzel pedig az EU szintén föderális irányba mozdul el. Ugyanis egyelőre az EU költségvetésének bevételi szerkezete úgy néz ki, hogy ennek túlnyomó részét a nemzeti hozzájárulások, s nem a saját források teszik ki. A saját források növelése óhatatlan lesz, azzal pedig tovább nő az EU szerepe a tagállamok életében.

És a pénzek elosztása?

Ez még nyitott kérdés, azon túl, hogy kötve van az EU ismert prioritásaihoz – a többi között a klímavédelemhez, az oktatáshoz, a kutatás-fejlesztéshez, a digitalizációhoz. Majd meglátjuk, valójában hogyan fogják elkölteni ezeket pénzeket, és milyen – közösségi szintű – ellenőrző mechanizmusok lépnek életbe. Első megközelítésben nem arra gondolok, hogy ellopják vagy sem, hanem arra, hogy megfelelő hatékonysággal sikerül-e majd elkölteni a pénzt. Hogyan sikerül elérni, hogy a különböző fejlettségű, részben – rövid távon mindenképpen – eltérő gazdasági-társadalmi prioritásokkal rendelkező tagállamok az uniós alapcélokat követve, a leghatékonyabb pénzfelhasználást biztosítják, miközben az intézményi rendszer, az oktatás-kutatás színvonala, összességében a társadalom felkészültsége és alkalmazkodó képessége országonként jelentős különbségekkel jellemezhető.

Említette, hogy nem a lopásra gondol elsősorban. Sajnos a magyar gyakorlatot ismerve, óhatatlanul felmerül az uniós pénzek lenyúlásának a több mint lehetősége. Ön mégis miért optimista e tekintetben?

A szerződésben benne foglaltatik, hogy a pénzeket, a pénzek utalását, majd felhasználását, azok elköltését szigorúan és folyamatosan ellenőrizni fogják. Itt lép be a jogállamiság kérdése is. Továbbá egy új, közösségi szintű intézmény vagy hatáskör, ami a nemzeti ellenőrzés mellett bevezeti a közösségi kontrollt is.

Orbánnal az élén, a magyar tárgyalóküldöttség váltig azt hangoztatja, hogy sikerült kihagyatni a jogállamiság kritériumát a szerződésekből. Akkor most mi a helyzet?

Ez a szó konkrétan nem szerepel a dokumentumban, de a mellékletekben igen. S mint tudjuk, egy szerződésben mindig a kisbetűs részek a legfontosabbak. A többi nem más, mint egy politikai pamflet, amire hivatkozva mindenki elmondhatja, hogy mekkorát nyert. Szóval, a kisbetűs részben szerepel a jogállamiság kritériuma, s a megállapodást követő sajtótájékoztatón mind Ursula von der Leyen bizottsági elnök, mind Charles Michel az Európai Tanács elnöke világosan elmondták, hogy kondicionalitás van. Más szóval: feltételekhez kötik az uniós pénzek folyósítását. 

Rendben, feltételekhez kötik a pénzeket, de ez még nem jelenti azt, hogy a jogállamiság is ilyen feltétel lenne.

Ám Charles Michel külön kitért a jogállamiság feltételére is. Az tény, hogy ezek még nincsenek kidolgozva, még nem tudni pontosan, ki, hogyan értelmezi, de azt igen, hogy lehetővé tették a politikai-értékrendi elemek összekapcsolását a pénzhez való hozzájutással. Ezen túl, az uniós pénzek felhasználását is ellenőrizni fogják, s mint elfogadták, lesz olyan brüsszeli mechanizmus, amelynek révén, bele tudnak szólni a pénzek felhasználásába is.

De hát elvben erre eddig is volt módja az uniónak. És akkor mi volt? Látjuk, nálunk mennyit ért ez.

Ami kiemelkedően fontos eredmény: ezen túl, ha probléma merül fel a jogállamisággal, továbbá bármiféle „kondicionalitással” kapcsolatban, akkor a jövőben már nincs mód vétóra. Szavazás lesz ilyen esetekben, s a szavazásnál minősített többséggel lehet döntéseket hozni. Nem árt hangsúlyozni: ezzel kiiktatták a vétójog lehetőségét, azaz ezek után nem lesz tere az egyéni bohóckodásoknak. Orbánnak – még ha össze is szed pár szavazatot maga mellett – kicsi az esélye, hogy a tagállamok egyharmada mögé állna ilyen esetekben. Ebben Orbán egyértelműen veszített a csúcson. Nem beszélve arról, hogy az eddig szinte kizárólagos vétójoggal szemben, az új gyakorlat iskolát csinálhat az EU-ban. Vagyis egyre több – egyébként kulcsfontosságú – területen kerülhet elfogadásra a minősített többségi álláspont. Európa jövőjéért dolgozó politikusok, szakemberek és befolyásos érdekcsoportok is egyre világosabban követelik, hogy legyen egységes európai biztonságpolitika, külpolitika, szomszédságpolitika. Sokan elfogadhatatlannak tartják, hogy egy ország keresztbe tudjon tenni a többi 26-nak. Például azt, hogy Magyarország rendre meg tudja vétózni az Ukrajnával kapcsolatos döntéseket, amelyeket a többi 26 ország meg akar hozni. 

Ennek mi a jelentősége a jövőt nézve?

Ha az EU globális hatalomként akar fellépni, akkor ez megkerülhetetlen feltétel. Európa persze eddig is többsebességes volt, csak nem nyíltan bevallva. Ez a különbség most mindenki számára világossá válhat. Aki nem akar együttműködni, menjen el Kipcsakországba vagy a Türk Tanácsba, esetleg az Eurázsiai Gazdasági Közösségbe.

Orbán idehaza nagy győzelemként adta el a megállapodást. Ám arról kevés szót ejtett – sőt, szót sem ejtett –, hogy valójában a magyar Parlament által a kezébe adott felhatalmazás minden pontját megszegte. Ennek semmi következménye nem lesz?

Pedig tényleg megszegte. Például a jogállamiság számon kérésének kérdésében az egyébként a saját maga kezdeményezte és a Fidesz-KDNP kétharmad által elfogadott parlamenti határozat rögzíti, hogy Orbánnak meg kell vétóznia minden olyan megállapodást, amelyben – négy másik feltétel mellett, vagyis a pénzek teljesen szabad felhasználása, a finanszírozási célok szigorúan nemzetállami meghatározása, a nem-kormányzati és jogvédő szervezetek uniós pénzekből való kizárása, ha az adott kormány ezt akarja, továbbá a 7. cikkely lezárása (elfelejtése) – bármilyen formában szerepel a jogállamiság számon kérhetőségének. A magyar miniszterelnök által is aláírt záró dokumentum szövegében ott van a kondicionalitás kifejezés, ami a jogállamiság megkövetelését fedi le – ahogy utóbb ezt világossá is tette az Európai Tanács elnöke. A fenti területek többségében egyértelműen vereséget szenvedett, legfeljebb két vonatkozásban pedig értelmezés kérdése, kinek áll a zászló. Vagyis a saját kétharmados többségének határozatát követve, vétóznia kellett volna. Orbán azonban nem vétózott. Ezzel egy héten belül bebizonyította, hogy Magyarország nem jogállam. Hiszen ha az lenne, akkor következménye lenne annak, hogy a miniszterelnök megszegte a törvény által – parlamenti határozat! – rá rótt kötelezettséget. Egy jogállamban először felelősségre vonást, majd büntetőeljárást vonna maga után ilyen törvényszegés. 

És nem is egy ponton, hiszen a magyar parlamenti határozatban benne van a 7. cikkely szerinti eljárás leállításának, valamint a civilek támogatását megakadályozni hivatott kitétel követelménye is.

Ami a 7. cikkely szerinti eljárás leállítását illeti, megjegyezném, hogy állítólag ugyan Angela Merkel megígérte Orbánnak, de ez csak folyosói pletyka. Az eljárás továbbra is ott van az Európai Parlament előtt. S nem csak a magyar, hanem a lengyel is. 

Felmerül a kérdés – amire persze a magyar parlamenti határozat nem tért ki –: milyen biztosítékrendszert építenek a megállapodás végrehajtásába arra vonatkozóan, hogy ne lehessen lenyúlni az uniós pénzeket a tagállamoknak? Jelesül persze Magyarországra, az Orbán-féle NER-re gondolok.

Világosan benne van a megállapodásban, hogy a pénzek felhasználását sokkal szigorúbban fogják ellenőrizni, s kiveszik a kizárólagos ellenőrzés jogát nemzetállami hatáskörből. Brüsszelnek ellenőrzési joga lesz az uniós adófizetőktől kapott pénz felett. Lesz mechanizmus és intézményrendszer, mindenekelőtt az Európai Ügyészség, amelynek – nem-csatlakozásunk ellenére –  lesz beleszólása valamennyi tagállam vonatkozásában abba, hogyan használják fel a az uniós pénzeket. 

Újhelyi István szocialista európai parlamenti képviselővel Ön is egyetért abban, hogy a fentieken túl, még egy helyen veszített Orbán nagyot? Pontosabban, nem is Orbán, hanem az egész ország.

Igen, valóban, ahogy Újhelyi mondta, több milliárd eurót veszítettünk amiatt, mert Orbánék elhazudták a valós munkanélküliségi számokat. Minden „kamu-foglalkoztatottat” belevettek, hogy kiemelkedően alacsony munkanélküliségi rátát hozzanak ki, így is bizonyítva, hogy a magyar gazdaság – minden vírus és globális gazdasági probléma ellenére – kiemelten sikeres. Aztán a mennyiségi adatok EU-s szintű összehasonlítása alapján, olyan „kedvező” besorolást kaptunk, hogy a válság sújtotta, ezért jelentős támogatásra szoruló országok köréből sikeresen kizártuk magunkat. A fagyi visszanyalt. 

Változott-e Orbán szerepe az EU-ban a mostani csúcs után?

Szerintem tovább marginalizálódott, ha még lehetett lejjebb lépni a bizalmi-együttműködési létrán. De hát ehhez az Orbán által megtestesített és kifejezéseiben is mindvégig megjelenő provinciális stílushoz európai kultúrájú és értékrendű politikus nem csatlakozik. A diplomácia nyelve nem katonai szótárakból származik, nem támadni kell, győzni és legyőzni, nemzeti büszkeséget védve, értelmetlen és súlyos társadalmi többletköltség mellett védekezni, hanem az azonos klubban szereplőkkel együttműködni, szolidárisnak lenni, amikor a másik féltől is szolidaritást várunk, értelmes kompromisszumokat keresni. Nem véletlen, hogy többszörösen szeretett barátaink nem a világ fejlett, „nyugati civilizációjú” régióiban vannak, hanem Belaruszban, Türkmenisztánban, Kirgisztánban, Azerbajdzsánban, Bolsonaro Brazíliájában, vagy éppen – kivételes esetekben és ugyancsak ideiglenesen – közvetlen szomszédságunkban. Orbán és kormánya kiírta magát a meghatározó nemzetközi diplomáciából. Persze nem most, de most rátett három lapáttal azzal, amiket ott mondott. Például a visegrádiak – még megállapodás előtti – közös konferenciája idején azt fejtegette, hogy ha közösen lépnek fel, „akkor nincs ellenség, aki sikeres lehet”. Mintha az EU-ban ellenségek ülnének egymás mellett! S ez csak egy példa a sértő, durva stílusából. Nem véletlenül nem láttuk Orbán mellett sem a cseh, sem a szlovák miniszterelnököt. A konferencia végén tartott sajtótájékoztatóján a lengyel zászló ugyan ott volt, de a lengyel miniszterelnök valami miatt láthatatlan maradt.