Orbán kiváló tanítványnak bizonyul

Stephan Löwenstein tudósító beszámolt arról, hogy elsőként Zsámbéki Gábor mondott fel, követte őt számos neves rendező és színész, majd az egész szenátus, az egyetemisták megszállták az iskola épületét, és legutóbb már sok ezren tüntettek a diákok mellett. A tiltakozás nagy nemzetközi visszhangot kelt – írta a tudósító, és ismertette az SZFE melletti kiállásokat. Löwenstein szerint, mindez talán váratlanul érte a kormányt, mert a változtatáshoz májusban kezdett hozzá, amikor mindenki kizárólag a koronavírusról beszélt, és a költségvetés elfogadása óta, ez szinte már rendezett ügynek számított. 

„Ám már régen sokkal többről van szó, mint az SZFE. A tíz éve kormányzó nemzeti konzervatív kormány nem csupán a szűkebb értelemben vett politikát igyekszik saját gondolkodása szerint meghatározni, Orbán kinyilvánított célja, hogy megtörje azt, amit balliberális diktatúrának nevez a médiában, kultúrában és az egyetemeken” – írta a tudósító. Rámutatott: a harc egyes összecsapásai hol halkabban, hol hangosabban zajlanak. Már az elsők egyikében szerepelt Vidnyánszky is, akit a Nemzeti Színház élére állítottak 2013-ban, Alföldi Róbert helyére, „aki minden volt, amitől Orbán jobboldali kultúrforradalmárai irtóznak: internacionalista, baloldali, meleg”. 

Az ukrajnai magyar kisebbségből származó Vidnyánszky akkor meghirdette, hogy a színháza a jövőben más üzenetet küld – „a hagyományt, a magyar lelket és a magyar eszmét” képviseli majd. A rendező nagyon hamar eluralta gyakorlatilag az egész magyar színházi életet, az egyetemi autonómiának köszönhetően, már csak az SZFE-re nem volt közvetlen befolyása, írta Löwenstein, felsorolva a rendező megannyi funkcióját és tisztségét. „Alföldi leváltása már viszonylag nagy hullámokat keltett, de legalább szabályos volt, mert letelt a megbízatása. Vidnyánszky is ötéves szerződést kapott, de azt azóta meghosszabbították” – írta a szerző. 

„Ugyancsak Orbán kultúrharcának fényében kell szemlélni más történéseket is, a gazdasági nyomást a kormánnyal szemben kritikus sajtóorgánumokra, amelyek közül többet már megfordítottak, a CEU elleni fellépést, a Magyar Tudományos Akadémia átstrukturálását, és összesen hét egyetem és főiskola átadását olyan alapítványoknak, amelyeknek vezetését a kormány nevezi ki. Mindennek célja nyilvánvalóan az, hogy az óhajtott új, nemzeti és konzervatív hegemóniát leválasszák a politika esetleges fordulatairól”. 

„Ha eltekintünk a politikai és kulturális ízlésbeli eltérésektől, annyit meg kell hagyni, hogy Orbán ebben a régi kommunista, később balliberálissá fordult elitek kiváló tanítványának bizonyul” – állapítja meg Löwenstein. Hozzáteszi: „nem csak Magyarországon történt meg, hogy ezek a régi elitek a fordulat után a sajtóban és a kultúrában részben megtartották pozícióikat, és ezzel meghatározhatták a nyilvános diskurzust. A tükörképszerűen azonos gondolkodásmódra szolgált most éppen Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, korábban szocialista, ma baloldali liberális, aki Vidnyánszkyt pártkatonának szidalmazta, aki csak addig tudja majd tartani magát, amíg Orbán hatalmon van, azután mindannyian minden tekintetben ’földönfutókká’ lesznek.  Ezen persze kapva kapott a kormánytábor, és helyből 300 vele rokonszenvező művészt mozgósított egy Gyurcsány elleni tiltakozó petíció aláírására.  Ugyanakkor mindez tulajdonképpen aligha adhat alapot a magyar konzervatívoknak arra, hogy hagyják még kérlelhetetlenebbül folytatni kulturális forradalmukat, mert az időnként máris nyomasztó vonásokat ölt” – írta Stephan Löwenstein tudósító.