Orbán külpolitikájában elvétve van csak külpolitika

– Mire „lő” az orbáni külpolitika?

– Nagyon egyszerűen felrajzolható a jelenlegi magyar külpolitika célrendszere: küzdelem a migráció ellen, a klímavédelem elutasítása, az autóipar támogatása, a keresztény közösségek – és bármit jelentsen is ez – a „keresztény szabadság” védelme. Ha Orbán külpolitikai tárgyú idei nyilatkozatait nézzük, ilyen elemek köszönnek vissza, mégpedig sokszorosan. Ezek azonban – a migráción kívül – nem igazán külpolitikai témák, hanem belpolitikai célzatú jelszavak. A valódi külpolitika ugyanis pozíciókat épít és szövetségeseket keres olyan problémák megoldásához, amelyeket nemzetközi összefogással lehet kezelni. Ilyen kérdésekben azonban Magyarország az utóbbi években rendre ütköző, szembenálló pozíciót foglal el.

– Orbán a belpolitikájában is előszeretettel alkalmazza a szembenállást, a húrok feszítését. Ez itthon sokszor működik, de vajon a nemzetközi színtéren is működőképes?

– Valóban, Orbán egyik alapvető eszköze a konfliktusok keltése, s nem riad vissza a vétó eszközének bevetésétől – akár egyedül is. A makacs ellenkezés azonban nem nyerő stratégia, hiszen vétózni úgy kell, hogy megnyerek támogatókat, és megpróbálok kialakítani egy kritikus többséget magam mögött.

– A rendszerváltás óta a magyar külpolitika legfőbb területe a NATO, az EU és a szomszédságpolitika kellene legyen, de Orbánék számára a keleti nyitás éppen ennyire fontosnak látszik. Hogyan teljesített ezekben a kapcsolatrendszerekben a magunk mögött hagyott évben a magyar külpolitika?

– Kezdjük a NATO-val. A katonai szövetségben elég rendesen viselkedett Magyarország. Megszületett a védelmi együttműködési megállapodás az Egyesült Államokkal – minden bizonnyal ez volt a belépő a Fehér Házba. Ha jelképesen is, de részt vesznek magyar katonák közös műveletekben, például Maliban és a Száhel-övezetben. Ugyanakkor Orbánék a NATO-t is használták bizonyos politikai céljaik eléréséhez. A magyar kisebbség sérelmeire hivatkozva, blokkolják Ukrajna közeledését, aminek nincs köze Kijev és a NATO viszonyához. Ukrajna távol tartása a katonai szövetségtől egyértelműen az orosz érdekeknek kedvez.

– Az orosz érdekek szolgálata ennyire talán nem érhető tetten a magyar-uniós kapcsolatban, amelyről viszont még az sem mondható el, hogy a magyar kormány „elég rendesen viselkedett”.

– Az EU-t tekintve, Orbán pillanatnyilag a kerítésen ül, várva arra, hogyan dönt a pártcsaládja, az Európai Néppárt a felfüggesztett Fidesz sorsáról. Emellett zajlik – az uniós alapértékek megsértésével összefüggésben – az Európai Parlament által indított 7. cikk szerinti eljárás Magyarországgal kapcsolatban, amely jelenleg már az Általános Ügyek Tanácsa előtt van, s amelynek folytatása mellett az új Európai Bizottság is állást foglalt már. S végül az idei év befolyásoló eseménye – a májusi EP-választás – nyomán, ugyan a Fidesz eggyel még növelte is a képviselői számát, de a hazai ellenzék politikailag megerősödött az EP-ben, és minden korábbinál jobban összetart. Mindez gyöngülő pozíciót jelez Orbán és általa Magyarország számára.

– Ezek a fő vonalak, de milyen az EU-mérleg, ha belemegyünk a részletekbe?

– Vegyük akkor sorra! Beállítás kérdése, hogy minek nevezzük Orbán szempontjából az új bizottsági elnök személyének kiválasztását. A Fidesz igyekszik jó képet vágni Ursula von der Leyenhez, hiszen minden más megoldást eleve ellenzett. Háborúban állt Jean-Claude Junckerrel, támadta Frans Timmermans jelöltségét, végül Manfred Weberrel is szembefordult. Ezek után nem tehetett mást, el kellett fogadnia von der Leyent.

– Gondolom, a magyar biztos kinevezése körüli herce-hurcához azért már nehezebb lehetett jó képet vágni – bár kétségtelen tény, hogy azt is sikerként igyekeznek beállítani.

– Orbán első jelöltjét, korábbi igazságügyi miniszterét, Trócsányi Lászlót elutasították – ez, bárhonnan nézzük, látványos kudarc volt a számára. A második jelöltet, Várhelyi Olivért sikerült átvinni, s ő azt a szomszédságpolitikai portfoliót kapta meg, amiért Orbán küzdött. Azt persze azért erős túlzásnak tartom, amit Orbán mondott, mármint, hogy ez az elmúlt tíz év legnagyobb diplomáciai sikere lenne. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy kinevezése pillanatától – az uniós szabályok szerint – Várhelyi főnöke Brüsszelben ül, azt kell végrehajtania, amire onnan kap utasítást.

– Van ugye egy biztosunk, de a visegrádi országok emberei nem jutottak az EU csúcspozícióinak még a közelébe sem. Ez Orbán kül-, pontosabban Európa-politikájának lenne a bűne?

– Ez igen súlyos vereség, ami az új tagállamok összességét érinti, beleértve a visegrádiakat, s így persze a magyarokat is: minden uniós csúcsvezetői posztból kiszorultunk.

– Lehet-e ehhez annak is köze, amit a beszélgetés elején már – az orbáni külpolitikai eszköztárat sorolva – szóba hozott? Nevezetesen mindennek az elutasítása?

– Tény, hogy a magyar kormány – minden figyelmeztetés vagy eljárás ellenére – az EU-n belül is tovább gyűjti a konfliktusokat. Rendszeresen ellenez, elutasít – kezdve az adóharmonizálással, a migrációval – és tárgyalásos megoldások helyett, olyanokkal vág vissza, hogy „szövetkeznek ellenünk a bevándorláspárti erők” vagy, hogy „a klímavédelemért fizessenek a gazdagok” – hogy egy friss lózungot idézzek Orbántól.

– Ezzel együtt is, az európai vezetők nem látszanak elutasítani Orbánt, akivel készek találkozni, akár kétoldalú alapon is. Vagy a látszat talán csal?

– Inkább azt mondanám, hogy érdekes a diplomáciai mérleg. Angela Merkel német kancellár az idén eljött Sopronba egy néhány órás villámlátogatásra a határnyitás harmincadik évfordulóján. Miként Orbán szintén egy villámlátogatás keretében ebédelhetett egyet Párizsban Emmanuel Macron francia elnökkel, akivel addig csak futólag volt alkalma találkozni. Mindeközben azonban Orbán durván nekiment három tagállamnak, kifogásolva Finnország, Svédország és Hollandia miniszterelnökeinek bizonyos megállapításait. Ez is sokat elárul, hiszen az EU-ban nem nagyon szokták egymást nyilvánosan megleckéztetni. A tagállamok vezetői nagyjából kéthavonta összeülnek, ott tehetik szóvá az ilyen problémáikat. Kétségtelen, hogy Orbán elmondhatja, ő is kapott kemény kritikát, de hát élezte a helyzetet – legyen szó akár az uniós pénzek felhasználásáról, akár az alapértékek sérelméről.

– És ne felejtsük el: Orbán az idén végre eljutott a Fehér Házba is.

– Az USA-kapcsolatoknak vannak fontos fokozatai. Az egy magasabb lépcsőfok, ha valaki eljut a Fehér Házba és ott fényképezkedhet az elnökkel. De ahogy már volt róla szó: ezért komolyan tett is a magyar diplomácia. Ezt célozta a védelmi együttműködési megállapodás megkötése, vagy az Egyesült Államok példáját követve, kereskedelmi képviselet tüntető megnyitása Jeruzsálemben. Az tény, hogy miközben a magyar kormány szinte mindenben kötözködik az Európai Unióval, a NATO-n belül nem ez jellemzi a tevékenységét, kivéve az Ukrajnával kapcsolatos, említett konfliktust.

– A magyar külpolitikának mindig is súlyponti kérdése volt a szomszédságpolitika. Ez hogyan alakult az idén?

– A viszonylag békés helyzetet néhány kivétel tarkítja: a Szlovákiával történt incidens egy focimeccs kapcsán, illetve az úzvölgyi katonai temető miatt Romániával. Ezeket a konfliktusokat szélsőséges nacionalista erők kavarták, azután lecsengtek. Az év végén Horvátország háborodott fel Orbán irodájának monarchiabeli fali térképén. A szomszédainkkal általában élő a diplomáciai kapcsolat, bár a jelek szerint, a kormány nem államokkal, hanem személyekkel és a hozzájuk közel álló politikai erőkkel építi a viszonyt. Erre tipikus példa Aleksandar Vučić szerb elnök, akivel melegen barátkozik Orbán, vagy akár az ismét megválasztott osztrák Sebastian Kurz.

– És a kisebbségpolitika?

– Igen nagy volt ezen a téren idén a csend. Mint tudjuk, Orbán pénzzel igyekszik megvenni a határon túliak támogatását, de azon túl nem nagyon tesz értük bármit is. Ismét deklarálták, hogy a magyar érdekeket a szomszéd államokban csak a tiszta magyar pártok tudják érvényesíteni. Általában úgy támogatják a magyar kisebbségeket, hogy közben szembefordítják a többséggel, annak árán is, hogy ezzel nehéz helyzetbe sodorják őket.

– És akkor eljutottunk a látványos gesztusok terepére: a keleti politikához. Mik voltak az idei év „csemegéi”?

– Valóban látványosnak mondható a nem demokratikus nagyhatalmakkal való kapcsolatok fejlesztése. Oroszország az első, Vlagyimir Putyin – szembetűnő módon – az idén ismét eljött Magyarországra, s folytatódik a paksi projekt. Nagy figyelmet keltett a Nemzetközi Beruházási Bank betelepedése és annak körülményei, a Putyinnak fontos pénzintézetnek adott magyar juttatások. Szimbolikusnak is mondható, hogy a bank egy hivalkodó székházat vesz magának Budapest szívében, s az Ybl Palotáért kifizetendő 9 milliárd forint harmadát a kormánytól gyakorlatilag már megkapta támogatás formájában. Azt is elkezdték magyar kormányzati erők mondogatni, hogy támogatják az Eurázsiai Szabadkereskedelmi Térséget, amelynek kialakítása szintén orosz stratégiai cél.

– Jól látom, hogy az idén a türk vonal is erősödött a magyar külpolitikában? Mármint a kipcsakozáson is túl.

– Recep Tayyip Erdoğan török elnök is Budapesten járt. Róla Orbán 0 erős túlzással – azt tudta mondani, hogy „tőle függ Európa biztonsága”. A magyar kormány tudatosan építette/építi a kapcsolatot a Türk Tanáccsal. Ez a nem egészen szokványos nemzetközi csoportosulás minden normán túlmenve, privilégiumokat, sőt, még drága épületet is kap, hogy megnyissa az európai képviseletét Budapesten.

– Mi lehet az okuk ezeknek a látványos lépéseknek?

– A Nyugat pukkasztása, látványos szembehelyezkedés a fő partnereinkkel és szövetségeseinkkel. Mert bár Törökország valóban fontos gazdasági partner, miként Azerbajdzsán is fontos energiaforrás számunkra, de ezekhez az ügyekhez nem kellene ilyen cifra politikai körítés.

– Állhat-e a korrupció motivációja mögötte?

– Az említett partnerek – az oroszok, a törökök, az azeriek stb. – valóban nem annyira kényesek a gazdasági műveletek tisztaságára, mint az Európai Unió, s az átláthatóság sem nagyon érdekli őket. Így lehetőség nyílik arra, hogy jelentősebb beruházásoknál esetleg megcsapoljanak közpénzeket, ha valahol van szándék erre. Nem lehet állítani és bizonyítani, hogy ez megtörténik, de az esély mindenképpen nagyobb rá.

– Hasonló lehet a helyzet a kínai kapcsolatrendszer motivációjában is?

– Kínával szintén látványosan fejlődtek a kapcsolatok. Áprilisban ötpontos fejlesztési terv készült, s már tárgyalnak a Budapest-Belgrád vasútvonalra vonatkozó hitelszerződésről. Ez is tipikusan olyan beruházási téma, hogy nem lenne rá szükség – hiszen Szegeden keresztül van vasúti összeköttetés Belgráddal.

– Általában mit lehet elmondani a keleti politikáról?

– A többi között azt, hogy miközben a Nyugattal feszült a helyzet, sorakoznak a konfliktusok, addig a legtávolabbi vidékeken élénk barátkozást folytat a kormány. Orbán Viktor például járt a Zöldfoki Szigeteken, ápoljuk a kapcsolatokat Laosszal, Malajziával, képviseletet nyitunk Panamában és Ománban, a legnagyobb fejlesztési projekt Ugandában valósul meg, és diplomáciai viszonyt létesítünk a Marshall szigetekkel. Mindez messze túlmegy a magyar politika és gazdaság akciórádiuszán. Ezek látványos és igen költséges, ugyanakkor nem kifejezetten hasznot hozó akciók.

– Mi lehet az ok? Mi lehet a motiváció?

– Mondjuk az, hogy ott van fogadókészség, nyugaton pedig nincs. A mai magyar külpolitika ezekkel az egzotikus kalandokkal próbálja pótolni a hiányzó nyugati kapcsolatokat. Ez elég szomorú. Sokba kerül, és kevés eredményt hoz. Én voltam az a külügyminiszter – sem előttem, sem utánam nem volt rá példa –, aki visszavágta a külföldi képviseletek számát. A kormány egyetértésével 14 képviseletet zártunk be olyan helyeken, ahol ezen a szinten nincs keresnivalónk, mert nem tudjuk befolyásolni a politikát. Ami valóban kell, az egy igen kiterjedt konzuli hálózat, hogy magyar állampolgárt, ha bajba kerül, sehol ne hagyjunk cserben. És kellenek szelektív gazdasági képviseletek, de nem diplomáciai cafrangokkal. Aktív külpolitikai tevékenységet azokon a területeken érdemes folytatni, ahol hatással lehetünk, vagy az ottani események hatással vannak Magyarországra. Orbánék azonban messze ezen túl, manővereznek – egészen a Marshall Szigetekig, olyan helyekre mennek, ahol a költség és a kockázat nagy, a megtérülés viszont bizonytalan.

– Mi lenne célszerű az ország számára?

– Egy Magyarország méretű államnak a világ mintegy kétszáz országa közül legfeljebb nyolcvanban indokolt jelen lenni. Ez még normálisan kezelhető. De megjegyzem, hogy V4 összefogással még ez a szám is csökkenthető lenne. Én azt vallom, hogy inkább legyen szűkebb, de jól felkészített és megfelelően finanszírozott képviseleti hálózat, mint egy szétterülő szervezet, ahol a széleken már semmire sincs elegendő pénz.

– Összességében milyen volt a 2019-es év a magyar külpolitika szempontjából?

– Orbán Viktor szilveszterkor bizonyára ünnepelni fogja, hogy találkozott Trumppal, Merkellel, Macronnal. Lehet ezt úgy is beállítani, mintha olvadt volna a jég körülötte.

– És valójában?

– Valójában az látható, hogy az EU centruma – főleg a német-francia páros – nagyobb politikai kérdésekre koncentrál, így az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokra, beleértve az ukrán helyzetet is. Ebben sikerült részeredményt elérni, a Normandiai Négyek decemberi párizsi találkozóján egy asztalhoz ültették az orosz és az ukrán elnököt. Közben a kisebb konfliktusgócokat is próbálják kezelni, beleértve a magyar-lengyel szembenállást az európai fősodorral. Ám egy ponton ezeken a kisebb feszültségeken túllépnek. Magyarország problémái mellett, még könnyebben elmennek a korlátozott stratégiai jelentőségük miatt. Bekövetkezhet ismét az, ami 2010 után már megtörtént: egy darabig hadakoztak Orbánnal, majd átléptek rajta. Egyelőre még vannak fontos, lezárandó témák – főleg az új uniós költségvetés, ami a következő csata lesz –, de utána visszatérnek a normál üzletmenethez. Orbánék azért izgulhatnak amiatt, hogy a Néppárt megtartja-e a Fideszt, mert ha onnan kipottyan – még ha úgy is állítaná be, hogy önként távozott –, az jelentősen csökkentené az érdekérvényesítési képességét, ami már most is komolyan beszűkült. Egy darabig persze lehet építkezni abból, hogy valaki nem a megoldásokat keresi, hanem destruál, de a vétók egy idő után sehova nem vezetnek. A külpolitikában pozíciókat kell szerezni. Arra van szükség, hogy az ország biztonsága, a gyarapodásunk, az identitásunk őrzése nemzetközi támogatásra épüljön. Ezzel szemben, napjainkban jó pár fontos érdekünk konfliktusos helyzetekbe van beágyazva. Sajnos, a mai magyar törekvéseket szívből igazán csak az olyan országok támogatják, mint Oroszország, Törökország, Kína és a többi hasonszőrű állam.

– Ha egyszer lesz kormányváltás Magyarországon, Ön szerint milyen külpolitikai örökséggel kell majd megbirkózniuk az újaknak?

– Ha mondjuk, 2022-ben következnék be ez a váltás, akkor rögtön ott van – és ez nem csak külpolitikai kérdés – az egy évvel korábban elindult új hétéves uniós költségvetési ciklus. A büdzsét még csak most véglegesítik – amikor ugye Orbán az egyik kemény ellenálló pozíciójába manőverezte Magyarországot, amivel nem sokat nyerhet. Ám az is tény, hogy egy feltételezett kormányváltás ad annyi politikai és erkölcsi hitelt, amivel egy-két évig lehet élni és cselekedni. Érezhető, hogy a Budapest élén történt váltásnak is van ilyen hozadéka. De persze az sem mindegy, hogy egy esetleges politikai fordulat időpontjában hol tart Paks-2, a Budapest-Belgrád vasúti projekt, miközben él és virágzik Budapesten az orosz bank, ide telepedik a Türk Tanács stb. Lesz tehát egy sor – megállapodásokon nyugvó – örökölt ügy, amit nem lehet egyik pillanatról a másikra visszacsinálni. Egy biztos, az ország és vele a külpolitikája nem jó irányba megy, sodródik a világ perifériájára, s ez láthatóan szándékos folyamat. Merthogy a stratégiai cél lépésenként lecserélni a normatív feltételeket reklamáló nyugatot a jogsértések és a korrupció iránt érzéketlen kelettel.