Orbán tündöklése, és…?

A professzor interjúra nem vállalkozott, de úgy érezzük, a tanulmány néhány fontosabb megállapítását érdemes megismertetni a nyilvánossággal, ugyanis rendkívül pontos elemzését adja a jelenlegi kormányfő megszólalásainak, és különös megvilágítást ad a minap, október 23-i emléknapon elmondott beszéd kulcsmondatainak megértéshez is. Orbán Viktor szerint „Ma a történelem ismét kilépni készül a medréből. A szomszédunkban háború zajlik, amely egyre véresebb és elkeseredettebb. Egyre nő az esély, hogy a háború szétterjed. Az elmúlt 70 évben nem álltunk ilyen közel a világháborúhoz…  A brüsszeli nyomás egyre erősebb Magyarországon, a független magyar politika Brüsszel számára elfogadhatatlan. Ezért Brüsszelben bejelentették, hogy meg fognak szabadulni Magyarország nemzeti kormányától, és egy brüsszeli bábkormányt akarnak az ország nyakába ültetni.”  

Körösényi András, a modern szociológia egyik megalapítójának, a 19. században élt Max Webernek elméletéből indul ki, amikor a 2010-ben hatalomra került Orbán Viktor erősen autoriter irányba fordult rendszerét elemzi. Weber „plebiszciter, azaz népszavazáson alapuló vezérdemokráciának” (PVD) tekinti azt a kormányzási formát, amelyet a maga korában a bonapartizmus szinonimájaként, negatív értelmezésben használták. E fogalommal azóta is az olyan politikai rendszereket jellemzik, amelyekben a hatalom egyetlen vezető személyisége köré épül, és ennek a vezetőnek rendkívüli befolyása van a döntéshozatal minden szintjén. A vezető személyisége határozza meg a kormányzás stílusát és irányát is. 

A 2010-es „fülkeforradalmat” a Fidesz úgy értelmezte, hogy „népszavazáson” kaptak felhatalmazást egy új társadalmi rend kialakítására, amelyet az ország népe egyben Orbán Viktor karizmatikus egyéniségére bízott. Körösényi professzor emlékeztet rá, hogy Orbán karizmatikus vezérként való fellépése messze megelőzte a 2010-es földcsuszamlásszerű választási győzelmét, hiszen már az ezredfordulótól – de legalábbis a 2002-es választások utáni időszaktól kezdődően – határozottan megfigyelhető ez a tulajdonsága. Karizmatikus legitimitásigényét nemcsak a 2002-es kijelentése – a „haza nem lehet ellenzékben” –, hanem a saját magáról, mint „nemzeti érdekeket képviselő, pártok felett álló politikai vezérről” kialakított imázsa is jelezte. 2002-ben, a két választási forduló között, Orbán a „billegő” megyéket körbejáró személyes kampányával egymaga csaknem győzelemre tudta fordítani az első forduló vesztes eredményét, s a választási vereség ellenére is a Fidesz, és az egész jobboldal megkérdőjelezhetetlen vezére tudott maradni. Karizmáját a választók számára a 2010-es és 2014-es kétharmados választási győzelem is igazolta.

Másfél évtizeded alatt sem kopott meg ez a karizma, ami részben éppen a politikai küzdelmekben mutatott hősiességének, a követők tömegeit megmozgató politikai víziójának és rendkívüli választási sikereinek tudható be. Orbán az a vezető, aki képes volt Antall József halála és az MDF vezette koalíció 1994-es választási veresége után ujjászervezni, majd egyesíteni a jobboldalt, legyőzni Horn Gyulát a 1998-es választásokon, megőrizni a jobboldal egységét a 2002-es választási vereség után, majd erőteljes politikai offenzívával nyomás alatt tartani Gyurcsány, illetve Bajnai baloldali-liberális kormányát 2006 és 2010 között, és végül kivívta a „fülkeforradalmat” 2010-ben. Hősiessége 2010-et követően a bankokkal, az IMF-fel és Brüsszellel szemben folytatott „szabadságharc” sikeres megvívásában, a nemzeti szuverenitás „visszaszerzésében”, a devizaadósok megsegítésében, vagy a rezsicsökkentés végrehajtásában, majd a 2015-ös menekültválság idején a határok megvédésében nyilvánult meg.

Orbán politikai gondolkodásában a 2002-es választási veresége erős cezúrát jelentett, állapítja meg Körösényi professzor. A következő években bontakozott ki az a politikai vízió, amely, ha nem is mereven, dogmaszerűen, hanem a körülmények változásához alkalmazkodva, de tartósan meghatározta politikai gondolkodását. 

Tusnádfürdői beszédéiben már 2007-ben „Új politikai és szellemi korszak” kezdetéről és „új valóságértelmezés” szükségességéről beszélt. Egyre gyakrabban a család, a közösség, a nemzet és a kereszténység szerepét hangsúlyozta: „Egy nemzet mindig több mint egy ország” – fogalmazta meg. Abban gondolkodik, hogy vezetésével a szociális (segély-alapú) államot felváltja majd a munkaalapú állam és társadalom, az internacionalizmus helyett a nemzetben, a piaci önszabályozás helyett az állami szabályozásban és a társadalmiság eszméjében hisz. A szakértők és az elit uralma helyett a nép uralmát hirdeti. „A Nyugat már nem mutatja a válságból való kivezető utat, hiszen a Nyugat maga a válság, Magyarországnak magának kell a megoldást megtalálnia”. 

Új valóságértelmezést kínál, amely szerint a pénzügyi válság bizonyította, hogy a Nyugat vezető szerepe és a neoliberalizmus lehanyatlott, a „tudományos kapitalizmus és a piac mindenhatóságába vetett hit… megbukott, itthon és világméretekben is”.  Az új, jobboldali korszak politikájában az önszabályozó piacot az erős, szabályozó állam váltja fel, ami a „szociális piacgazdaság” újrafelfedezése. A nemzetállamok megerősödésének korszaka jön, a vízió középpontjában az állam gazdasági és politikai szuverenitása áll, vagyis olyan államot valósit meg, amely befelé is erős. „Az új kormányzat […] más szellemi alapokon kívánja megszervezni a magyar közösség életét” – mondta kötcsei beszédében 2009-ben. 2014-ben aztán eljutott odáig, hogy kijelentette: Magyarországon „illiberális államot” építünk.

Miben látja e körülmények között a saját maga szerepét? Orbán szerint az intézmények és elvek helyett az embereknek kell kormányozniuk, ugyanis „sohasem elvek és sohasem intézmények hozzák a döntéseket”. Meglátása szerint a pénzügyi válság mögött is személyek döntései állnak. Az intézmények, illetve a jog uralma „liberális látszatigazság”, amely a személyes felelősség elkendőzésére szolgál. Alkalmanként hivatkozik saját személyes felelősségére is, és mint nemzetállami vezető, történelmi szerepet, felelősséget tulajdonít saját magának. 

Ugyanakkor gyakran beszél többes szám első személyben, és a saját, illetve a kormány döntéseit a „népnek” tulajdonítja. Amikor a nép – a fülkeforradalomban, a nemzeti konzultációkon, a népszavazáson megnyilvánuló – „döntéseire” hivatkozik, illetve amikor egy politikai közösség nevében beszél. Kiállása ilyenkor populista: „A magyar emberek a mai napon […] megalapítottak egy új rendszert: a nemzeti együttműködés rendszerét” – jelentette ki például a 2010-es parlamenti választások utáni győzelmi beszédében. Ez a népnek tulajdonítás a személyes felelősségvállalását gyengíti, de nem számolja fel teljesen, hiszen a „választói felhatalmazás” az, amire Orbán a legitimitását építi.

A választási sikereket úgy fogta fel, mint ahol szabad felhatalmazást, azaz személyes mandátumot kapott a népakaratnak megfelelő kormányzásra. Már sutba lehet dobni a korábbi kampányígéreteket, felhatalmazás nélkül is lehet akár új alkotmányt is alkotni, és minden következő választás előtt elegendő az ígéret egyetlen szava: folytatjuk!

Orbán 2010-ben válsághelyzetben került hatalomra, de miniszterelnöksége alatt a válságnarratíva és a válságkormányzás állandósult. 2006-tól belpolitikai válság alakult ki, amihez 2008 őszétől a globális pénzügyi válság csatlakozott, majd ehhez az államháztartás finanszírozási válsága és a devizaadós-válság társult. 2015-ben a miniszterelnök a migránsválságot helyezte a politikai napirend középpontjába, 2022 után az ukrán-orosz háború kitörését követően a háborús válság miatti rendkívüli helyzet is megjelent. Mindezeket egy globális válságnarratívába helyezte, politikai víziójában kivezető utat ígért. 

2010 óta szinte napjainkig folyamatosan válságkezelőként kormányzott. Szerinte „… nem átmeneti pénzügyi zavarokról volt szó, hanem annak a rendszernek a nagyon komoly válságáról, amelynek jegyében az elmúlt száz-százötven évét élte Európa. […] Az a gondolkodásmód Európában, hogy a piac majd önmagától el fogja hozni a jólétet meg az igazságosságot is, az állam pedig jobban teszi, ha távol tartja magát a gazdaságtól, ez a gondolkodásmód csődbe vitte az európai civilizációt.” 

Mivel a „modern Nyugat korszakának végéhez értünk”, és „a nyugati típusú kapitalizmus került válságba”, Magyarország helyzete – Orbán szerint – gyökeresen megváltozott a negyedszázaddal korábbihoz képest. E globális válságkép szerint az Európai Uniós intézmények alkalmatlanok arra, hogy a történelmi kihívásokra választ adjanak. Ez a helyzet saját nemzeti út keresését kívánja meg, igazolja Orbán forradalmi lépéseit és unortodox közpolitikáját. 

Ettől kezdve nem igazodott a megörökölt szabályokhoz, gyakorlatokhoz és normákhoz, hanem újakat hirdetett. A kialakult válsághelyzet érvénytelenítette a korábbról ismert politikai rutint. „Nincs kit utánozni, nincs olyan sikerrecept, amit, ha átfordítanánk Magyarországra, akkor könnyebbé válna az életünk. Nekünk kell kigondolni, hogy mi a helyzet, mi a bajunk, nekünk kell beazonosítani a gondjainkat, és nekünk kell úgy válaszokat találni…”

Orbán politikája komoly változásokat hozott: megváltoztatta a pártok és szavazói, a vezetők és követőik viszonyát is. Újfajta politikai nyelvet és politizálási módot teremtett, újra fogalmazta a közpolitikákat, új alkotmányt teremtett, és mindezeken túl újra szabta az állam és a társadalom viszonyát. Egyebek mellett új eszközöket vezetett be az adó- és költségvetési politikában (ágazati különadók), a szociálpolitikában és a munkaerő-piaci politikában (közmunka), külpolitikában (keleti nyitás). A gyökeres átalakítások elérték a tulajdonviszonyokat, a kormányzat különösen a pénzügyi szektor, a mezőgazdaság, a média területén tett politikai célú beavatkozó lépéseket. 

Szélsőséges mértékben centralizálta az államot és újra szervezte működését. A politika primátusának elvét alkalmazta, amit az alkotmányozás területén, a bírák nyugdíjazásában, az alkotmánybíróság megregulázásában, és a kinevezési politikában általában is érvényesített a joguralommal szemben. Ezt az elvet követte a bürokrácia feletti politikai kontroll megerősítésében, sőt a közigazgatás középszintig lenyúló erőteljes átpolitizálásában is. Átrajzolta az állam és a társadalom viszonyát is, a korábbinál erőteljesebbé vált az állami beavatkozás mind a gazdaság versenyszférájába, mind a média, a kultúra és a társadalom más területein. Ezek politikai célja egyrészt a nemzeti-konzervatív értékrend érvényesítése, másrészt a politikai célzatú közigazgatási, gazdasági és kulturális elitcsere megvalósítása volt. A politika primátusa szellemében az állami szektorban és a közigazgatásban a kormánypártokhoz politikailag közel álló lojális személyek kinevezése történt, az állami megrendelések pedig elsősorban a Fidesz-közeli cégeknek jutottak. 

Orbán kormányzásának egyik sajátossága, hogy megújította a politikai vezér és a választópolgár közötti kommunikáció hangnemét. Nagy Imre 1989-es újra temetésén, a Hősök terén elmondott beszédétől kezdődően egyszerű és közérthető formában képes politikai céljait megfogalmazni és azok támogatására mozgósítani. Újfajta politikai nyelvet vezetett be a magyar politikában: felhagyott annak a technokrata beszédmódnak a használatával, mely a Kádár-rendszer óta uralta a magyar politikai diskurzust, és hétköznapi, mindenki számára könnyen érthető nyelvezetre váltott. A magyar politikusok egyike, aki képes és hajlamos az érzelmekre és az előítéletekre ható demagóg politikai retorikára, képes szítani az elitellenességet, újra és újra ellenségképet alkotni. Ellentétben a Kádár-kori autokráciával, Orbán, mint „népvezér” is komoly tömegtámogatást szerzett, illetve tudott fenntartani: uralmának legitimitása a többször megismételt demokratikus választási győzelmén és (köz)politikájának elfogadott voltán nyugszik. 

A fideszes pártgépezet centralizáltsága, a kormánnyal szembeni hatalmi ellensúlyok gyakorlati meggyengítése, és az állam példátlan centralizációja következtében a 2010-től kezdődő időszakban Orbán „plebiszcitárius diktátorrá” vált, írja Körösényi professzor. Ebben a rendszerben szerepet adott a maga irányította mozgalmaknak: 2002-ben a polgári köröknek, amelyhez egy éven belül több mint kétszázezren csatlakoztak, majd 2009-ben a felülről létrehozott „civil” szervezetnek, a Fideszt támogató és politikai nagygyűléseket szervező Civil Összefogás Fórumnak. Rendszeresen alkalmazza a „közvetlen demokrácia” kormány által kézben tartott eszközeit – a nemzeti konzultációkat –, közvetlenül fordul az állampolgárokhoz közpolitikai intézkedésekkel kapcsolatban „kéri ki a támogatásukat”. A nemzeti konzultációkat egyfajta informális népszavazásként kezeli. 

„Úgy látszik, a Ház ellenzék nélkül is működik, talán nem lesznek olyan élvezetesek a viták, és elvesztünk néhány megfontolásra érdemes érvet is” – mondta 1998-ban, és azóta a parlamentarizmusnak az a hagyományos képe és felfogása, amely szerint a parlament a különböző nézetek és érdekek reprezentálásának, az azok közti konszenzus vagy kompromisszum létrehozásának az arénája, aligha jellemzi a fideszes orbáni politikai gondolkodást. Értelmezése szerint a választók forradalmi, rendszerváltó mandátummal ruházták fel: „A választóktól kapott felhatalmazásom tehát nem pusztán a válság kezelésére és a gazdasági vészhelyzet elhárítására szól, hanem az átmeneti kor eleve hibás és hiányos gazdasági és politikai rendszerének felszámolására, egy új rendszer megteremtésére, a régi axiómák, szabályok, beidegződések eltörlésére és újak megalkotására; vagyis: forradalmi változtatásra is vonatkozik.” 

Korlátlan ez a felhatalmazás? És meddig érvényes? A döntés a népé volt, csakhogy a nép döntése legfeljebb a párt választási programjához viszonyítva volna értelmezhető. Az azóta eltelt kormányzati ciklusokban a kormány messze túlment a felhatalmazásán. Az elmúlt másfél évtizedben hiába érte megannyi bírálat a kormányzatot, a Fidesz mindig arra hivatkozott, hogy a kormány legitimációja az „alávetettek akaratából” fakad, és addig tart, ameddig ezt el nem veszítik. 

Most, október 23-án ennek a veszélye sejlett fel a miniszterelnök beszédében.