Orbán Viktor bakancsot húz…
Ha valaki kinyit egy vidéki újságot, mint nekem volt szerencsém az Észak című lapba belepillantani, akkor azt tapasztalja, hogy gyakorlatilag nincs háború a közvetlen szomszédunkban, ellenben a menekülők számára Magyarország képes munkát biztosítani. De a fővárosi, országos terjesztésű lapoknál sem lehet mást tapasztalni: ott a miniszterelnök határszemléje dominál; hogy mi történik Ukrajnában, azon belül Kijevben, vagy Mariupolban, az teljesen mellékes.
Nem állítom, hogy a központi sajtóirányítás ilyen természetű működése meglep; minden magára valamit is adó diktatúrában pontosan meghatározzák, hogy a hatalom alá rendelt nyilvánosság mit és hogyan írhat meg, hogy kell egy-egy eseményről tájékoztatni. Kétségtelen: Magyarország – egyelőre – egy kissé fogyatékos diktatúra, a rezsimnek még nem sikerült mindent és mindenkit maga alá gyűrnie, ezért aztán vannak hézagok, ahol kiszivároghat a valóság is. De, ha ez így megy tovább, azaz április 3-a nem hoz változást, akkor csak idő kérdése, hogy a szabadság és a nyilvánosság még nem megregulázott részei is betörjenek.
Nem mondom, az Orbán-rezsim tizenkét éves működése ugyan szép fokozatosan érte el a mai állapotokat, az ukrajnai háború azonban némileg megakasztotta a folyamatot. Hazánk ugyanis – egyelőre – még tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, márpedig ezen szervezetek tagjai teljes egységben ítélik el az orosz agressziót, annak nevezve, amit lát, tehát agressziónak. Nálunk viszont zavar keletkezett a rendszerben; Orbán orosz-Putyin barátsága tudniillik átállította a hívőket; a hajdani orosz-ellenes Vezérüket követve, barátai lettek az egykori szovjeteknek. Orbán ’89-es elhíresült fellépése a múlt ködébe veszett, legalábbis annak igazi tartalmi része. Az akkori „szovjet katonákat haza” követelésből csak annyi maradt meg, hogy az ő hősük – Orbán – már akkor is a legjobb politikus volt, és hiába mondja mostanság az akkor hangoztatott elveinek az ellenkezőjét, erre a tábor nem akar emlékezni. Mi sem mutatja ezt jobban, mint Németh Zsolt „ruszkik haza” kiáltványa: a megzavarodott fideszesek nem a „ruszkiknak” estek neki kommentjeikben, hanem a Fidesz egyik legprominensebb, külügyekben jártas személyének. Miért is tennének másként, ha egyszer a nekik szánt nyilvánosság változatlanul óvatosan bánik Putyin inváziójával, ahogy a bevezetőben jeleztem: nem a harci eseményekről számolnak be, hanem Orbán határszéli vitézkedéseiről.
Az sem zavar meg senkit, hogy a miniszterelnök nem pontosan az ukrán határ közelébe helyezte három napra tervezett működési centrumát, hanem onnan 120 kilométerre, Debrecenbe. Azt már csak a rosszindulat mondatja velem, hogy az ok nem is annyira a háború, hanem az április 3-i választás; szükség van az ottani egyéni választókerületek jelöltjeinek megerősítésére. És: manapság senki másban nem bíznak, mint Orbán Viktorban. A háború első napjainak kommunikációs zavarait követően, gyorsan rendezték a sorokat: az ellenzékre kell lőni, és Orbánt állítani a cselekvés középpontjába. Az előbbihez ott volt a régi, bevált recept: Gyurcsány a bűnös egyfelől, másfelől Márki-Zay zavarodott, összevissza beszél. És mi tagadás, MZP még nem olyan rutinos, hogy észlelje: csak olyan mondatokat ejthet ki a száján, amelyeknek nem lehet levágni a felét, így aztán óvatlanságának meg is lett a következménye: noha soha ilyet nem állított, de a fideszes kommunikációban háború-párti lett, s vele az egész ellenzék. Márpedig egy ilyen támadás ellen nem könnyű védekezni, kiváltképp ha – mint ahogy a bevezetőben ezt jeleztük – a nyilvánosság kilencven százalékát uralja a kormánypárt. A dolog másik oldala, azaz Orbán szerepe; a hatalom képviselői, a kommunikációs guruk gyorsan rájöttek, hogy újra a miniszterelnököt kell a kampány középpontjába állítani, őt kell újra a válság idején használatos jelmezekbe bújtatni, és békegalambként körberöptetni az országon. Orbán, ennek megfelelően, magára öltötte háborús dzsekijét – állítása szerint miniszterelnökként már a harmadik háborúját vívja –, az ilyen alkalmakra rendszeresített bakancsát, és elindult kampányolni.
Így alakult ki az a helyzet, amelyről már szóltam: nem háború van a szomszédban, hanem Orbán jár a határban, nincs orosz agresszor, hanem csak háború elől és háborúból menekülő emberek, akiket a magyar Vezér személyesen fogad, lát el, ellenőriz és, ha kell, dédelget. És a magyar társadalom döntő többsége csak ezt látja, ezt tapasztalja, mintegy felkészítve a közelgő választásra: a szenvedéstől kizárólag Orbán Viktor fog megvédeni. Ráadásul Vlagyimir Putyint sem kell elárulni.
