Orbán zsebét egyelőre semmi nem fenyegeti
A magyar kormány vagy végtelenül cinikus, vagy végtelenül ostoba, vagy végtelenül gátlástalan. Más magyarázatot nem találok arra, hogy egy-két nappal a brüsszeli vitanap előtt, teljesen értelmetlenül és érthetetlenül letartóztattak és becipeltek a rendőrségre két magyar állampolgárt is, miközben a lakásukon házkutatást tartottak. A két férfi ellen rémhírterjesztés volt a gyanúsítás alapja; nincs is értelme a tartalmát kifejteni, oly nevetséges a hatóság eljárása.
Nem lehet kétségünk – netán ez is egy rémhír? –, hogy a rendőrök nem saját maguktól léptek fel az „elkövetőkkel” szemben, mint ahogy abban is biztosak lehetünk, hogy a rendőreink von Haus aus nem lennének ennyire hülyék. Feladatuk volt, és végrehajtották. A megbízó pedig valaki a kormány nevében lehetett; ott, a kabinetben dönthettek úgy, hogy itt az ideje felemelni a mutatóujjat. Felemelni, mégpedig azért, hogy tudja csak meg mindenki ebben az országban, hogy nem árt az óvatosság; még a közösségi oldalra is kiterjed a hatalom figyelme.
Hogy miért cinikus, ostoba, vagy gátlástalan ez a tempó, az talán már az előzőekből is kiderül, de még inkább aláhúzza ezeket a jelzőket az a tény, hogy csütörtökön az Európai Parlamentben a magyar jogállamiság helyzetéről vitatkoztak. És az Orbán-kabinet mintha csak újabb érveket akart volna felkínálni a bennünket bírálóknak: íme, mi így járunk el azon állampolgárainkkal szemben, akik nem a mi törvényeink szerint járnak el. És itt most a mi törvényeinket nagyon sajátosan kell értelmezni, nagyjából úgy, mint a maffia belső szabályait. Vagyis álhíreket az gyárt, akire a kormány rámutat.
Természetesen a brüsszeli vitában ezek a legfrissebb esetek is előkerültek, annak aláhúzására, hogy a magyar kormány a veszélyhelyzetet és a rendkívüli felhatalmazást nem csak abban használja ki, hogy időkorlát nélküliséget biztosított a maga számára, hanem arra is, hogy ennek árnyékában, tovább építse a már eddig is szinte totálissá tett uralmát. Nagyon kevesen voltak az EP-ben, akik védelmükbe vették a Magyarországon kialakult helyzetet. A nagy többség keményen fogalmazott. Itt most csak egyet idéznék, mégpedig a román képviselő szavait, amelyek így hangzottak, „Ami most történik Magyarországon, az nem az uniós jog megsértése, hanem az európai jog elhagyása. Orbán Viktornak itt kellene lennie a teremben, megvédeni a hazáját, de azt mondta, a koronavírus ellen küzd. Hadd kérdezzem meg, mi az isztambuli szerződés elutasításának köze a koronavírushoz? Hogy használ a koronavírus elleni küzdelemben, ha letartóztatjuk azokat, akik kritizálják a kormányt? Ez a kormány egy centet sem érdemel tovább az uniós támogatásokból, ameddig nem tartja be a szabályokat.”
Egyértelmű mondatok ezek, amelyeket mi még sok-sok ténnyel tudnánk kiegészíteni. A Fidesz-KDNP kormány 2010 óta rendkívül szisztematikusan, következetesen hajlítja önmagához a törvényeket, foglal el minden fontos területet, gyűri maga alá a nyilvánosságot, és még sorolhatnánk a hatalmi, centralizációs lépéseket – és akkor még nem beszéltünk a mérhetetlen korrupcióról, a saját klientúra vagyonhoz juttatásáról. És végképp nem beszéltünk a kormányfőről, aki láthatóan és leplezetlenül magához vont minden döntést, és akiről ma már ugyancsak leplezetlenül írják, hogy lényegében az ország leggazdagabbá tett embere az ő strómanja. Ami ugye nem jelent egyebet, mint hogy az emberek többsége úgy véli, hogy ami Mészároshoz kerül, annak a valódi tulajdonosa nem más, mint a miniszterelnök.
Hogy ez Brüsszelből is látszik-e? Hát persze, hogy látszik. A csütörtöki megszólalásokból elég világosan kivehető: nagy tehertétele az uniónak Magyarország. Az, mert ez az ország nem igazodik a közösség érdekeihez, fittyet hány a közös szabályokra, szembemegy mindazzal, amit az alapító atyák erről a szövetségről elképzeltek. Az Európai Parlament képviselői nem vakok, de… De, sajnos, tehetetlenek. Vitákat szervezhetnek, elmondhatják véleményüket, de valódi hatáskörrel nem rendelkeznek. Olyan az unió struktúrája, hogy a végén úgyis elbukna minden olyan kezdeményezés, amely megregulázná a renitens országokat; lehetnek ugyanis bármily erős kezdeményezések, az Európa Tanácsban, ahova végső stádiumba kerülnek az ügyek, elbuknak – a teljes egység hiánya miatt – a szankciók.
És ezzel nagyon is tisztában van Orbán Viktor. Ezért, ennek tudatában, már könnyedén eldönthetjük, hogy a bevezetőben felsoroltak közül melyik jelzőt válasszuk ki. Igen: a magyar miniszterelnök végtelenül cinikus. Úgy érzi, úgy látja, hogy a hatalmát és a zsebét egyelőre senki és semmi nem fenyegeti.
