Paár Ádám: meg kell érteni a világot, amiben élünk, és reagálni kell rá

Ön a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársaként a közelmúltban írt egy tanulmányt az állampolgári nevelésről John Dewey munkásságának felidézésével. Miért tartotta fontosnak, hogy az állampolgári nevelésről írjon? 

A Méltányosság Politikaelemző Központban fontosnak tartjuk a politikai intézmények mellett azoknak a „puha” tényezőknek a kutatását, amelyek ugyanúgy hozzájárulnak a demokrácia működtetéséhez, mint az intézmények. Milyen puha tényezőkre gondolok? Például a politikai kultúra, sőt az állampolgári kultúra szerepére. Az állampolgári tudatosság, az állampolgári nevelés is a puha tényezők közé tartozik. Ezért régóta foglalkozunk a az állampolgári neveléssel, olyannyira, hogy 2012-ben két konferenciát is rendeztünk a témában, illetve úgy általában az oktatás témájában. Úgy látjuk, hogy Magyarországon nagyon alulértékelt ez a kérdés. Aminek oka, hogy a rendszerváltozás idején az intézményi-szervezeti és piacgazdasági reformok álltak a rendszerváltó értelmiség fókuszában. Valahogy úgy fogták fel, hogy legyen meg az intézményrendszer – az állampolgári tudatosság majd lesz magától. Mára kiderült mindenki számára, hogy ez nem így működik. Szükség van arra, hogy a politikai elit aktívan kezdeményezzen. Egy kicsit más példa, de a háború utáni Németországban az amerikaiak kezdeményezték a re-edukációt, és ezt igyekeztek tűzzel-vassal keresztülvinni – az első időkben még a német elit egy részének, sőt a közvélemény nagy részének ellenállása mellett. Magyarországon persze összehasonlíthatatlanul békésebb volt az átmenet, meg persze botorság is lenne összehasonlítani a két rendszert, de a lényeg az, hogy szükség van mindenhol, minden átmenet után egy új, demokratikus rendszer megalapozásához a demokratikus kultúrára, a demokratikus kultúra pedig igényli az állam, az iskolarendszer, a civil mozgalmak, adott esetben az egyházak összefogását. Nyilván minden szereplő kicsit szeretné átemelni a demokratikus kultúrába a maga értékrendjét, tehát ez a projekt toleranciát igényel a résztvevőktől, továbbá ez mindenképpen egy hosszú időszakot feltételez, és persze nem megy az emberek életszínvonalának emelése, a jogállam és a társadalmi igazságosság kialakítása nélkül. Ilyen értelemben a Marshall-segély a háború után, a szociális piacgazdaság eszménye, és annak gyakorlati megteremtése segítette a német és olasz átnevelést és ne feledkezzünk meg az európai egyesülésről, mint célkitűzésről sem. A Nyugat lelkesedése azonban éppen az 1989-90-es rendszerváltozás idején alábbhagyott a demokratikus nevelés iránt, és persze a piacgazdaság természete is megváltozott. De az állampolgári nevelés és a demokrácia ügye maradt témaként.

Ki volt John Dewey, és mi volt az, amit ő fontosnak vélt az állampolgári ismeretek tanításában, mi volt elméletének lényege?

John Dewey amerikai filozófus volt, az úgynevezett pragmatista filozófia képviselője. Hosszú élete volt, 1859-ben született, és 1952-ben halt meg, vagyis szemtanúja lehetett az amerikai gazdaság és társadalom átalakulásának. Richard Hofstadter történész azt írta, az „amerikai nép falun született, és a városba költözött” – na, Dewey ezt jól példázza, fiatalkorát egy falusias országban töltötte, és a világ legerősebb ipari társadalmát látta felnőni a New Deal és a II. világháború után. Ez a civilizációs sokk a kulcsa Dewey nézetrendszerének. Az ő pedagógiai elmélete azon alapul, hogy a termelés olyan gyorsan fejlődik, hogy lehetetlen megbecsülni, milyen képességekre lesz szükség 10-20 év múlva. Napjainkban ez a megfontolás még inkább aktuális, mint a 19. század végén. De már abban a korban is úgy vélték, hogy a kapitalizmus és a technológiai fejlődés széttöréssel fenyegeti a hagyományos szokáskultúrát és életrendet. Dewey fenyegetőnek tartotta azt a lehetőséget, hogy a technológiai változások esetleg aláássák a demokráciát. Ez aktuális ma is, igaz? Egy névvel illusztrálva: Elon Musk. Na most, Dewey ezért úgy látta, az embereket arra kell nevelni, hogy kezelni tudják „a tudomány és technológia előtti korból származó intézmények és szokások, valamint a tudomány és technológia által létrehozott új erők közötti konfliktusokat”. Gyakorlati téren Dewey kidolgozott egy koncepciót az iskolarendszer, a tananyag, mi több az iskola, mint épület átalakítására. Műhely, múzeum is lett volna a Dewey-féle iskolában, a tanárok és a tanulók kooperációja lett volna a hangsúlyos. Dewey emellett a művészetpedagógiát is bevonta az általa elképzelt iskola tanrendjébe. Ez látszólag messze áll a demokratikus neveléstől, de valójában nem. Gondoljunk bele, hogy a demokrácia azon országokban a legstabilabb ma, amelyekben a kétkezi munkának, a paraszti és kézműves munkának becsülete van, illetve ahol nincs éles választóvonal a vidék és a város, a magas és a népi kultúra, a munka és az értelmiség között, tehát ahol van egy egalitárius kultúra – Skandináviában például, de Írország és bizonyos mértékig Németország is idesorolható. A szovjet munkaiskola, a reformpedagógiai irányzatok (Freinet-, Waldorf- és Montessori-iskolák), és a projektalapú iskola, amely a mai finn oktatási rendszer alapja, sokat merítettek a Dewey-féle filozófiából. Vagyis egyáltalán nem egy életidegen modell volt ez.

Ön szerint milyen megoldásokat tudna átvenni ebből a magyar oktatási rendszer? 

Nyilván gyakorlati téren sok minden elhangzik az oktatási szakértőktől, pedagógusoktól. Sokan vágyakoznak például a finn projektalapú oktatásra, nem is feltétlenül tudva, hogy búvópatakokon keresztül ez is visszavezethető Dewey-ig – de persze nem is a név az érdekes! Ami viszont fontos, hogy bármilyen reform bevezetésénél tekintettel kell lenni az adott kultúrára, az ország történelmére. Ha már említettem a finn oktatást, amely egyenlőségelvű, és így a mai magyar társadalmi környezetben okkal vált ki pozitív figyelmet, az nem a semmiből alakult ki, nem a rénszarvasok leheletére olvadt ki a jégcsapból. Kellett hozzá a sajátos finn természetföldrajzi környezet, amely szolidaritásra ösztönözte az 1600 tó és sötét erdők között élő embereket, kellett továbbá a 19. században az erős finn nemzeti öntudat kialakulása, amely – arisztokrácia hiányában – a népiségre támaszkodott. Nem véletlen, hogy a népi írók szerették Finnországot, kellett az evangélikus kultúra és így tovább. Mindez együttesen megalapozta a felismerést, amit a finn oktatáspolitikusok vallottak, hogy Finnországnak csak két kincse van: az erdő és az ember, ezekbe kell befektetni. Egyszóval, nincsenek örök, időtől és tértől függő modellek. Nyilván sok mindent át lehet venni, Dewey-től is és mástól is. De figyelembe kell venni a saját kulturális, társadalmi környezetet, az iskolarendszer hagyományait.

Nem meghaladottak napjainkban Dewey nézetei? 

Talán sikerült az előbb bizonyítanom, hogy vannak olyan elemek benne, amelyek hasznosíthatók, vagy legalább további gondolkodásra méltók. Gyakorlati téren, amit írt – a tanárok és tanulók kevéssé hierarchikus viszonya, a művészetpedagógia – sokaknak tetszik. Dewey leginkább a gyakorlat terén él. De ennél egy fokkal érdekesebb, és számunkra a méltányosságban ez a lényeg, hogy figyelmeztet arra, hogy meg kell érteni a világot, amiben élünk, és reagálni rá. Dewey már akkor látta a technológia kihívásait, és azt, hogy a technológiai növekedés szétfeszítheti a demokratikus kultúra kereteit, fenyegetve a közösségek kohézióját. És csak öntudatos, a véleményüket képviselni képes állampolgárok tudnak megküzdeni ezzel a kihívással. Ez ma aktuálisabb talán, mint Dewey idejében.

Mi az, ami örökérvényű benne? 

Örökérvényű, hogy Dewey a demokráciát úgy fogta fel, mint önkormányzást. A kisközösségeket tekintette a demokrácia laboratóriumának, nyilván ebben a gyarmati alapítású amerikai közösségek tapasztalatai befolyásolták. Az iskolát is ilyen demokratikus labornak akarta látni, vagy műhelynek, ha úgy tetszik. Sajnos Magyarországon kevés az olyan színtér, ahol a gyerekek és fiatal felnőttek tanulhatnák az önigazgatás, önkormányzás technikáit. A diákönkormányzat, a hallgatói önkormányzat az, ami legfeljebb terepe ennek, de ezek a színterek szükségszerűen az adott korosztály kisebb részét érik el. Szakszervezetről alig hallanak a diákok, a két háború között létező szövetkezetek alig vannak, a lakógyűlések, lakossági fórumok elriasztóak. Mostanában kezd megmozdulni valami, megint érezhető a klubéletnek egy reneszánsza, állítólag – én életkorom miatt még nem rendelkezem élménnyel – a rendszerváltáskor, a 90-es évek idején volt hasonló intenzitású a klubélet. De ez megint csak a társadalom kisebb részét fedi le. Továbbá van egy földrajzi helyzet is: a nagyvárosokon kívül élők kisebb eséllyel indulnak e téren. Így sokaknak marad az iskola, mint olyan színtere az életnek, ami legalább – kötelező jellegénél fogva – kiterjed mindenkire. Egyébként nem gondoljuk, hogy csak az iskolarendszernek lenne felelőssége. A civil mozgalmaknak is nagyobb teret kellene engedni. Illetve a művészeti alkotások, filmek, színházi darabok is segíthetnek a demokráciára nevelésben, annyiban, hogy sok megküzdendő konfliktussal, sokféle véleménnyel találkoznak ezekben az alkotásokban.

Magyarországon mit kellene elsősorban bevezetni, megcsinálni, hogy hatékony állampolgári ismeretekkel jöjjenek ki a tanulók az iskolából? 

Ezt lényegében már érintettem. Úgy gondolom, életet kellene lehelni azokba az intézményekbe, amelyeket arra teremtettek, hogy az önkormányzás gyakorlóterepei legyenek. Jó lenne, ha a magyar oktatás nyitna jobban a művészetpedagógia irányába, hiszen a mesehallgatás, drámapedagógia is jó bevezető a tudatos állampolgárság elsajátításához. Nyilván egy politikakutató intézet nem szól bele pedagógiai mélységben ezekbe a kérdésekbe, de a nemzetközi tapasztalatok alapján, a sikeres oktatáspolitikai modellek alapján mondjuk azt, hogy a fentiek hasznosak lehetnek. A Méltányosság Politikaelemző Központ kutatja a filmek szerepét a demokráciára nevelésben. E téren is lehetne mit csinálni, egy-egy film – és/vagy könyv, színdarab – megbeszélése is segíthetne a fiatalok érvelési képességének előmozdításában. Az már egy szinttel közelebb van a politikához, hogy szükséges egy konszenzus arról, mi legyen az állampolgári tudatosság tartalma. Mert 1989-ben nem is folyt vita arról, és máig sem, hogy mit is értünk bizonyos fogalmakon. Például a „jóléti állam” gyaníthatóan mást jelent eszmei- és pártállástól függően. Valahogyan az állampolgári neveléssel is ez lehet a probléma, ezért kellene egy politikától független konszenzus a kérdésben. A civil mozgalmaknak is lenne szerepük a kormányzattal összekapcsolódva a demokráciára nevelésben. Sajnos e téren a 20. század, főleg második fele nem volt túl kegyes. A két háború között létező sokféle népfőiskolai mozgalom, az egyházi hitbuzgalmi szervezetek, parasztkörök megfeleltek az amerikai mintájú civil mozgalmaknak. Csakhogy! Az amerikai politikai rendszerben a civil mozgalmak szabadon tevékenykedtek, függetlenül az államhatalomtól. Magyarországon (hogy Közép- és Kelet-Európa más országairól ne beszéljünk) az államhatalom mindvégig ellenségesen viszonyult az alulról szerveződéshez. 1949 után pedig hosszú időre az állami indoktrináció uralt minden állampolgári nevelést. Ha azt akarjuk, hogy állampolgári nevelés legyen, akkor le kell szögezni, hogy ez nem kizárólag az iskolarendszer ügye! A civil mozgalmak erejének növekedése nélkül nem megy. Itt jön a következő probléma: ahogyan az Egyesült Államokban, Magyarországon sem szabad ellenséget látni a civil mozgalmakban, még akkor sem, ha gyakorlati téren sok mindent bírálnak – elméleti téren hasznosságuk még így is segít az oktatáspolitikának, mert kitöltenek egy űrt a túlterhelt, intézményi reformoktól zsúfolt közoktatás és az egyének között. Ez persze nem menti fel az oktatáspolitikát a felelősség és feladat alól, hogy integrálja az állampolgári ismeretanyagot és szellemet a tantárgyakba. Hiszen a civil és egyházias mozgalmak nem érnek el mindenkit, nem is érhetnek el, azonfelül rossz üzenet lenne, ha az állam lerázná magáról az állampolgári nevelés felelősségét. 

A KlikkTV témához kapcsolódó korábbi, 2023. július 11.-i adása itt nézhető meg: