Pankotai Lili: a fiataloknak nincs más választásuk, csak a harc

Megijedt, amikor megkapta a halálos fenyegetést, vagy csak azon lepődött meg, hogy már ön is kap ilyen levelet?

Nem lepődtem meg. Hogy megijedtem, az talán túlzás, bár az hibám, hogy ezeket a dolgokat gyakran jelentéktelennek kezelem. Bizonyos szintig persze jó, mert tud élni az ember, de egy bizonyos szinten túl már felelőtlenség nem komolyan venni a körülöttünk levő dolgokat. Úgyhogy inkább édesanyám és a család vette komolyabban a fenyegetést. De szerintem ez még mindig csak szó, amivel könnyű vagdalkozni, könnyű elnémítani embereket. Sajnos, ennél komolyabban nem tudom venni.

Vagyis így nem tudják elhallgattatni. Inkább felbőszíti, további harcra sarkallja?

Ez a történet igazából nem veszi kedvemet, de nem is feltétlen olaj a tűzre. Ez a rendszer így működik. Ugyanolyan, mint a lejárató kampány, mint amikor követtek az utcán, vagy mint a szabálysértési eljárásnál. A hazugság propaganda, a rendszer eszköze. Nem kezelem a fenyegetést másképp, mint a lejárató kampányokat, ezt egy ugyanolyan eszköznek tekintem, amit megpróbál a rendszer bevetni, hogy majd lesz, ami lesz. Ezeket az eszközöket a rendszer 13 éve folyamatosan használja. Az üzenet alján az volt, hogy „addig hagyd abba, ameddig nem késő”. Nekem erről az a véleményem, hogy már nagyon, nagyon késő abbahagyni, és nem azért, mert megvernek, hanem azért, mert nekünk, fiataloknak, nincs más választásunk. Már nincs. 

A rendőrségi feljelentést hétfőn tette meg. Biztatta a rendőrség azzal, hogy majd megtalálják a fenyegetőt? 

Nem. Az ügyfélkapun keresztül online küldtem el a feljelentést, és egyelőre semmilyen választ nem kaptam. Föl is volt tüntetve a kitöltendő űrlapnál, hogy a rendőrség nem feltétlenül fog jelentkezni az ügy kapcsán. Azért én egy pár napon vagy héten belül utánakérdezek majd, hogy hol tartanak. Egyelőre semmi konkrétum nincs az ügyben. Én ezt a fenyegetést már régebben, pár héttel ezelőtt kaptam, viszont akkor semmit nem tudtunk kezdeni az egésszel, hiszen semmilyen „nyom” nem volt, csak egy szimpla levél érkezett. Most azonban kiderült, a kézírás tökéletesen megegyezik azzal a halálos fenyegetéssel, amit Jámbor Andrásnak, Józsefváros országgyűlési képviselőjének küldtek és az ő levele viszont alá volt írva. Így már úgy gondoltam, a rendőrség is tud vele kezdeni valamit. 

Honnan tudta a fenyegető, hogy egyáltalán hová kell küldeni a levelet, hogy kapta meg?

Az iskolám címére küldték. Talán ez volt az egyetlen olyan része, amiről eszembe jutott: azért ez egy kicsit gáz. Mert amikor a lejárató kampányhoz gyűjtöttek rólam anyagot, akkor is nagy valószínűséggel az iskolától kezdve követtek engem. Ugyanis ez az egyetlen nyilvános vagy publikus cím, ahová én egyértelműen járni szoktam. Az, hogy ezt a fenyegető levelet az iskolám címére küldték, ahová minden nap bejártam, és szeptembertől is bejárok, azért egy kicsit tudja frusztrálni az embert.

Ön a Facebook-posztjában azt írta: a folyamat ismerős: „Senki ne gondolja azt, hogy akár a Betyársereg, akár a Magyar Gárda vagy éppen az ultrák nem annak a kormánynak a kitartott maffiózó „verőemberei” és „végrehajtói”, akik lejárató kampányokat, propagandát, esetleges eltávolításokat adnak parancsba kedvük szerint a hatalmuk konzerválása érdekében, vagy éppen visszaszerzéséért. Lásd 2006 és az ultrák. A szemem előtt van a folyamat, ahogy feltehetik az okosok és ,,bátorak” a kérdést „ma melyik eszközünkhöz nyúljunk?” Honnan ismerős ez a folyamat egy 18 éves lánynak?

Talán onnan tud ez ilyen mélyről, ennyire megalapozottan jönni, hogy az összes folyamat ugyanaz. Ugyanazoknak az ideológiáknak a megvédése, a hatalom konzerválása vagy visszaszerzése érdekében folyamatosan ugyanazokhoz az eszközökhöz nyúlnak. Tehát egy Deák Dani, egy Betyársereg, egy Fradiultrák, egy Bayer Zsolt, akár egy végrehajtói maffia, ezek igazából a kitartott eszközei a kormánynak. Ha látod a kitartott eszközeit, akkor egyértelmű, hogy az összes kitartott eszköz ugyanúgy fog eljárni ugyanannak az érdekében: hogy a kormány hatalmát konzerválják. Másrészt 2006-ról én nagyon sokat érdeklődtem a felnőttektől, tudni akartam, hogy mi is történt akkoriban. Az, ami akkor ott történt, számunkra, fiatalok számára, rendkívül érdekes, hiszen nem éltünk, nem tudjuk, hogy mi történt. Látom a mostani helyzetet, és ebből fakadóan, valamint a hallottakból is egyértelmű volt számomra az, hogy akkor is ugyanaz történt. Akkor is ugyanolyan kitartott csapataikat buzdították arra, hogy felgyújtsák fél Budapestet. Igazából – mint mondtam –, ezek a folyamatok ugyanazok. Innentől kezdve mindegyik folyamatra rá tud már látni az ember. Picit olyan ez, mint amikor megtanulsz egy munkahelyi, iskolai rendszert, nem sokban tér el. Csak itt nyilván mások a szereplők, mások a célok és mások az erőviszonyok.

Mitől és mikor ébredt fel önben az a végtelen, ellentmondást nem tűrő igazságérzet, aminek naponta tanújelét adja?

Nekem mindig mondta édesanyám – talán általános iskolában kezdte el először –, hogy ezzel az igazságérzettel lesznek nekem problémáim nemcsak velük, hanem mindenki mással. Mindig megkaptam, hogy ekkora igazságérzettel nekem sok bajom lesz, ha felnövök. Ebben végül is igazuk lett, viszont ma már senki nem gondolja úgy, hogy ezt az igazságérzetet csillapítani kéne. Merthogy jelenleg olyan csatornákon keresztül tudom kivezetni az igazságérzetemből fakadó dühömet, vagy energiámat, ami – ha meghallgatják – egy emberben is tud változást generálni, nyom a latba valamit. Innentől kezdve örülünk az ekkora igazságérzetemnek.

Anyukája is? 

Anyukám főleg. Anyukám nagyon büszke, ő ennek nagyon örül. Én se szeretném, ha ez eltűnne, vagy megkopna később, de úgy gondolom, ha az elmúlt félévben nem kopott meg, akkor soha nem fog. 

Azt írja a posztjában, hogy a rendőrök megverték. Mikor történt ez, és lett-e következménye?

Kétszer volt olyan, hogy konkrétan „ütések áldozatává” váltam. Az egyik a második kordonbontásnál történt a diákokkal, amikor a Karmelitánál le is döntöttünk pár kordont. A második eset pedig a Lendvay utcában, amikor ott feszültek össze a rendőrök és a tüntetők. A Lendvay utcánál egy felnőtt férfit berántottak a tömegbe, és ő rendőr volt. Ő tett egy feljelentési kísérletet a rendőri eljárások miatt, de visszautasították. Úgyhogy nem lett belőle semmi. 

Önt sokan biztatják, hogy harcoljon, de vannak, akik védik is?

Igen. Nekem ez az elején egy kicsit meglepő volt. Édesanyám mondta mindig, hogy vannak emberek, akikhez tudok fordulni, és lesznek emberek, akik segíteni fognak. Én ebben nem azért voltam szkeptikus, mert nem tudtam volna elképzelni, hanem megmaradt az a szintű „civil érzetem”, ami miatt nekem még mindig fura, hogyha például a Tanítanék megoszt egy gyűjtést, egy óra alatt összegyűjtik a büntetésemre a pénzt. Nem azért, mert a magyar emberek nem segítenének egymásnak, hanem szimplán csak azért, mert még mindig fura ebben a szerepben lenni. Ezáltal folyamatosan meglepődöm, hogy vannak ilyen emberek. Nem feltétlen úgy, hogy ideállnak a házam elé és azt mondják, megcsinálunk mindent, amit csak akarsz, hanem akár a tüntető tömegekből, akár a szervezői körökből, akár azok közül, akikkel eddig találkoztam felbukkannak. Például az egyik rendezvényen mondtam a többieknek, „jaj, jövő héten költözöm”, és rögtön megszólalt az egyikőjük, neki pont költöztető a nagybátyja, és elköltöztettek. Nagyon emberi gesztusok, nagyon emberi segítségek történnek velem és körülöttem, amiért én rettentően hálás vagyok. Ez bebizonyította, hogy nem dobnak engem el. Nem úgy lett, ahogy belengették októberben, meg emlegetik még most is, hogy majd el fognak engem dobni, senki nem fog rám vigyázni. Egyrészt nem is kell rám vigyázni, másrészt vannak emberek, akik nagyon szívesen segítenek nekem.

Nem érzi magát magányosnak egy olyan harcban, amit mások helyett (is) vív? Most jószerével ön az az ember, aki nem azt mondja, hogy „menjetek előre”, hanem azt, hogy „gyertek utánam”. Nem nagyon magányos néha ez a szerep?

Azt sokszor megkapom, hogy a magányos harcos szerepét nem lehet túl sokáig játszani. Én nem feltétlenül érzem ezt magányosnak. Bár azt nem nagyon szokták „megjeleníteni” - pedig nagyon sokszor beszélek róla –, hogy én az ellenzék, az Európai Unió, az Európai Bizottság felé is nagyon kritikus vagyok, nem csak a magyar kormány felé. Nyilván a magyar kormány felé más módokon, hiszen az már egy teljesen más szint. Nem lehet egy lapon említeni a többiekkel. Nem egy megszokott dolog az, hogyha te beállsz tüntetni, akkor az ellenzéket is bírálhatod, amit nyíltan vállalsz. Az ellenzéket sokan kritizálják, de nem ugyanolyan nyíltan, ugyanolyan hevességgel, mint a kormányt. Vannak olyan aspektusai, vannak olyan részei a hozzáállásomnak, ahol néha úgy érzem, egyedül vagyok egy véleménnyel, aztán mindig kiderül, hogy nem. De pusztán abból, hogy én milyen harcokat vívok, nincs magányérzetem.