Parti Nagy Lajos: menetelünk a teljhatalom felé

– Tőled idézek, pontosabban egy interjúból, ami veled készült: arra a kérdésre, hogy nem félsz-e attól, hogy elfogynak a szavak, azt a választ adtad, hogy nem a szavak fogynak el, hanem én, az én mancsolási kedvem, gátlástalanságom, kíváncsiságom. Ez másfél éve történt. És azóta?

– A félsz az megvan, persze. Elvagyok vele, belátás lesz belőle, hol igen, hol nem. Ott van például a Félszép címmel most megjelent könyvem írásaiban, sokkal pontosabban elmondva, mint ahogy itt képes vagyok. Természetesen a nyelv nem fogy el, de a konkrét ember – akár író akár nem – kifogy belőle, előbb vagy utóbb. Remélhetőleg utóbb.

– Mindenesetre, ez egy erősen szkeptikus mondat volt.

– Hát igen, egyre többször megfogalmazódik bennem, hogy már ezt is láttam, ezt is megírtam. Úgy értem, hogy írtam róla, mert megírni valamit, az többet jelent. Jó esetben azt írja meg az ember, a szépíró, amit nem tud elmondani, helyettesíteni nyilatkozatokkal. A szkepszis elég nehezen elkerülhető. Itt és most nem tudsz másmilyen lenni, mivel túl sok minden megtörténhet, és általában meg is történik.

– A politikai vagy az általános közérzeted, ami ilyen szkepszisbe tol?

– Nem is tol, inkább sodor, beljebb-kijjebb, hullámzik – azt mondanám. Ha ezt egyáltalán szét lehet választani, akkor nem a magánérzetem, család, barátok, nem ez a rossz, sőt, hanem – ha úgy tetszik – az állampolgári közérzetem. Nem vagyok jókedvű, kétségtelen.

– Megint téged idézlek: „az a fajta abszurd irónia, a rendszerrel szembeni védekezésnek és az ahhoz való közeledésnek jó eszköze volt. Lehetővé tette, hogy túléljük és kinevessük ezt az egészet, hogy kizárjuk belőle magunkat, miközben, ha másként nem, az hétköznapi lét szintjén nyakig benne voltunk.„ Ez a mondatod ugye a Kádár-rendszerre vonatkozott.

– Igen. De nyilván azt akarod kérdezni, hogy a mai helyzetre is igaz-e ez. A nagy különbség, hogy akkor ott a rendszer lassan roskadt össze, és ezt mindenki tudta. Mármint, hogy vége van, lejárt és előbb-utóbb, nem tudtuk ugyan, mikor, de be is fejeződik. Itt viszont harminc évvel ama vég, vagy eme kezdet után, a dolog jóval bonyolultabb. Legalábbis az volt, amíg demokráciának lehetett tartani Magyarországot, s nem vált világossá, hogy Orbán Viktor önkényúri kitérője nem múló epizód, hogy ez az „eurokonform” diktatúra amilyen abszurd, olyan lehetséges berendezkedés, és a fene tudja, meddig tart, hová vezet, s mekkora hatása lehet, még buktában is. Ki gondolta volna harminc éve, hogy a létezett szocializmus túlélési stratégiái, sőt, hatalomgyakorlási praktikái ennyire virulensek lesznek, lehetnek valamikor?  Ez a világ, s a mi országunk, manapság egy elég ócska hely, de hát ebből dolgozom, ugyanakkor megpróbálom magamat megvédeni tőle. Úgy rémlik, Csehov mondta, hogy az író csak annyit foglalkozzon politikával, hogy megvédhesse magát tőle. Ez ugyan intelemként igen kétséges, a keserű igazsága, sőt cinizmusa sokszor eszembe jut. Azt hiszem, a legfőbb önvédelem a munka. Másfél, sőt majdnem két évet dolgoztam azon, hogy az említett, három hónapja megjelent könyvemet, a Félszép-et összerakjam. Ezek a rövid, prózai írások kötetben soha, de napi- és hetilapokban mind megjelentek 1995 és 2018 között. Jobb szervezőelvet, mint a kronológia, az eltelt idő, nem találtam, igaz, nem is nagyon kerestem.  

– Ez összegzés lenne?

– Hogy mi az összegzés, csak a jó Isten tudja. Szándékom szerint nem. Tárcák, cédulák, tárcanovellák, amik nem fértek bele az előző novellásköteteimbe. Én nem írtam őket teljesen „szép”-pé, ezzel játszik a cím.  Az eredményben persze van valami összegzés-szerű, hisz' végül egy ötszáz oldalas könyv lett. A kiindulópontom igen egyszerű volt, kíváncsi lettem rájuk, pontosabban arra, milyen „alkalmi” írásokkal töltöttem el hajdani munkaidőm nem kis részét.

– Hogy ki vagy te?

– Nem, nem, hanem ahogy mondtam: lássam, mivel töltöttem a munkaidőmet, vagy annak legalább is a felét.

– Saját magad ellenőreként?

-– Még ezt sem mondanám, inkább afféle leltárnokként, hogy áttekintsem, mi is volt ez a prózaíráson belül, mert egy csomó mindenre az ember már nem is emlékszik. Amikor elkezdtem kibányászni őket a számítógépből, rengeteg olyasmit találtam, amire alig emlékeztem. Újraolvasni őket, tán ez volt a legérdekesebb számomra.

– Én készítettem nagyjából másfél évvel ezelőtt egy interjút veled, majd egy év elteltével kerestelek újra, de akkor visszautasítottál, hangsúlyozva, hogy nincs új mondandód.

– Új mondandóm most sincs.

– Egy Parti Nagy Lajosnak hogy nincs mondandója, akkor, amikor a kormány egy elképesztő kultúrharcot akar folytatni – ugyan nem tudom, ki ellen, de az egyik célzottja biztosan te vagy?

– Nem nagyon érzem, hogy célzottja lennék. Ha így van, akkor már elég régen célzottja vagyok ahhoz, hogy megszokjam. És meg is szoktam.

– Meg lehet ezt szokni?

– Meg. Mert tulajdonképpen mit is? A könyveim megjelennek, hála Istennek, és, mivel a kiadóm egy magánkiadó, ezt a szférát eddig nem sikerült lenyúlni. De nem is folytatom, nehogy már ötleteket adjak. Hisz az ilyesmi benne van a levegőben. A színházakéhoz hasonló einstand-kísérlet megtörténhet a kiadói világban is… Kérdezed, hogyhogy nincs új mondandóm. Hát úgy nincs, azért nincs –mármint új –, mert ugyanez történik évek óta. Igaz, a helyzet fokozódik. A mindennapi korlátlansága egyre korlátoltabbá teszi a vezért és klienseit is.  A retorikát átitatja a háborúsdi, a fenyegetőzés, az ellenségkeresés. Egy hétköznapi rendelkezés is mintha valami vagy valaki ellen irányulna, mintha jogot akarna megnyirbálni. Mert hát erről is van szó, hogy minden érte van, hisz ő van mindenért. Is. Ilyen a diktatúra természete, az érintettek pedig – nem ok nélkül – a legindifferensebb mondatot is képesek úgy olvasni, hogy itt valami disznóság készül. Mert általában disznóságok készülnek. Hogy az ember ezt újnak látja vagy ugyanannak másképpen, az alkat kérdése is. Nekem abból lett elegem, attól ment el a kedvem, magamtól, hogy tizedszerre, tizenötödszörre mondjam el ugyanazt. Így aztán igyekszem távolítani, már csak azért is, hogy ne hülyüljek bele, ne húzzam fel magam azon, ami a kormányzás: rablás, kisajátítás, kiszorítósdi. Menetelés a teljhatalom felé. Ha még felé vagyunk egyáltalán, nem ott, benne nyakig.

– De mi lenne a te dolgod ebben?

 – Például az, hogy ha megkérdezel, akkor ne hárítsam el, ne hallgassak. Másrészt írjam meg, amire még képes vagyok. A világ, a nagy is, a kicsi is több és tágasabb és nem Orbán Viktorról és klientúrájáról szól. Egyszerűen nem lehet, hogy az ember egész életét ez itassa át, határozza meg. Még akkor sem, ha mindent elkövetnek ezért.

– Most azt mondod, hogy némiképp önvédelmi pozíciót vettél fel? Hogy kizárod magadból Orbán Viktort…

– Nem kizárni akarom, csak éppen nem szeretnék éjjel-nappal vele foglalkozni.

– Nem gondolod, hogy pontosan ezt a kifárasztott-attitűdöt használja ki a hatalom, és így jönnek elő olyan emberek, mint például Szakács Árpád, aki kijelenti, hogy a színházakban politikai propaganda folyik, amiből érzed, hogy a kormány megbízottjaként, szócsöveként készít elő valamit…

– Igen, készít elő valamit. Hogy le a nemzetárulókkal, s hogy ki a nemzetáruló, azt ő mondja meg, a pillanatnyi szócső. Mindig vannak új megmondók, 110, 200, vagy épp ezer százalékos nemzeti kultúrsztahanovisták.  Egy ilyen ostoba, inszinuáló harci mondatra mit kéne mondanom? Igen, mindenhová beteszi a lábát az ellenséges propaganda, elvtársak.  Másrészt Szakács Árpád gyakorolja a szabad véleményhez való jogát.

– Ez azért annál több, mégiscsak majd ötszáz újság főszerkesztője…

– Ironizáltam. De értem én a te nekem szóló üzenetedet, csak azt nem tudom, hogy mi lenne a dolgom? Mi lenne, azon kívül, hogy írok. És írtam közéletről is, nevezzük bárhogy. Nem szívesen mondom, de az író kollégáim átlagához képest talán elég sokat, ez nem erény, nem fogyaték.  És akkor most mi van?

– Erre mondtam, hogy a hatalom részéről egyfajta lefárasztó taktikát látunk, hogy csak az egyéni túlélési stratégiák domináljanak. Amit én keresek, az, hogy van-e itt valamilyen kollektív megoldás?

– Nincs. Illetve egy van, mégpedig az országgyűlési választás. Más kollektív megoldásról nem tudok. Netán a vér, a forradalom? Ki ellen és milyen eszközökkel?

– Az semmiképpen.

– Akkor viszont csak a választás a kollektív megoldás. Sem én, sem a kollégáim döntő többsége nem híve ennek a rendszernek.

– Egyébként a kormánynak az a kísérlete, hogy maga alá gyűrje a kultúrát, az irodalmat, sikerülhet-e?

– Nem. Amikor arról beszélek, hogy el vagyok keseredve amiatt, ami és ahogy történik, soha nem arra gondolok, hogy mi lesz „az irodalommal”, „a művészettel”. Vannak dolgok, amiket még virtiglibb, EU-n kívüli diktatúrák sem tudtak igazán megcsinálni. Ezt a zsák bolhát, ami a művészet, nem lehet megregulázni. Kellemetlenséget, kényelmetlenséget lehet okozni, megszívatni is lehet művészeket, főleg intézményeket, de tehetséget, jó műveket nem lehet vásárolni, közbeszerzésen elnyerni. Vagyis, amit egy ilyesmi rezsim a magáénak akar tudni, azt elveheti, de bizony attól nem lesz az övé. Filmet lehet, de nagyon nehéz egy szál telefonról csinálni. Színházat csinálni otthon, pár forintból, vagy lenn a pincében, elvben azt is lehetne, de hosszú távon szinte lehetetlen.  Másrészt mindkét művészet másként van szocializálva. Az irodalomnak nagy a tekintélye, hagyományosan, olyik rendszer még reprezentált is vele, de előbbiekhez képest olcsónak számít. Merthogy olcsóbb a szoftver-része, az írói munka és a mű, s kevesebb hardver kell hozzá. A kiadók, illetve a kiadókon keresztül a bolthálózatok harminc éve kint vannak a piacon. Nem arról van szó, hogy az írók nagyon jól kerestek volna, hogy nekik korábban jó volt a helyzetük, most meg egyik pillanatról a másikra rosszabbá vált. Hosszan és sokáig láthatatlanul szívta ki a levegőt az autonóm kultúrából a rezsim, hogy aztán a saját kénye-kedve szerint, a lojalitás jutalma-képpen visszaoszthassa.

– De azt mondod, hogy ebből soha nem lesz tehetség, soha nem lesz művészet.

– Azt a célt, hogy a valódi művészek csendben kushadjanak, ne írjanak, ne alkossanak, nem lehet elérni. Láthatjuk a színházak esetét: lehet, hogy némely alkotó hozzásimul a hatalomhoz, nyelvtőig, hogy úgy mondjam, de az egészet nem lehet bedarálni. Igen, a struktúrákat, az intézményeket tönkre lehet tenni, és iszonyatosan nehéz lesz majd visszaépíteni őket. De ez sokkal inkább igaz az oktatásra. A művészetet még mindig nem sikerült teljesen kisajátítani. Persze hatalmukban áll ennél sokkal tovább menni.

– El tudták, vagy el tudnák érni, hogy ne végezd a munkád?

– Nem. Amiről az elején beszéltünk. Az ember nem különösebben jókedvű, de azért mégiscsak azt csinálom, amit akarok, és úgy, ahogy akarom.

– És meg is jelensz…

– Meg is jelenek. Azon a néhány fórumon, amit még nem darált be a NER.

– Itt ülünk most a Duna mellett, és neked volt egy terved, megírni valamit, ami valamilyen módon kötődik ehhez a folyóhoz…

– Volt és van. Annyit tudok róla, hogy egy nagyon hosszú próza, de hogy mi lesz belőle, majd csak akkor látom, ha kész lesz. Az biztos, jó darabig főleg ezen dolgozom majd. Már régóta írom, de mellette mindig csináltam mást is. Az, hogy az irodalomból nem nagyon, vagy csak nehezen lehet megélni, viszont kétségtelen. Ha létezik még egy olyan polgárság, amelyet érdekel a kultúra és képes is beleinvesztálni, azaz több könyvet vesz meg, eljár színházba, akkor az alkotók egy kicsit jobban élnek majd. Ha viszont az a réteg, amelyik a kultúrát fogyasztja, szegényedik – márpedig én ezt látom –, méghozzá elég nagy mértékben, akkor nagyobb a baj.

– Te hogy élsz meg az írói létedből?

– Tagja vagyok a Digitális Irodalmi Akadémiának – ez továbbra is létezik –, meg van egy kicsi nyugdíjam, és hát dolgozom.

– Jól élsz, vagy megélsz?

– Megélek. Ócska dolog lenne panaszkodni.

– Csak azért kérdezem, mert úgy gondolnám, hogy egy Kossuth-díjas írónak úgy kellene élnie, hogy ne kelljen megnézni a boltban, mennyibe kerül a retek…

– Lehet, hogy így kéne. Ez egyéni élethelyzetek kérdése is. Én utálok panaszkodni. Nagyon sok olyan művész van, aki igen nehezen él. Az állam manapság temérdek pénzt költ kvázi a kultúrára – átláthatatlanul, vagy éppen a lojalitás jutalmaként.

– Az nem jutott eszedbe, hogy belépj az MMA-ba?

– Nem.

– Pedig pénzzel járna.

– Biztos. Az MMA-t elég egyértelműen ellen-akadémiaként gründolta az Orbán-rendszer, s rögtön be is emelte az alkotmányba. Hatalmas pénzekkel stafírozta ki. Csak a lépték miatt mondom, az Ybl-villát a Budakeszi úton, 1.4 milliárdért vette az állam s adta oda anno az akadémiának. Ezt most használatra megkapta a Türk Tanács. Ezernégyszáz millió forint. Szóval, a rendszerben van pénz, csak egészen másként is el lehetne költeni. Például komoly és független szak-kuratóriumokon keresztül. Ha a hatalom nem avatkozna bele olyasmibe, amihez nem ért. Például olyasféle kuratóriumi rendszerben, amivel a Nemzeti Kulturális Alap próbálkozott húsz éven keresztül, ami, azt hiszem szintén a végnapjait éli.

– Mikor kaptál díjat utoljára?

– Most kaptam Hazám-díjat.

– Én állami kitüntetésre gondoltam.

– Mit kaptam volna az államtól? 2007-ben kaptam Kossuth-díjat, azóta, illetve utána, mit kaptam volna? Egyébként ettől a rendszertől nem is fogadnám el. De ez a dilemma fel sem merül.

– Kap-e bármilyen megbecsülést ma egy olyan író, aki nem szolgálja ezt a rendszert?

– Nem. Az államtól nem. Ez nem is lenne baj, ha lenne civil társadalom, lennének civil-szervezetek, de ez is leépülőben. A felül lévők semmilyen szisztémában se szentek, minél kevesebben döntenek, annál kevésbé. Ezért lenne fontos egy szakmailag az államtól minél távolabb álló ösztöndíj-rendszer, független, sokágú pályázati szisztéma. Hogy amit a hatalom erre szán a közös pénzből, azt a szakmák valódi szakértői osszák szét, tovább.  Milyen galád dzsentritempó ez, hogy az rendel, aki a pénzt adja, mint valami úri kaszinóban? Hogy akkor van állami pénz, ha beleszólhatnak, például a színház működésébe, politikai alapon kinevezhetik az igazgatót? Eddig ez nem sikerült – mondjuk, a könyvkiadásban a legkevésbé. Most sem fog. Remélem.