Pártok, sértettség, számháború – a közvélemény-kutatások hátterében
Magyarországon évtizedek óta jellemző, hogy az intézetek adatai jobban szórnak egymáshoz képest, mint sok nyugati országban. Ezt mondta a Hírklikknek Ranschburg Zoltán politikai elemző, akivel a közvélemény-kutatások szakmai hitelességéről beszélgettünk. Arról is kérdeztük, mennyire tudják – vagy akarják – a pártok és a nyilvánosság különválasztani a politikai érdekeket a társadalomkutatás valódi logikájától? Mindez azért merült fel, mert az utóbbi napokban látványosan kiéleződött a közvélemény-kutatók „pártosságáról” szóló vita, miután több intézet is tartós és jelentős Tisza-előnyt mért a Fidesz előtt, miközben egyes szereplők politikai torzítást sejtenek a háttérben. A feszültséget új szintre emelte a Demokratikus Koalíció és a Medián nyílt összecsapása, miután a cég legfrissebb felmérése mindössze 1 százalékra mérte a DK támogatottságát. A párt vezetői szerint a kutatás hiteltelen és politikailag motivált, sőt, azt sugallták, hogy a Medián „jó eredményű” kutatást kínált számukra, amit ők visszautasítottak. Hann Endre, a cég vezetője ezzel szemben azt mondta, hogy maga a DK érdeklődött a „számukra kedvezőbb fókuszú” vizsgálat iránt, és egy „kétségbeesett párt” igyekszik most a kutatóra kenni saját mélyrepülését.
Hogyan látja a pártok és a közvélemény-kutatások viszonyát? A DK és a Medián „csatája” mögött nem a magyar mérési gyakorlat strukturális problémáiról van szó?
A DK mostani támadását teljesen értelmetlen, végtelenül kontraproduktív produkciónak tekintem. Egy politikai pártnak a politikai ellenfeleit kell legyőznie, nem a közvélemény-kutatókat vagy a független médiumok ellen kell harcba szállniuk, márpedig a DK most mind a Mediánt, mind a HVG-t frontálisan támadta. Ennek szerintem sem politikai racionalitása, sem mobilizációs haszna nincs. Egy ilyen botrány nem szerez új szavazókat, viszont elidegenítheti azokat a DK és a Tisza között billegő szavazókat, akik érzelmileg kötődnek ugyan a DK-hoz, de a kormányváltás esélyét fontosabbnak tartva, annak lehetőségét a Tiszában látják.
Vannak, akik azt gondolják, hogy a korábbi baloldali pártok szavazói csak a kormányváltás reményében, időlegesen pártoltak el. Vagy ebből a pozícióból már nem lehet visszatérés?
Nem zárom ki, hogy a vitát kirobbantó DK-s politikusok részben ettől tartva vállalták ezt a durva közjátékot. A konfliktus mögött persze lehet személyes motiváció, sértettség és valamiféle frusztráció is, mert szembesülniük kellett azzal, hogy a Tisza megjelenésével gyakorlatilag kifulladt a DK Gyurcsány Ferencre, majd Dobrev Klárára épülő politikai projektje. Ez érthetően rosszul érinti a pártban politizálókat. Emberileg megértem ezt, de úgy látom, hogy a helyzetre adott reakció „pitiáner sértettséget sugárzó válasz”, amely nem kínál politikai kiutat. Aki figyeli azokat a reakciókat, amelyekkel a párt az egyes közvélemény-kutatásokra reagál, észrevehette, hogy a DK évek óta központi elemként használja ezeket a jelentéseket a saját szavazótáborának megnyugtatására. Minden olyan mérésnél, ahol elérik az 5 százalékot a biztos pártválasztók között, azt kommunikálják, hogy „itt az újabb bizonyíték, a DK biztosan bejut a parlamentbe”, vagyis nem elveszett szavazat rájuk voksolni. Szerintem ez tudatos, túlzó és szakmailag tarthatatlan interpretáció, mert a közvélemény-kutatások hónapokkal a választás előtt nem tudnak „biztos bejutóként” minősíteni egyetlen pártot sem, és kifejezetten szándékos félreértelmezés ezeket így eladni.
Ezek után jogosnak tűnik a kérdés: egy ilyen adok-kapok után mit gondol magában a választó? Mennyire bízhat ezekben a felmérésekben?
Magyarországon évtizedek óta jellemző, hogy az intézetek adatai jobban szórnak egymáshoz képest, mint sok nyugati országban. Erre egy német példát hoznék, ahol két-három nagy intézet hónapokon át szinte azonos számokat közölt, méréseik hibahatáron belül követték a végső választási eredményt. Annyira megbízhatóak voltak a számaik, hogy szinte nem is lett volna szükség a választásra, olyan pontosan jelezték előre a tendenciákat. Ezzel szemben Magyarországon a közvélemény-kutatók legnagyobb gondja a forráshiány. Nincsenek független pénzügyi források nagymintás politikai kutatásokra, a közvélemény-kutatók is a piacról élnek, a nagymintás munkákat többnyire üzleti–piaci témák adják, pártpreferenciát mérni viszont csak nagyon szűk – jellemzően pártokból és médiából álló – megrendelői körnek éri meg.
Nem titok, elterjedt vélemény, hogy minden pártnak megvan a maga közvélemény-kutatója. A Fidesznek a Nézőpont vagy Századvég, az ellenzéknek a Publicus vagy az Idea, és így tovább…
Azt is el tudom fogadni, hogy a kutatások eredményei iránt érdeklődök ezeket az intézeteket politikailag nem tekintik teljesen függetlennek. De fontosnak tartom elválasztani egymástól a szándékosan hamisított kutatásokat és azokat, amelyek tisztességes módszertannal készülnek, de mégis hordoznak bizonyos irányú torzultságot. Ez utóbbi mögött több tényező is állhat, ami még nem tételez fel szándékos torzítást, ha úgy tetszik csalást.
Mire gondol?
A kérdezőbiztosnak adott válaszokat torzíthatja mondjuk az is, ha a megkérdezett személy ismeri az adott intézet nevét. Ha a Publicus csönget be, egy politikailag tájékozott ember azonnal baloldali kötődést társít hozzá, és ehhez igazíthatja a válaszát, ha a Nézőpont, tudja, hogy Fidesz-kötődésű az intézet. Torzíthatja az eredményeket az is, hogy az intézet milyen örökölt adatbázisokkal dolgozik. Ha egy telefonos vagy online panel kicsit balra vagy jobbra „dől”, és ezt a bázist használják újra és újra, a torzítás beépül, és stabilan megjelenik az eredményekben. Nem tagadom, hogy léteznek olyan intézetek, amelyek jellemzően 1–2 százalékponttal jobb számokat hoznak ki mondjuk a baloldalnak vagy a kormánypártnak, de úgy vélem, ez sokszor inkább az adatbázis és a módszertani sajátosság következménye, mintsem közvetlen pártmegrendelés lenne. Vannak persze olyan határesetek, amikor egy módszertan látszólag rendben van, de eleve azzal a céllal alakítják, hogy egy adott politikai szereplő jobban jöjjön ki belőle. A Nézőpont gyakorlatában időnként látni erre utaló jeleket, amikor a pártot választani nem tudókat is besorolják valamelyik oldalhoz bizonyos – részben ismeretlen – kérdések alapján. Ez a módszer szerintem akár legitim is lehetne, ha tartalékokról vagy a potenciális szavazókról akarnak képet kapni, de a konkrét kérdések megválasztásával könnyen az egyik oldal felé hajlítható az eredmény.
Ön szerint maguk a választók hajlamosak „mérget venni” egy kutatási eredményre?
Aki komolyan figyel ezeknek a felméréseknek a következtetéseire, az önmagában egyetlen mérésből biztosan nem von le semmilyen komoly következtetést. Elkezd kutakodni az adott intézet háttere, finanszírozása után, visszalapoz a korábbi eredményeikre, a közölt számokat pedig mind időrendben, mind az egyes intézetek anyagainak összevetése alapján értékeli. Ha valamelyik intézet hónapról-hónapra mér, akkor a nyilvánosságra hozott jelentéseik sorából ki lehet olvasni bizonyos tendenciákat. Amennyiben az egyik vagy másik párt támogatottsága a számaik alapján egy éven át lassan, de folyamatosan csökken, az már több puszta pillanatfelvételnél. Ugyanakkor a hirtelen, magyarázat nélküli megugrások vagy zuhanások gyanúsak, és magyarázatra szorulhatnak. Emellett a különböző intézetek eredményeit is érdemes egymás mellé tenni, ha tízből kilencnél ugyanaz a trend, de a tizedik teljesen mást jelent, az arra utalhat, hogy a vizsgálatukban módszertani vagy akár szándékolt torzítás is jelen van. Elemzőként úgy látom, a komolyabb magyar intézetek a saját kategóriájukon belül többnyire következetesek, a fő problémát inkább az alulfinanszírozottság, a politikai függés és az ezekből fakadó, nehezen látható, torzító tényezők jelentik.
