Polónyi István: az alapítványba szervezett egyetemek megérkeztek a diktatúrába – 2. rész

Ön azt mondta, a Fidesz részéről az egyetemek alapítványi átszervezésének egyértelmű célja a politikai megszállás volt, de az eleve rossz konstrukció olyan alapvető elvárásokat is eliminált, amelyek ma az Európai Unióban általánosnak mondhatók: az átláthatóság és az elszámolhatóság. Ám az csak az egyik oldal, hogy a politikának ki van szolgáltatva ez a rendszer.

Igen, a másik a gazdasági, közgazdasági oldala mindennek. Én közgazdászként leginkább azon vagyok meglepve, hogy az átláthatóság és az elszámoltathatóság elveszett. A kuratóriumi tagoknak semmifajta felelősségük nincs. Ha mondjuk holnap szőröstül-bőröstül eladják a szegedi egyetemet, ezt meg se tudnák akadályozni. Nyilván a politika rájuk szólna, de akár el is adhatnák a szegedi főépületet, mert az jó helyen van a Sétáló utca végén, és senki nem szólhatna semmit. Nem lennének felelősségre vonhatók akkor sem, ha azt a pénzt eldorbézolnák. Az egész rendszer elszámoltathatósága, felelőssége egyszerűen nevetséges. Igaz, a felsőoktatási törvény nagyon sokszor változott, és az, hogy a rektor felel-e egyszemélyben a felsőoktatási intézmény vagyonáért és gazdálkodásáért, mindig változott egy kicsit, de a törvényben azért mindig benne volt, hogy az első számú vezető az felelős. Lehet, hogy nem a teljes vagyonával, de mindenesetre lecsukható volt. Most nincs ilyen. Azok az emberek, akik most ott ülnek a kuratóriumokban, bármit csinálhatnak, semmiért nem felelősek. És még leválthatatlanok is. Vagyis az egész rendszer egy olyanfajta működést generál, ami nyilvánvalóan bizalmatlanságot kelt egy olyan emberben, aki tudja azt, hogy mi az, irányított felsőoktatás, finanszírozott felsőoktatás, és hogyan működik ez a rendszer. Hiszen jól látható, majdnem mindegy, kit ültetnek oda, a rendszer úgy működik, hogy ki van szolgáltatva a politikának.

Ezt szándékosan hozták létre?

Nem is véletlenül. Ha valamikor beindulna az európai uniós támogatás, akkor azért ez a szféra háromezer milliárd forintot szeretne kapni, és nem lenne baj, ha ez az összeg a „Mészáros- és a Tiborcz-félékhez” kerülne. Erről is szól igazából ez a dolog. Nem véletlen, hogy az Európai Unió is tiltakozik, mert szerintem ezt ők is látják. Ha végig gondoljuk, hogy mi baja lehet az Európai Uniónak, akkor az egyik a politikai kiszolgáltatottság, a másik az elszámoltathatóság és átláthatóság hiánya. Nyilván ez a három dolog az, amit ők alapvetően kifogásolnak. 

A kormány mégsem tesz semmit, még a háromezer milliárd érdekében sem…

Az a gyanúm, hogy már lassan lemondott róla. Az Orbán-beszédeket hallgatva nyilvánvaló, hogy ezeknek a pénzeknek egy része már elveszett. Igazándiból itt kétfajta pénzről van szó. Az egyiket, a pandémia miatti pénzt már nem hiszem, hogy megkapjuk. Az egy másik kérdés, hogy a következő költségvetési ciklusban járó milliárdokból mennyit kapunk. Azt el tudom képzelni, kitalálnak egy olyan konstrukciót, hogy ellenőrizhető legyen a támogatás, és akkor azt is el tudom képzelni, hogy annak egy részét megkapjuk. Persze, nyilván nagyon kemény ellenőrzés mellett. Navracsics Tibor talán el tud annyit érni, hogy egy nagyon kemény elszámoltatás mellett végül is valamennyi pénzt megkapjanak.  Az egyetemek nyilván nem fogják megkapni ezt a háromezer milliárdot, ha így működik a rendszer, ha pedig megkapják, egész más elemek mentén fogják a pénzt osztani. 

Palkovics László az alapítványi átszervezésről úgy nyilatkozott: „a döntés nem egy csettintésre született, nem is magunktól találtuk ki, ezt alkalmazzák Finnországban, de Ausztriában is vannak hasonló rendszerek”. Mégis ott hogyan működnek, hogy ezt a fajta magyar csapdát elkerülték? 

Először is, ne felejtsük el, hogy olyan sehol az ég egy adta világon nincs, mint Magyarországon, hogy az állami felsőoktatás 70 százalékát kiszervezték. Olyan van, hogy néhány egyetemet átvittek alapítványi formába.  De ott sem elképzelhető, hogy az alapítvány tagjait a kormány úgy nevezi ki, hogy nem egyeztet az egyetemekkel. Magyarul ott egy nagyon hosszú egyeztetési folyamat során alakulnak ki a kuratóriumok, és ezeknek nincs joguk teljesen eliminálni a szenátus működését. Ahol én ismerek ilyen rendszereket – Finnországban például –, ott teljesen nyilvánvaló, hogy az egy nagyon jól szabályozott rendszer, átlátható, számon kérhető, és hangsúlyozom, ami nagyon fontos, nem úgy történik, hogy a miniszterelnök kijelenti, márpedig oda kozmopoliták nem kerülhetnek. Azt az egyetem meg a fenntartó minisztérium együtt határozza meg, hogy kik legyenek a kuratórium tagjai. Tehát együtt döntenek. A hatáskörök úgy vannak elosztva, hogy az egyetemnek megfelelő beleszólása legyen a működésbe. Vannak garanciák. A rendszer nem olyan, mint nálunk, hogy teljesen bizonytalan, melyik egyetem hogyan fog működni. Nyugaton a leggyakoribb konstrukció az, amit a 2005-ös felsőoktatási törvény próbált behozni Magyarországra és arról szólt, hogy legyen egy gazdasági tanács, és az a szenátussal azonos jogkört élvezzen. Tulajdonképpen ezt akarták megcsinálni a fideszesek is, amikor behozták a kancellárokat, és melléjük csináltak egy testületet, a konzisztóriumot. Ez, ha jól szabályozzák, akkor világos, hogy mi a munkamegosztás, ki felelős a gazdasági, és ki felelős az akadémiai dolgokért. Nyugaton, ahol van ilyen alapítványi konstrukció, az mind úgy működik, hogy teljesen világossá válnak ezek a hatáskörök: mi az akadémiai döntéseknek a színtere, testülete, és mi a gazdasági döntések színtere, testülete. Van olyan, hogy egy rektor van, de van olyan is, hogy a rektor a szenátus fölött áll, az elnök pedig a gazdasági testület fölött, és ketten együtt irányítanak egy egyetemet. Ennek vannak kiforrott példái a világon, és nem politikai megbízottakat küldenek oda egyik napról a másikra. Angliában is léteznek ilyen konstrukciók, de ott, ahol a füvet 200 éve nyírják, ott ezek a hatáskörök is kiforrottak. Palkovics László, amikor még hatalom volt a kezében, kiadott egy dokumentumot, a „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című förmedvényt, amiben azt írta le, hogy minden egyetemnek világszínvonalúnak kell lenni. Kozma Tamás oktatáskutatóval írtunk akkor egy cikket a Magyar Tudományba, ami lényegében azt foglalta össze, hogy ez azért is nevetséges, mert, ha megnézi valaki a világon, akkor, mondjuk Amerikában vannak olyan egyetemek, amik tényleg a világszínvonalra, és vannak olyanok, amelyek a nemzeti kiválóságra törekszenek. Én nem gondolom, hogy a Miskolci Egyetemnek, vagy a Dunaújvárosi Egyetemnek világszínvonalúnak kellene lennie. Ha megnézzük az egyetemi rangsorokat, akkor azt látjuk, hogy Magyarországon egyetlenegy olyan egyetem van, ami legalább tíz egyetemi rangsorban szerepel, az az ELTE. A második talán a Műegyetem, és kész. Magyarországon ez a két egyetem van, ami nemzetközileg mérhető. Vannak még, amelyek labdába rúghatnak, a Debreceni Egyetem, a szegedi, a pécsi, vagy a Semmelweis Egyetem, a többinek egyszerűen marhaság azt mondani, hogy világszínvonalú legyen. Klinghammer István, felsőoktatásért felelős államtitkárként állított össze még egy koncepciót anno arról, hogy vannak nemzeti tudományegyetemek, amik világszínvonalra törekednek, aztán vannak regionális egyetemek, regionális főiskolák és helyi főiskolák, amiknek mindnek más a szerepük. Ez az irányításra is igaz. Magyarországon az öt kivételével, amit nem alakítottak át, minden felsőoktatási intézmény alapítványi. Ez egy voluntarista megoldás. Közben pedig a felsőoktatás világa egy nagyon sokszínű, sok szervezetű világ, nagyon sokfajta ember, sokfajta kutatás van, és nem biztos, hogy ezeket ugyanazzal a technikával lehet irányítani. A kuratóriumi rendszer lehet, hogy a Corvinuson jó lett volna, bár, ha megnézzük, a Corvinus iszonyú sokat veszített hallgatóban is, struktúrában is. Ha meggondoljuk, hogy valójában mi történt a magyar alapítványi egyetemeken, akkor az teljes csőd. Gyakorlatilag az átszervezett egyetemek közül egy sem lett jobb. Egyáltalán nem kerültek előbbre a rangsorban – kivéve a Semmelweist –, az összes többi hátrébb került. Igazán sokat pedig a Corvinus veszített, lassan egy üzleti főiskolát csinálnak belőle. Ez mutatja azt, hogy a kuratóriumnak óriási hatalma van, tönkre tud tenni egy intézményt. Az alapítványi formának esetleg még a MATE-n van értelme, egy nagy agráregyetem van, de úgy hallani, hogy már ott is strukturális tisztogatásban kezdtek. Olyan esetekben esetleg van értelme az alapítványi státusznak, ha valóban nem arról szól a dolog, hogy az intézmény ugyanolyan költségvetési szerv marad, mint eddig volt. Lehetnek olyan szponzorok, lehetnek olyan pénzforrások, amik értelmét adják ennek az alapítványosdinak. Mert akkor nem baj, ha a szponzor azt mondja, ilyen, vagy olyan képzést indítson az egyetem, mert nekik ilyen vagy olyan emberek kellenek. Akkor van baj, ha „buszsofőrök” szólnak bele, akiknek semmi közük nincs az egyetemhez, csak ki lettek nevezve a kuratóriumok élére. Ez mutatja, hogy az egész konstrukció erőltetett. Azt gondolom, hogy egy-két egyetem esetében van értelme az alapítványi formának, de nincs értelme oly módon privatizálni a magyar, állami felsőoktatás 70 százalékát, hogy a finanszírozás ugyanúgy marad, mint előtte. Vagyis az állam finanszírozza ezeknek az intézményeknek a 99 százalékát továbbra is. 

Magyarul ezek az egyetemek „megérkeztek” vissza a szocializmusba?

Ezek az egyetemek megérkeztek a diktatúrába. A diktatúrák csinálnak ilyeneket. Az egész rendszer voluntarista, ahogy a gondolkodás is voluntarista: mindent egy kaptafára megoldani. Ez jellegzetes orbáni gondolkodás. Valaki kitalálta, ezt az alapítványosdit, eladták Orbánnak, a miniszterelnök meg kiadta az ukázt, hogy meg kell csinálni, és kész. És most látszik, hogy erőltetik, jól látható, hogy például a Zeneakadémiát is be akarják terelni az alapítványi fenntartásba. Nyilván megvan rá az emberük. 

A Fidesz 2010 óta folyamatosan próbálta a maga képére átalakítani a felsőoktatást…

Amikor 2013-ban életbe lépett az felsőoktatási törvény, akkor nagyon el volt adósodva az egész felsőoktatás. Először azt találták ki, hogy a rektort a miniszter nevezi ki, vagyis az ő embereit teszi az egyetemek élére, őket tudja szorongatni. De ez csak három évig működött, és ezalatt a három év alatt gyakorlatilag lecserélték a teljes rektori állományt, az ő embereiket ültették a rektori székekbe. Itt kezdődött az egyetemek politikai megszállása azzal, hogy a rektorok kinevezése három évig a miniszter kezében volt. Ez nem vált be teljesen, mert az adósság nem csökkent, akkor nevezték ki a kancellárokat, akik gyakorlatilag álmenedzserek voltak, valójában állami tisztségviselők. 2015-ben a kancellária-rendszert tartották gazdasági csodafegyvernek, behozták a kancellár mellé a konzisztórium nevű szervezetet. Igazából a Magyar Bálint-féle 2005-ös törvényt akarták megcsinálni egy kicsit átalakítva, amikor a konzisztórium dönt minden vagyoni meg gazdasági ügyben, a kancellár dönt minden gazdasági ügyben, és az akadémiai ügyekben dönt a szenátus és a rektor. Ez lett volna konstrukció, de nem sikerült, mert – a törvényből kiderül –, túl nagy hatalmat adtak a kancellárnak, mindenben a kancellár döntött. Többé-kevésbé működőképes lehetett volna – volt, ahol az is volt – de igazán ez a konstrukció is megbukott, jóllehet, az adósság csökkent, de még mindig nem annyit, mint amennyit ők szerettek volna. A rendszerben sem bíztak igazán, mert a kancellárt „lenyelte” az egyetem. A politikai komisszárként odaküldött kancellár előbb-utóbb „beolvadt” az egyetembe, vagyis túlnyomó többségük nem teljesítette az elvárást, pedig kéthetente, havonta berendelték őket a minisztériumba eligazításra. De félő volt, hogyha megjön az uniós pénz, akkor mégsem úgy fog alakulni annak az elosztása, ahogy akarják. A kancellárok a kormány szempontjából nyilván nem voltak annyira megbízhatók. Ezért jött aztán az új csodafegyver, a vagyonkezelő kuratórium. Még egyszer mondom, bár néhány egyetem esetén vannak hasonló konstrukciók a világban, de olyan nincs, hogy az ország állami egyetemeinek 70 százaléka ilyen konstrukcióban lenne, és olyan sincs, hogy ezek a vagyonkezelő kuratóriumok a kormány által odatelepített felelősség, átláthatóság és elszámoltathatóság nélkül működő kuratóriumok lennének.

(Az 1. rész itt olvasható.)