Polónyi István: az illiberális kormánypolitika semmibe veszi a tudományt 2. rész

Magyarországon létezik a fejlett világhoz hasonló munkamegosztás az egyetemeken?

Ez itt nem nagyon alakult ki. Magyarországon a mai napig azt a régi humboldti elvet vallják, hogy az oktató az kutat is, meg oktat is. Csakhogy a tömegoktatásban az már nem megy, hogy azt tanítod, amit kutatsz, mert akkor nagyon kevés tárgyat tudnál tanítani. Hiszen az oktató egy sokkal szélesebb palettán tanít, mint amit kutat. Jól látszik, ha nagyon erőltetjük a kutatást, akkor az az oktatás rovására megy. De ez egyébként meg is látszik a statisztikákon. Az Educatio nemrég megjelent különszáma jól mutatja, mennyire nevetséges a teljesítményértékelés. Az oktatók értékelésnek alapja jelenleg a tudománymetria, valamint az MTMT, ami az Akadémia által készített publikáció-nyilvántartás. Ez azonban eléggé vitatható. Aligha lehet összehasonlítani egy magyar történelemmel foglalkozó kutatót, és egy fizikust, hiszen egészen más a publikációs teljesítményük. A fizikus esetén tényleg fontos, hogy nemzetközi folyóiratban jelenjen meg a cikke. Viszont az, aki mondjuk magyar ókortörténettel foglalkozik, aligha tud bármilyen nemzetközi folyóiratban publikálni. Egy bölcsészoktató sokkal inkább könyveket szeret írni, de a tudományos értékelés most a cikkekre irányul. Az a lényeg, hogy milyen nemzetközi cikket írtál, a könyveknek pedig alig van jelentőségük. Vagyis jól látszik, hogy a tudomány sokkal sokszínűbb, mint a tudománymetriai alapú értékelés, amely háttérbe szorítja az oktatói munkát. Ha valaki megjelentet egy cikket egy jó nevű tudományos folyóiratban, az sokkal többet számít, mint, hogy van kétszáz hallgatója, akik jó minősítést adnak neki. Néhány egyetem azért tudott mégis előrelépni a rangsorban, mert ez az oktatáspolitika nagyon erőlteti a tudományos teljesítményt és a külföldi hallgatók számát. 

Presztízskérdés a kormány számára, hogy az egyetemek elől legyenek a nemzetközi rangsorban??

Szerintem itt egyszerűen egy belső harcról van szó. A vezető magyar politikusoknál a tudás nem számít. Az számít, hogy a futballban hol helyezkedünk el. Most nagy botrányok is lesznek, mert az Európa bajnokság nem úgy sikerült, ahogy szerették volna, és ha nem sikerül mindent a bírók nyakába varrni, akkor valakinek felelősséget kell vállalni emiatt. Így kiderül, milliárdokat öltek ebbe a szereplésbe. Ezt a pénzt költhették volna a tudományra is. Csakhogy a magyar illiberális kormánypolitika semmibe veszi a tudományt. Kíváncsi vagyok, mi történik, miután Hankó Balázs személyében egy gyógyszerész lett a kulturális miniszter. Meg lehet nézni, kik is voltak az utóbbi időben a felsőoktatásért felelős miniszterek. Volt Magyar Bálint és Hiller István, akik politikusok, utánuk jöttek az akadémikusok, és most hirtelen egy gyógyszerészt neveztek ki. A lemondott miniszter, Csák János is politikus volt, ő egy darabig el tudta adni, amivel Palkovics megpróbált a tudománynak valamilyen presztízst szerezni, hisz' Orbánéknak csak a verseny számít. Orbán szerint a magyar identitáshoz az olimpiai bajnokok, a Puskások, Egerszegi Krisztinák tartoznak. Ezek az emberek ezt értik, de azt nem tudják fölfogni, hogy a magyar tudomány sose lesz világszínvonalú. Én azt gondolom, hogy a diktatúra koncepciótlanságán múlik ez a dolog. Azt lehet eladni Orbánnak, hogy világszínvonalú egyetemeink lesznek, hogy még több Nobel-díjasunk lesz. De ez az egész csak egy belső harc. Ha megnézzük az elmúlt 15 évet, az igazi nyertes az egészségügy lett. Ma egy 30 éves orvos átlagkeresete 1 millió forint. Viszont az oktatás a béka hátsófele alatt van. Egy gimnáziumi tanár annyit keres, mint az 1 millió forintos orvos asszisztense. Az egyetemi tanárokra is ez volt igaz egészen a privatizálásig, azután emelték meg a béreket olyan 50 százalékkal. Vagyis egy egyetemi tanár most már megkeresi a 70 százalékát annak, mint egy 30 éves orvos. Egy diktatúra mindig a vezetőjének a szemléletéből él. Orbán Viktor egy elvetélt futballista, és az egész politikáját az határozza meg, hogy csak azt látja: nyerni kell. Mindenben nyerni kell. Ebben a tudomány meg a művészet jelentéktelen dolog. A PR-ja úgy működik, hogy néha egy-egy koncertre elviszik, de kiállításra még nem vitték el. Viszont a futballra nem kell elvinni, minden nemzetközi meccsen ott van. 

Ez látszik a koncepciótlan felsőoktatási politikán? 

Igen. Orbánnak a felsőoktatásban azt kell beadni, hogy a nagy nemzetközi versenyben nyerni fogunk. Ennek az álpolitikának most nagyon jól jött, hogy két Nobel-díjasunk lett véletlenül hirtelen. Valamennyit változott is a felsőoktatás-politika, Csák János minisztersége alatt már elkezdték növelni a hallgatói létszámot. Az, hogy az egyetemeknek muszáj produkálniuk, ennek a szerencsétlen vezetési szisztémának, a diktatúra koncepciótlanságának a következménye. Ezt lehet eladni. 

A magyar felsőoktatás, a magyar tudomány számára mindez hoz valamit a konyhára, vagy tovább romlik a színvonal?

A magyar tudománynak az lenne a jó, ha olyan finanszírozás lenne, ami lehetővé teszi a tehetségek kibontakozását, itthon tartását, a tényleges kutatói eredmények megvalósulását. Ha megnézzük a magyar tudományos és innovációs teljesítményt, akkor az látszik, hogy a rendszerváltás időszakában viszonylag nagy fellendülés volt a találmányokban és a publikációkban is. Volt egyfajta szabadságérzés akkor. Majd utána egy nagyon rohamos visszaesés következett be. Ha megnézzük az 1990-es felsőoktatási törvényt, ami a ’85-ös módosítása volt, abból kiirtották a pártirányítást, és rászakadt a magyar felsőoktatásra és a tudományra egy nagyon jelentős autonómia. Ám egy pár év múlva kiderült, hogy a struktúra ugyanúgy megmaradt, vagyis megmaradt az Akadémia, a kormányirányítás stb. Akkor elkezdett megint zuhanni. Ma Magyarországon az 1 millió lakosra vetített találmányok száma rosszabb, mint a kommunizmus idejében volt, és a publikációk száma se sokkal jobb. Ez pedig nem csak az Orbán-kormány, hanem a megelőző kormányok fokozatosan jól látszó visszacsengése is. Magyarország ebben a tudományos teljesítményben az elmúlt 20 évben a béka feneke alatt van, amin az Orbán-kormány nagyon radikális intézkedésekkel próbált sikertelenül változtatni. Államosították az akadémiai kutatóintézeteket, az egyetemeket többször is megpróbálták – a kancellári rendszer bevezetésével, most a privatizálással – megváltoztatni. Ez mind arról szólt, hogy gyakorlatilag hogyan lehetne valamifajta teljesítményt kipréselni a tudományos világból. De ezek a próbálkozások mind megbuktak, mert olyan alapvető eszközt, elemet vesz el az oktatástól és a tudományos irányítástól, amit az összes szakirodalom hangsúlyoz: a demokráciát és az autonómiát. Egy alapkutatást nem lehet diktatórikusan irányítani. Ha megnézzük a tendenciákat, a világon mindenütt csökken az autonómia, a kutatás, a kutatók szabadsága, és mindenütt egyre inkább belekényszerítik a kutatókat a hasznosítás felé haladásba. Egészen a XX. század közepéig úgy volt, hogy a tudósoknak, kutatóknak, egyetemi oktatóknak autonómoknak kell lenniük. A tudomány szabadsága az, ami megadja a lehetőséget arra, hogy újakat találjon valaki ki. A szakirodalom is írja: ahhoz, hogy valami újat találj ki, túl kell lépni a szabályokon. A kreativitás, az autonómia azért kell, hogy ne kössenek meg a meglévő szabályok. A pénzzel is hasonló a helyzet. Akkor tud boldogulni egy kutató, ha hozzá tud jutni a pénzekhez, akkor is, ha reménytelen az a dolog. Gondoljuk meg, egy ilyen rendszerben – a tudománymetriai méréssel – mi lett volna Einsteinnel, akinek nincs olyan sok publikációja. Magyarul ez a kormánypolitika eltorzítja a tudomány és a kutatás fejlődését. Én azt látom, hogy az egyetemeken gyakorlatilag háttérbe szorítja az oktatást, annak a minőségét, és a tudományos szférában is csak meglehetősen egyoldalú fejlődést ösztönöz. A tudományos folyóiratok nem önzetlenül dolgoznak, nekik az az érdekük, hogy minél több idézetet kapjanak. Tehát nem azt nézik, hogy mi az igazi tudományos érték, hanem azt, hogy mi az éppen divatos tudományos kutatási terület. Ez kapóra jön a politikának, mert azt hiszi, hogy van egyfajta mértékegysége, amivel tudja mérni a tudományt, és tudja szabályozni. A mérőszámmal egy dolgot tud mérni, ami alapján ugyan megítéli az oktatót, de azt senki sem tudja, hogyan hat ez aztán majd az egész magyar tudományra. Annyit persze lehet tudni, hogy természetesen egyoldalúan, merthogy azok az emberek fognak érvényesülni, akik találnak maguknak olyan fórumokat, ahol el tudják sütni a cikkeiket angolul. Ez a voluntarizmus. Ez a voluntarista szemléletet – legyen több külföldi hallgatója, több megjelent publikációja mindenkinek, nem foglalkozunk a struktúrával – lehetett eladni a tudománytól és a művészettől teljesen idegen Orbánnak. Csakhogy ez nem tudománypolitika, meg felsőoktatási politika. Ez az illiberális állam koncepciótlan működésének a jellemzője. 

(Az 1. részt itt olvashatják.)