Polónyi István: komoly ára van az egyetemek elhibázott koncepciójának 1. rész

A június 4-én nyilvánosságra hozott Quacquarelli Symonds 2025-ös globális egyetemi rangsorban mintegy 5600 felsőoktatási intézmény adatait vizsgálva állították össze a világ 1500 legjobb egyetemének listáját. Eszerint az ELTE körülbelül 130, a Debreceni Egyetem 100, a Szegedi Tudományegyetem pedig 30 helyezést javított tavalyhoz képest, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem pedig a tavalyi 741-750. helyéről idén a 721-730. szakaszba került. Miért javítottak magyar egyetemek a QS nemzetközi egyetemi rangsorában?

Azt konkrétan meg lehet nézni, milyen összetevőkkel javítottak. A magyar felsőoktatáspolitika két dolgot erőltet most nagyon: az oktatói publikációk és a külföldi hallgatók számának növelését. Ezeket biztos figyelembe vették. A publikációk és a külföldi hallgatók száma egyébként az egyetemek finanszírozásában is benne van.

A rangsor összeállításánál olyan tényezőket vizsgáltak, mint az intézmények akadémiai elismertsége, a tudományos munkák idézettsége, az oktatók és hallgatók aránya, a külföldi hallgatók száma, a munkavállalók elégedettsége, a nemzetközi kutatási hálózat indikátora, a végzett hallgatók foglalkoztatási eredményeinek indikátora és a fenntarthatóság. A magyar felsőoktatás miért csak az ön által említetteket erőlteti?

Az egyetemek privatizálásával egy újfajta finanszírozást is bevezettek, aminek több eleme van. Az oktatóktól egyre inkább megkövetelik azt, hogy nemzetközileg elismert Q-s rangsorokban publikáljanak. Ez egyik alapvető eleme is ezeknek a nemzetközi rangsoroknak. A másik kiemelt témája a mai felsőoktatáspolitikának és finanszírozásának a külföldi hallgatók száma, aránya. Nem néztem meg, de majdnem biztos, hogy ezek azok, amikben javítottak az említett egyetemek. Ennek persze megvan az ára.

Micsoda? 

A külföldi hallgatók a magyarok helyett vannak az egyetemeken. Miközben csökkentették a felvehető magyar hallgatók számát, növelték a felvehető külföldiekét. Azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen kiszorították a magyarok egy részét. A magyar állam iszonyúan sok pénzt, mintegy harminc milliárdot költ arra, hogy ösztöndíjjal idecsalogasson külföldi hallgatókat. Ugyanakkor arra, hogy a magyar hallgatók külföldi egyetemekre menjenek, jelentéktelen összeget, az előző összegnek a századrészét költi. Ez azért nagyon fura oktatáspolitika. 

Miért jó ez a magyar államnak? 

Azt, hogy egy diktatúrának miért jó, amit csinál, nem nagyon lehet tudni.  Az én magánvéleményem – és lehet, hogy kutatással alá is lehetne támasztani –, hogy a magyar illiberális felsőoktatási politikát a hullámzás jellemezte. A Széll Kálmán Terv kapcsán nagyon jelentősen lecsökkentették a felvehető hallgatók számát, elvettek egy csomó pénzt a felsőoktatástól, és kijelentették, sokkal fontosabb, hogy szakképzést tanuljanak a diákok. Ekkor hallgathattuk azt is, hogy a romkocsmákban unatkoznak a munkanélküli diplomások. Ez persze nem volt igaz, mind szemenszedett hazugság volt. Jól látszott, hogy a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) egyszerűen megnyerte Orbánt saját magának, a miniszterelnök rá hallgatott. Mivel egy diktatúrát egy ember irányít, ennek a hatása volt az, hogy egy radikálisan visszafogott felsőoktatás-politika alakult ki ennek a 10-15 évnek az első harmadában. Ebben az időszakban megszüntették a genderszakokat, nagyon sok szakot önköltségessé tettek azzal, hogy felemelték a bejutási pontszámot. Ez volt a Széll Kálmán Terv következménye. 

Mikor jött változás? 

Amikor 2014-ben megjelent a Fokozatváltás a felsőoktatásban. Palkovics László akadémikus, aki attól az évtől az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) felsőoktatásért felelős államtitkára volt, azt tudta eladni Orbánéknak – ahogy az ebben a felsőoktatási koncepcióban le is volt írva –, hogy Magyarországon minden egyetemnek világszínvonalúnak kell lennie. Akkor indult el ez a fajta felsőoktatási politika. A Fokozatváltás a felsőoktatásban koncepciójában mindkét már említett elem szerepel, vagyis az oktatóknak nemzetközileg láthatóknak kell lenniük, és az egyetemeknek sok külföldi hallgatót kell felvenniük. Erre sok pénzt adott a kormány, és igazából akkor fordult meg a felsőoktatási világ. A hallgatói létszám csak egy nagyon picit növekedett, viszont a felsőoktatás úgy kapott pénzt, hogy ezt a két dolgot elkezdték ösztönözni. Ennek akkoriban nem sok eredménye volt, a rangsorokban alig mentek előbbre az egyetemek, viszont a külföldi hallgatói létszám elkezdett nőni. Amikor Palkovics Lászlót menesztették, akkor alakult át megint a felsőoktatás-politika. Elkezdtek privatizálni. Ennek sok oka van, de többen azt mondják, hogy ez a privatizálás szándékos politikai megszállás volt. Orbán ugyanis félt, hogy elveszti a választásokat, és emiatt indult el a privatizálási folyamat, vagyis az alapítványosítás. Az egyetemek élére, vezetőségébe, kuratóriumába zömében a magánszektorból odaküldött menedzsereket, gyakorlatilag kormányhű embereket neveztek ki. Az alapítványosítás kapcsán minden egyetemnek a Pénzügyminisztériummal kellett kötni egy olyan megállapodást, amely nagyon részletes teljesítményértékeléshez van kötve. Amikor a privatizálás megtörtént, gyakorlatilag majdnem a duplájára felemelték a privatizált felsőoktatási részleg támogatását. Ezért a pénzért cserébe viszont tovább erőltették a világszínvonalú cél elérését. Ennek a szerződésnek a mai napig több olyan eleme van, hogy növelni kell a vidéki és a külföldi hallgatói létszámot, a nemzetközileg elismert publikációk számát. Ezek mérőszámként beleszámítanak abba, hogy mennyi finanszírozást kapnak ezek az egyetemek, sőt bele vannak építve az egyetemen felüli bérösztönzésbe is. Tehát jelentősen megemelték a béreket, de van egy jelentős mozgóbérállomány, amibe az adott tanszék mérőszámai beleszámítanak. 

Milyen következményei lettek ennek?

A magyar hallgatók kiszorulásán kívül az oktatók is megpróbálnak publikálni ahelyett, hogy oktatnának. Ez több szempontból is nevetséges. Hozzáteszem, a világ elég nagy részében létezik az a fajta ösztönzés, hogy tessék publikálni nemzetközileg elismert sajtóban, de nem a teljes intézménynek. Magyarul nem arról szól a dolog, hogy a Nyíregyházi Egyetemnek, a Dunaújvárosi Egyetemnek, vagy épp a Pannon Egyetemnek világszínvonalra kell törekednie. A világszínvonalra törekvés egy-egy ország néhány egyetemére vonatkozik, kutatóegyetemek számára létező elvárás. Ha végiggondoljuk, feltehetjük a kérdést, miért jó, hogy a Dunaújvárosi Egyetemnek világszínvonalon kell publikálnia, ahelyett, hogy a regionális feladatot, az oktatást ellátná. Ebből is jól látszik, hogy ez egy akadémikusnak, nevezetesen Palkovicsnak volt a rögeszméje, és valószínűleg ezzel nyerte meg a harcot az MKIK ellen. A kamara stupid szakképző szemléletével szemben azzal tudott fellépni, hogy az egyetemek majd világszínvonalúak lesznek. Csak, mint egy hozzá nem értő ember, ebből egy strukturálatlan politikát csinált, amit minden egyetemre vonatkoztatott. Szerintem pedig a világszínvonalra törekvés öt egyetem – az Eötvös Loránd Tudományegyetem, valószínűleg a Műegyetem, talán a vidékiek közül Debrecen, Szeged és Pécs – esetében lenne teljesen helyes követelmény. Ha konkrétan ezeket a rangsorokat nézzük, gyakorlatilag ez az öt egyetem látszik. Attól függ, hogy a Semmelweis Egyetem, vagy a Corvinus – amelyek nem sokkarú, hanem szakegyetemek – benne vannak-e egy rangsorban, hogy egyáltalán bevették-e őket abba. Van ugyanis egy csomó olyan rangsor, amelyik eleve bele sem veszi ezeket.

Kinek éri meg a világszínvonalra törekvés? 

A világszínvonalra törekvés egyébként normális felsőoktatási politika. Ugyanakkor arról komoly amerikai tanulmányok léteznek, hogy kinek éri meg, és melyek azok, amelyeknek inkább úgynevezett regionális zászlóshajó egyetemeknek kellene lenniük. Én azt gondolom, hogy a Miskolci-, a Pannon-, a Soproni, de akár még a Gödöllői Egyetemnek is nem a világszínvonalat kellene megcéloznia, inkább azt, hogy tisztességesen lássa el az adott régió képzési, oktatási feladatát. Ha viszont ezt erőltetik, az szerintem nem tesz jót az oktatásnak sem. Hiszen az oktatóknak inkább oktatniuk kellene. Ez a fajta erőltetett külföldi publikálási követelmény – ami egyébként nem is olcsó, nagyon kevés olyan folyóirat van ugyanis, ahol nem kell fizetni a publikációk megjelenéséért –, egy olyan prés a felsőoktatási oktatókon, ami miatt egyre távolabb vannak az oktatástól. Nem arra koncentrálnak. Azért azt látni kell, hogy a világ fejlett felsőoktatású részében igazából különböző az egyetemek orientációja abból a szempontból, hogy a kutatásra, a tudományos eredményekre koncentrálnak, vagy pedig az oktatásra. A fejlett világban, mondjuk Amerikában az egyetemeken létezik egy munkamegosztás is. Vannak olyan oktatók, akik arra valók, hogy oktassanak, és vannak olyan egyetemi alkalmazottak, kutatók, tudományos emberek, akik arra, hogy pályázzanak, sok pénzt nyerjenek, és kutassanak. Ők is oktathatnak egy keveset, de az egyetemen ez nem az ő fő feladatuk.

(Folytatjuk)