Rainer M. János: Nagy Imre bizonyos értelemben Orbán Viktor fétise

– Ön mit tart a legtragikusabbnak a november 4-én történtekből?

– Ez volt a támadás napja. Nem tudnék külön részletet kiemelni, nem tudnék különbséget tenni a tragédia egyes részletei között. Minden, ami akkor történt számomra egy és ugyanaz. Tragédia.

– A szovjet csapatok bejövetele után leverik a forradalmat, az akkor történt eseményeket pedig hosszú évekre eltemetik. Mennyire volt ez a feledés és a hallgatás ideje, és meddig?

– A ’80-as évek végéig a nyilvánosságban szinte teljes volt a hallgatás. Voltak azért, akik emlékeztek. Nyilvánvalóan fennmaradt egyfajta családi emlékezet. Ennek rengeteg nyoma van, sok beszámoló született erről. A ’70-es évek óta a demokratikus ellenzék ébren tartotta 1956 emlékét. Külön november 4-i rituálé – például, hogy a halottakra emlékezve, gyertyát tegyenek az ablakba – nem alakult ki. De a csendet az ellenzéki csoportok és azok szamizdat publikációi – amik részletesen szóltak 1956-ról – eléggé megtörték.

– Volt egy barátnőm – meghalt már szegény –, aki Angyal István mellett harcolt a Tűzoltó utcában 1956-ban. Ő minden november 3-án szó nélkül eltűnt otthonról. Nem tudtuk, hová megy, nem jelentette be előre, csak szó nélkül „felszívódott”. De ez minden évben így volt. Féltek az emberek attól, hogy valami bántódásuk esik?

– Nem gondolom, hogy ehhez a naphoz külön veszély társult volna, szerintem ilyen nem volt. Azok, akik próbáltak emlékezni, kimentek a temetőbe a 301-es parcellához, vagy a Kerepesi úti temetőbe, ahol a harcban elesettek egy része nyugodott. Őket attól függően, hogy milyen idők voltak, figyelték. A ’60-as évek elejéig vannak beszámolók arról, hogy az ilyen bátor emlékezőkre rendőröket küldtek, esetleg lovas rendőröket, akik szétdúlták a rögtönzött sírhalmokat, és szétdobálták a virágokat, fölírták az emlékezők adatait. Letartóztatásokról azonban én nem tudok. Ilyen vegzálás később nem volt. A ’80-as évek közepén én is voltam egyszer a 301-es parcellában, talán épp november 4-én, de így, halottak napja táján, és nem volt ott a kutya sem. Szerintem különleges veszéllyel nem kellett számolni. Annak, hogy a barátnője akkor nem mutatkozott, lélektani okai is lehettek, de persze, nem tudhatom, nem ismertem őt. Viszont azt nem gondolom, hogy különösebb veszély lett volna. Azok, akik naptól függetlenül a legváltozatosabb formában emlékeztek ’56-ra, persze számíthattak különböző retorziókra, amik aztán vagy bekövetkeztek, vagy nem. Az idő jó részében ez nem volt kiszámítható.

– Magyarországon évente két visszatérő nemzeti gyásznap van, az aradi vértanúk kivégzésének, illetve az 1956-os forradalom leverésének emlékére. A nemzeti gyásznappá nyilvánítás, 2001 után ez mennyire tudott méltó megemlékezéssé válni?

– Tudomásom szerint nincs különösebb ünneplés, egy gyásznaphoz nem is illene. Azt én nagyon helyesnek tartottam, hogy november 4-ét nemzeti gyásznappá nyilvánították.

– Mégis, mintha ez a nap is, ahogy egész ’56 emlékezete kezdene elhalványodni. A Fidesz-kormány miként bánt az elmúlt tíz évben ezzel a nappal, illetve egészében 1956-tal?

– Magyarországon a kormányok, ezen belül a nemzeti konzervatív kormányok – beleértve a Fidesz-kormányt is – politikai célokra használták ki a legkülönbözőbb nemzeti ünnepeket. ’56 közeli esemény, sok személyes emlék és indulat tapad hozzá, úgyhogy ennek a kihasználása sokkal látványosabb volt, mint a többié, de, persze azokat is ki szokták használni. Ami ’56-ot illeti, a baloldalnak lényegében máig sincs ezzel kapcsolatban semmiféle mondanivalója, ami specifikus. Amíg volt liberális oldal, az próbált egy viszonylag összetett, és racionális jelentést adni neki – vagy erre felfűzni –, aminek lényege: a magyar történelem demokratikus, plebejus, republikánus hagyományok sora, amelyekbe ’56 beleilleszkedik.

A nemzeti konzervatív oldalnak egészen mások a szándékai. Az inkább az ellenségkép megjelenítésével áll összefüggésben. Amíg a szocialista párt tényező volt, addig be lehetett őket állítani a forradalmat leverő, vagy az abban közreműködő MSZMP utódainak, amire nekik nem volt válaszuk. Jellemző egyébként, hogy azt sem mondták, mi nem vagyunk ezeknek az utódai, de azt sem, hogy de igen, az utódai vagyunk, és, akkor mi van. (Ez utóbbit a javukra írom.) Annak, hogy halványul az ünnep, van egy természetes oka.

Amikor bevezették, még nagyon sok személyes, vagy közvetlenül átadott emlék tapadt hozzá, ezért ez egy „forró emlékezet” volt. Ahogy múlik az idő, az egykori aktív résztvevők lassan eltávoznak, az emlék kezd kihűlni. Ez egy abszolút természetes folyamat, ezzel egyszerűen nem lehet mit csinálni. A másik oka annak, hogy az az ember benyomása, halványul az emlékezet: azok a politikai hasznok, amiket ’56 emléke, megünneplése sajátos tartalmakkal töltött fel, elmúlóban vannak.

A múlt politikai használata egyrészt legitimáció-igény – azért kell rám szavazni mert én ezeknek és ezeknek az utóda vagyok, míg más nem az –, már ez is tartalmaz egy kirekesztő mozzanatot. A másik módja pedig az ellenségkép transzponálása a múltba, és onnan vissza. Most az aktuális ellenségkép a nemzetközi liberalizmus, az európai bürokraták és egyebek, ezeknek semmi közük 1956-hoz. Illetve 1956 történetét lehet ugyan farigcsálni erre, arra, de ez sehogy sem fog kijönni belőle. Ezért ’56-ra ilyen értelemben már kevésbé van szükség.

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor legutóbbi október 23-i beszéde – ami egy sajátos és rituális alkalom különböző politikai üzenetekre – most a következő évi választásról szólt. Ebben semmi meglepő nincs, ahogy abban sincs, hogy október 23-a kapcsán főleg 2006. október 23-át, az akkori zavargásokat, illetve azok leverését emlegette. Az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc lett egy ilyen „kvázi ’56-os szereplő”, pedig nem is élt akkor, még pajzán ötlet sem volt. Ezek már ilyen járulékos, másodlagos, harmadlagos felhasználások. Az ellenségképből lassan eltűnik a szocializmus, a kommunizmus, a szocialista, a kommunista figurája, nem lesz rá szükség, és a helyére mások lépnek.

A valódi 1956 pedig majd' pár évtized alatt szépen, lassan biztosan elfoglalja a helyét a kollektív emlékezetben, és egy távolodó, vagy már távoli eseménynek az ünnepe lesz megfelelő rituálékkal, és minden különösebb szenvedély nélkül. Ahogy ez a többi történeti ünnepnél is szokásos. Ebben önmagában véve nincs semmiféle meglepő, azoknak szokatlan, akik átélték ezt a ’90-es évektől kezdve. Nagyjából a 2010-es évek elején, közepén kezdett ez az ünnep elhalványulni. Az addigi 25 esztendő nagyon hosszú idő, és valóban viharos volt, és jóval viharosabb, mint más történelmi ünnepek.

– És ebben az összefüggésben mit jelent a Nagy Imre szobor eltávolítása?

– Azt hiszem, az valóban annak a „remake-őrületnek” a következménye, hogy következetesen végiggondolták, a Kossuth teret és kapcsolt részeit – beleértve az összes szoborral – visszaállítják az 1945 előtti időkbe. Vagy még régebbre. A fene se tudja, hogy hová állították vissza. A Nagy Imre szobor helyett tényleg volt ott a ’19-es kommün áldozatainak emlékműve. Összesen erről van szó.

Bár a kormányközeli sajtóban valóban összevissza írogattak főleg fiatal, és módfelett tudatlan emberek mindenfélét Nagy Imréről, többek közt, hogy hazaáruló volt, és a szobrát minimum a szoborparkba kéne vinni, de leginkább beolvasztani kéne, ennek ellenére, ami történt, az tulajdonképpen csak áthelyezés, egy csaknem hasonlóan reprezentatív helyre. Ahol most van, az egy szép, központi hely, igazán nem lehet azt mondani, hogy egy poros külvárosba, vagy egy használaton kívüli gyártelepre vitték. Nem ezt tették. Egy meglehetősen reprezentatív belvárosi helyre rakták, de azért van ebben egy súlyos gonoszság és politikai szándék is. Ez pedig az, hogy senkinek nincs joga alakítani a teret még demokratikus felhatalmazással sem, mert ezt a Nagy Imre szobrot a magyar demokrácia idején állították, ráadásul adományból, a legszabályosabb demokratikus körülmények között. A főváros, és mindenki, aki még kellett ehhez, engedélyt adott rá. Ezt a szobrot „elmoccantani” az eredeti helyéről nagyon súlyos probléma, ami azt jelenti, hogy nem ismerik el a magyar demokrácia kontinuitását, és a társadalom, illetve a választott szervek jogát arra, hogy formálják a közteret. Mert csak nekik van joguk azt formálni. Ha ők azt mondják, hogy oda 1939-es állapot kell, akkor ott az lesz. Miközben megcsinálták a Trianon emlékművet, az árkot az Alkotmány utcában, ami, ha úgy vesszük, szintén annyira része a térnek, mint a Nagy Imre szobor volt, ami egy melléktéren állt. Tehát távolról sincs arról szó, hogy egyenlő mércével mérnének. Ők árkot is áshatnak a térbe, más pedig nem emelhet jelet. Ez botrányos eljárás, de nem megsemmisítés, és még arról sincs szó, hogy Nagy Imrét ki akarnák tagadni. Azt ők nem mondták.

A sajtójukban ugathatnak a csahos kutyák, de végül Nagy Imre szobrát mégiscsak egy nagyon reprezentatív, szép térre, a Duna partra vitték. El kell ismerni, jól is néz ki ott. De pikáns a dolog, mert a volt pártközpont épülete is ott van, ezt azonban már senki nem tudja, ahogy azt sem, hogy egy modernista Marx, Engels szoborcsoport is állt ott. De ezek inkább keserves, mint érdekes mellékkörülmények. A lényeg az – és ezért érdekes eset, ami történt a Nagy Imre szoborral –, ha nagyon akarnak, a mai hatalomban lévők is képesek differenciált kezelésre. Persze, az üzenet világos: „én mondom meg haló poraidban is, hogy szobor formájában hol állsz halálod után akárhány évtizeddel”.

– És, hogy kommunisták kíméljenek…

– Nagy Imre azért egy kellően drámai életút után, egy teljesen világos, tragikus haláltörténettel nem egy egyszerű kommunista. Ezt próbálták a szobor áthelyezése idején „nyomni”, de ennek feltehetően nem volt különösebb visszhangja. Aztán, amikor megszületett a határozat, hogy a Jászai Mari térre kerül, akkor ezt leállították. Mintha elvágták volna, azóta nem írogatnak ilyeneket. Nagy Imrénél van egy különleges dolog, ő bizonyos értelemben Orbán fétise. Az a pillanat, amikor Orbánt megismerte az ország és a világ, nagyon erősen összekötődött Nagy Imrével. A temetési beszéde hatásos, tartalmilag képben és hangban rendkívül erős esemény volt. Az az érzésem, hogy ennek Orbán tudatában van, és bizonyos értelemben szerencsehozó talizmánjának is tekinti Nagy Imrét.