Rejtélyes történeteim: Elbert János halála – II. rész

Pedig politikai gyilkosság történt.  

1983-ban indiai külszolgálatban voltam, a történet pedig, különös módon ott, Delhiben folytatódott. Megismerkedtem egy szovjet diplomatával – akkoriban még létezett a Szovjetunió –, akinek munkácsi születésű magyar felesége volt, így lettünk jóban, összejártunk, gyakran vendégeskedtek nálunk. A sokadik találkozó után elmondtam neki az Elbert-ügyet, ami akkor foglalkoztatott, ő pedig érdekes dolgokat mesélt.

– Amikor megválasztják a szovjet párt vezetőjét, a KGB minden alkalommal „körülnéz” a környezetében, nem találnak-e valakit, aki esetleg kellemetlen, kompromittáló lehet számára a későbbiekben. Ha esetleg felmerül ilyen személy, nem sokat teketóriáznak, hanem balesetnek álcázva ügyesen megszabadulnak tőle. Miután Andropov 1982. novemberében lett pártfőnök, könnyen lehet, hogy – többek között – Elbertet valamiért gyanúsnak tartották. Lehetséges volt ez annál is könnyebben, mert Andropov 1956-ban  budapesti nagykövet volt és köztudottan szerepe volt az ellenforradalomnak nevezett megmozdulás leverésében, és Nagy Imre eltávolításában. 

Tehát Andropov és Elbert. 

Néhány év eltelt, nem jutottam előbbre a nyomozásban. A kitartó munka, és a történelmi változások egész sora segített, sok diplomatával, hírszerzővel, rendőrrel beszéltem, amíg sikerült felvázolnom egy lehetséges forgatókönyvet. 

A KGB „Optikus” néven aktát vezetett Elbertről. Nem volt beszervezett ügynök, de szovjet-barátnak számított, egy időben szerkesztette a „Szovjetunió” című, egyértelműen propaganda-szellemiségű  folyóiratot, és szerepet töltött be a Magyar-Szovjet Baráti Társaságban is. 1956-ban még fiatalember volt, de kiváló orosz és angol nyelvtudása révén őt jelölték egy Budapesten tartott titkos szovjet-amerikai megbeszélés tolmácsának. A tárgyalás témája azóta sem került nyilvánosságra, Elbert azonban sok mindent hallott, ami később talán kompromittáló lehetett volna Andropovnak. Azt is tudjuk, hogy Elbertnek szoros kapcsolata volt a budapesti szovjet nagykövetség egyik diplomatájával, és ő maga is gyakran járt delegációval a Szovjetunióban, egyik közeli ismerőse szerint „néha órákra, vagy egy-egy napra is magyarázat nélkül eltünedezett”, ám ez nem volt feltűnő. Van ilyen, tudjuk jól.

Az „Optikus” tehát ott lehetett a főtitkárra esetleg veszélyes  tényezők körében, ám senki sem gondolta, hogy  kockára tesz egy ígéretes pályafutást és meggondolatlanul mesélni kezd egy 1956-os titkos eseményről. És ne felejtsük, akkor még szocializmus volt Magyarországon, Andropov pedig teljhatalmú szovjet vezető. 

Elbert titkárnőjétől azonban megtudtam, hogy 1983. márciusában a Spiegel című, tekintélyes nyugatnémet – ilyen is volt akkoriban –, és a szocializmussal szemben különösen ellenségesnek tartott hetilap úgynevezett „nagyinterjút” kívánt készíteni Elberttel. Elbert többször elhárította a kérést, néhány nappal a halála előtt azonban mégis beleegyezett.

Hát ez lehetett a fordulat, ekkor válhatott az „Optikus” egy ártalmatlan mellékszereplőből veszélyes ellenséggé. Felkerült tehát a KGB céltáblájára, csak az volt a kérdés, hogyan lehet egy Magyarországon népszerű közéleti személyt a gyanú árnyékát is kerülve eltüntetni. Példás életet élt, nem volt szenvedélyek rabja. Talán egy infarktus. Akkoriban voltak már olyan, a titkosszolgálatok előtt ismert mérgek, amiket a boncolás sem tudott azonosítani. 

Legyen ez, gondolhatták Moszkvában. Mielőtt a Spiegel-interjúra sor kerül. A KGB budapesti rezidense megkaphatta az engedélyt. 

De akkor hogyan kerül a képbe Siófok? Mert ez látszott a történet legrejtélyesebb részének. 

Sok szakértővel beszéltem, akik mind azt mondták: egy ilyen megtervezett halálesetnek idegen környezetben kell megtörténnie, erre  pedig a téli, kihalt Balaton éppen alkalmasnak látszott. Az első részben már említett telefonhívással feltehetően a siófoki Bányász-üdülőbe beszélt meg vele találkozót szovjet diplomata ismerőse, gondolom, azt mondhatta: „indulj az első vonattal, sürgős”. Az üdülőben azonban Elbert végül senkivel sem találkozott. Várt egy ideig, de senki sem érkezett. Itt kerülhetett az a méreg a kávéjába – még azt is tudták róla, hogy szenvedélyes kávéivó –, ami fél órával később rosszullétet és halált okozott. Mit keresett a mólónál? Semmit. Nyilván volt még ideje a legközelebbi vonat indulásáig, gondolhatta, sétál egyet. Ám ennek nincs igazán jelentősége. 

És mi történt azután?

Az első részben írtam, hogy „a Bányász-üdülő pincérnője eltűnt, soha nem került elő, nem nyomoztak utána. A vízben úszó holttestre egy nyugdíjas házaspár talált rá, ám ők nem tettek vallomást. Sem a siófoki mentőszolgálat, sem a siófoki kórház naplójában nincs nyoma Elbert János nevű személynek.”

Később, már a kilencvenes években a brit külügyminisztérium irattárában láttam a budapesti brit nagykövet 1956. november 3-án készült Londonnak írt jelentését, „értesüléseim szerint Edward T. Wailes amerikai és Jurij Andropov szovjet nagykövet egy Óra utcai villában tárgyalt Magyarország jövőjéről és Nagy Imre sorsáról. Wailes megerősítette, hogy Washingtonnak nincs szándékában beavatkozni a magyar ügyekbe.”

Ez volt az a tárgyalás, amin Elbert tolmácsolt.

(Az első rész itt olvasható.)