Rendezni kellene az állami és a magán egészségügy kapcsolatát

Néhány esztendeje a kormányhoz közel álló üzleti körök jelentős összegeket fektettek be a magánegészségügyi hálózatba. Ön szerint jó üzlet volt?

Egy időben feltétlenül. Még ma is az, hiszen a lakosság – becslések szerint – évente további 900–1000 milliárd forintot költ a magánegészségügyi szolgáltatásokra. Ez utóbbi a teljes egészségügyi kiadások mintegy harmadát teszi ki, és ebben többnyire csak a saját zsebből fizetett költések szerepelnek. Nincsenek benne azok a milliárdok, amelyekkel a munkáltatók vagy a biztosítók fizetnek! Korábban számos olyan törekvést lehetett látni, ami arra utalt, hogy a kormányzat egyre növekvő szerepet szánna a magán finanszírozásnak is. A beteget persze nem érdekli ki a kórház tulajdonosa, az állam, egy alapítvány, egy egyház, egy magánbefektető, vagy bárki más, meg akar gyógyulni. Két éve még az illetékes államtitkár, Takács Péter is arról beszélt, nem a tulajdonost, hanem azt kell tisztázni, ki fizeti az ellátást. Ha ezt a kormány illetékes embere akkor komolyan gondolta volna, már át kellett volna tekinteniük a finanszírozás teljes rendszerét, ami azóta sem történt meg.

Mintha a vállalkozók vészharangokat kongatnának. Mi történt most?

Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az állam arra törekszik, hogy kiszorítsa a magánszolgáltatókat az állami intézményekből. A magyar állam 2025 novemberétől minden állami, önkormányzati és egyházi fenntartású egészségügyi intézményből ki akarja tiltani a magán képalkotó berendezéseket, attól kezdve kizárólag állami tulajdonban lévő gépek végezhetnek közfinanszírozott vizsgálatokat. Ez a speciális szabályozás érinti az összes állami kórházat, szakrendelőt, egyetemi klinikát, illetve minden olyan egészségügyi centrumot, amely eddig magánszolgáltatóval szerződött képalkotó diagnosztikára. A kampány keretében az Affidea, a MediWorld, a Huniko, a Raditec és mások gépeit is felvásárolja vagy átveszi az állam. Ez a változás főként a CT és MR vizsgálatokat érinti, de hasonló központosítási törekvés zajlik a dialízis ellátásban is. A nyáron az állam elindította a Nemzeti Dialízis Központot, amely országosan átveszi a dialízis szolgáltatást az eddigi magánszolgáltatóktól. 

Lát esélyt arra, hogy átfogóan rendezzék a magán és állami egészségügy kapcsolatát?

Az ellenzéki és szakmai szervezetek programjai mind a két szféra közti tisztességes, szabályozott együttműködést szorgalmazzák. Nincs duplán elegendő humán erőforrás, sem eszköz. A jelenlegi kormány viszont az állami rendszert dogmatikusan előnyben részesíti, ami régóta tartó központi narratíva. Amikor a Fidesz még ellenzékben volt és a szocialisták a szabaddemokratákkal kormányoztak és felvetődött a több biztosítós egészségügyi finanszírozás modellje, akkor Orbán Viktor hihetetlen elánnal támadta. Akkor született meg „Az egészségügy nem lehet üzlet!” című szlogenjük, amit bizonyos értelemben azóta is dogmatikusan hangoztatnak, de egészen mást cselekednek. Nem titok, hogy számos, a kormánypárthoz köthető üzletember is részesedik az egészségbizniszből, most pedig – a hírek szerint – a vállalkozásaik jövedelmezősége csökken. A rendszer egész finanszírozása bizonytalan, nehéz kilátásokkal a közeljövőben. Ám ezen mintha a politikai érdekek miatt most felülemelkednének.      

A hosszú várólisták, a kórházakból hiányzó orvosok, mind azt igazolja, hogy tényleg nincs annyi orvos az országban, amennyi két különálló rendszer működtetéséhez kellene. Mégis korlátozzák az állami egészségügyben dolgozók „átjárását” a magánszférába. Okos ez?

Nagyon nehéz racionális magyarázatot találni. Megértem, amikor végre tisztességes mértékben rendezték az orvosbéreket, elejét akarták venni a korábbi gyakorlatnak, amikor az állami szférában dolgozó orvos a magánrendelésében kezelt betegén a komolyabb kórházi beavatkozást állami pénzen végezte el. Ez a szokásos magyar gondolkodásmód: olyan szabályok kellenek, amelyek a csalók visszafogására szolgálnak. Ezért az állami egészségügyben dolgozók esetében valamennyire korlátozták a magáncéges munkavállalást, emellett igyekeznek visszafogni, hogy a magánszolgáltatók is ellássanak betegeket közfinanszírozással, noha ez számos uniós országban bevett gyakorlat. Ha a hazai szabályozás transzparens volna, akkor ugyanolyan előírásokat lehetne alkalmazni mindkét szektorra, de itthon ez bonyolultabb, különösen a kapacitáshiány miatt. 

Mi a helyzet azokkal a betegekkel, akik nem tudnak időben bejutni az állami rendszerbe?

Sokszor valóban hónapokat kell várni egy szakorvosi ellátásra, ezért aki teheti, végül kénytelen magánrendelésre menni. A gazdaság stagnál, a lakosság anyagi lehetőségei szűkülnek, miközben egészségi állapotuk nem javul. A kereslet természetesen felnyomja az árakat, egy magánorvosi vizit most 40 ezer forint, átszámítva száz euró, ami nyugat-európai színvonalú honoráriumnak számít. Az árak már nem tudnak tovább nőni, a szolgáltatók is nehezen tudják fenntartani magukat, mert meg kell fizetniük azokat a szakdolgozókat is, akik nyilvánvalóan a magasabb bérekért fordítottak hátat az állami intézményeknek. Megindult egy koncentrációs folyamat, egyes cégek összeolvadnak, bár, ha monopolhelyzet alakul ki, az tovább rontja majd a versenyt, ami visszaélésekhez vezethet. Aminek megint a betegek isszák majd meg a levét. Úgy gondolom, róka fogta csuka helyzetbe kerülünk, ha ebben nem történik változás.