Rosszabb állapotban vagyunk, mint a Kádár-korszak közepén
Mit hozott a magyaroknak az 1956 és a rendszerváltás között eltelt 34 év – és mennyit az utóbbitól napjainkig eltelt, ugyanilyen hosszúságú korszak? Erről beszélgetett a KlikkTV Tíz című műsorában Spiró Györggyel Bolgár György.
Spiró szólt arról, hogy a rendszerváltás, még ha részleteiben sok minden meg is változott, sokak számára nem teljesítette a várakozásokat. A mérleg az, hogy nem tudtunk élni lehetőségeinkkel. A korábbi szemlélet öröklődött: nem a tehetség számít, hanem a származás, a politikai hovatartozás. A kemény osztálydiktatúrában a lakosság harmadát, amely újratermeli magát, kizárták a viszonylagos jólétből. Miután 1989-ig az állam felelt mindenért, napjainkra kialakult egyfajta „párhuzamos állam”, amely a költségvetésből nagy forrásokat von ki saját céljaira, például az egészségügyből, az oktatásból. Az így meggyengített államot összeomlás fenyegetheti. Ami az alkotás, az alkotók szabadságát illeti, nincs olyan tőkés réteg Magyarországon, amely művészi alkotásokat szponzorál. Állami segítséggel pedig már nem lehet alkotni, sem a tudományban, sem a művészetben. Rosszabb állapotban vagyunk, mint a Kádár-korszak közepén.
Európai támogatásban bízni dőreség, egyes nyugati politikusok öncélú fellépései ellenére semmi nem változott, a nagyobb hatalmaknak nem érdekük a kisebbek ellen fordulni. Egyébként a magyar helyzet nem egyedülálló: Lengyelországban, Szlovákiában és másutt is tart a politikai hidegháború, csak Csehország stabil. A térségben bármikor kirobbanhat kezelhetetlen konfliktus – olyan, ami Jugoszlávia felbomlásához vezetett, hangzott el többek között a beszélgetésben.
Az író eddig nyilvánosságra nem hozott levelezésekre, dokumentumokra hivatkozva úgy fogalmazott: 1956 az Államvédelmi Hatóság tudatos provokációja volt. Erre mutat többek között a Kossuth téri, sok áldozatot követelő sortűz, a budapesti pártháznak már a fegyverszünet megkötése utáni véres ostroma, hogy a szovjeteknek legyen ürügyük a beavatkozásra. Provokáció volt Gerő Ernő pártvezető kihívó beszéde is. Annak következményei ugyanis előre láthatók voltak az uralkodó hármas legértelmesebb tagja számára, hiszen tisztában volt azzal, hogyan reagálnak majd a történésekre a szovjetek. Egyébként az ilyenfajta provokációk térségünkben nem voltak ritkák.
A történtek azt mutatják, hogy a lakosság, különösen a fiatalok nagy része, nem a tőkés rend visszaállítását kívánta, hanem egyfajta megreformált szocialisztikus rendszert szeretett volna. A magyar felkelésnek volt köszönhető, hogy Lengyelországban tört ki forradalom, ami még súlyosabb következményekkel járt volna, mondta az író.
Moszkvában sokáig nem tudtak dönteni, hogy a végre lemondatott Rákosi után ki kerüljön a magyar párt élére. Az egyik jelölt „a KGB-hez bekötött” Nagy Imre, a másik Kádár János volt. Hruscsov, a szovjet pártfőtitkár kikérte Tito jugoszláv elnök véleményét a kérdésben – és Kádárban állapodtak meg. Tito akkor már ismerte az októberben nála járt politikust, akit elvittek szülővárosába, Rijeka-Fiumébe. A szovjetek egyébként – akárcsak '56-ban, csehszlovákiai beavatkozásuk előtt is – egyeztettek a Nyugattal.
A '60-as évek kemény diktatúrája, a megtorlások után újra felmerült egy szocialista jellegű nemzeti rendszer reménye. Kialakult egyfajta „kispolgárosodás” és viszonylag szabados légkörben fejlődött a kulturális élet – még akkor is, ha megmaradtak a cenzorok és az igen jeles alkotásoknak, köztük a filmeknek is, egyfajta rendszerhűséget kellett jelezniük. Jellemző példa Makk Károly „Egymásra nézve” című filmje, amely nagy feltűnést keltett, hiszen a homoszexualitással foglalkozott. A képhez tartozik viszont, hogy Tóth Dezső, a keményvonalasként ismert miniszterhelyettes ajánlotta a rendezőnek: vigye filmre Galgóczi Erzsébet regényét.
A KlikkTV Tíz című műsora ide kattintva nézhető meg.
