Schilling Árpád: nem lehet együttműködni a gazemberekkel

– Bizonyára a véletlen műve, hogy azon a napon, amikor Orbán Viktor a Magyar Nemzetben a 2022-es választásokra mozgósítja táborát, te egy Facebook-bejegyzésben arról írsz, hogy nem elég szóban kiállni a színművészeti mellett, tenni is kell. Véletlen ez az egybeesés?

– Én nem arra reagáltam, hanem a kuratórium üzenetére, miszerint elítélik a szenátus működését, amiből is én azt olvastam ki, hogy Vidnyászkyék egy újabb frontot nyitottak meg; törvényességre, illetve törvénytelenségre való hivatkozással próbálják nyomás alá helyezni az autonómiáért küzdőket. A közösségi oldalon közzétett posztomban tehát arra hívtam fel a figyelmet, hogy ha valóban segíteni akarunk ezeknek a diákoknak, akkor nekünk is nyomás alá kell helyeznünk a kuratórium tagjait. Tehát Vidnyászky Attila, Lajos Tamás, vagy az egyik legharcosabb társuk Kálomista Gábor; nos nekik dolgoznak színházi emberek, filmesek tucatjai, olyanok is, akik az SZFE ügyében megnyilvánultak. Ha azt akarjuk, hogy legyen eredménye a hallgatók megmozdulásának, akkor nem elég ezt szavakban, Facebook-üzenetekben kinyilvánítani, hanem tenni kell. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a kuratóriumban ülők – elsősorban Vidnyánszky és Lajos Tamás – legitimációját az adja, hogy mind színházi, mind pedig filmes területen nagyon sok ember dolgozik a kezük alá. Ha ez léket kapna – mint amit például Bánsági Ildikó Nemzeti Színházból való távozása jelentett –, vagyis arról lehetne olvasni, hogy tucatjával állnak fel színészek, vagy filmesek, és közlik, hogy ezeket az embereket, pont az SZFE-ügy miatt nem hajlandók támogatni, és náluk dolgozni, az elvezethetne oda, hogy ellehetetlenülne a kuratórium. Ellenkező esetben viszont az egyetem autonómiájáért folyó küzdelem lehetetlenülne el.

– Annyiban mégis reakciónak tekintem Orbán Viktor szövegére a tiedet, hogy ő az említett írásában lényegében azt fejti ki, hogy most ugyan védekeznek, de nincs megalkuvás, és ez szól Vidnyánszkynak is, 2022-ben pedig támadnak.

– Orbán politikája a folyamatos támadásról szól. Hányszor, de hányszor merült fel annak a kérdése, hogy vajon lesz-e konszolidáció? Szinte minden választás után ez volt a legfontosabb kérdés; engednek-e valamely területen, lesz-e valahol együttműködés, hol lépnek ki a megalázásra épülő politikájukból. Aztán rá kellett jönnünk, hogy a konszolidációnak minimális jelét sem adja a kormányfő. Sőt: gondoljunk Iványi Gáborra és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségre, akiktől már a közüzemi ellátást is meg akarják vonni. És teszik ezt azokkal, akik az ország legszegényebb emberei számára nyújtanának védelmet. Ez olyan mértékben pondró eljárás, hogy szavakkal azt nehéz is kifejezni. Újabb és újabb akadályokba ütközünk, amikor politikai fogalmakkal próbáljuk leírni a történéseket. Ami pedig az Orbán-írásra vonatkozik: ezt az egyébként is nagyon bonyolult, és kétségtelenül súlyos pandémia helyzetet, mesterségesen szított hisztériával, pánikkal, napról-napra változó szabályokkal a politikusok – nem csak Magyarországon – elkezdték a saját választási kampányukba beépíteni. Pont úgy, ahogy ezt a migrációval is tették.

– Azt mondod, hogy Orbánék soha semmilyen gesztust nem gyakoroltak, ugyanakkor, ha ezen az oldalon történt ilyen, akkor azt is képesek voltak felhasználni ellenük. Például a te 2001-ben a színművészetit bíráló szavaidat is elővették, annak igazolására, hogy ott rosszul mennek a dolgok, a működésen változtatni kell…

– Valamikor még azt hittem, hogy vannak olyan értékek és érdekek, amelyek mentén érdemes párbeszédet folytatni, netán kompromisszumot kötni. Nem szólhat minden arról, hogy kié a hatalom, ezért is hoztam példaként Iványiék egyházát; olyan munkát végeznek el, amelyet senki sem vállal szívesen, így az ilyen szervezetek működése legyen már pártfüggetlen. De ugyanitt említem az egyetemi autonómiát, amely nem csak arról szól, hogy ez európai alapérték, ami több évszázados hagyomány – bár ez sem lenne elhanyagolható szempont a konzervatív értékrend szerint –, hanem a legmagasabb szintű tudás megoszthatóságának biztosítéka. Nem az éppen regnáló valamilyen hatalom szempontjai, hanem a tudomány organikus fejlődése szabja meg az egyetem irányvonalát. Ez tiszta sor, nem? Az ember azt gondolná, hogy ez a kérdés van annyira fontos nemzeti ügy, hogy ebben nem kezd egy párt egészpályás letámadásba, azaz oktatókat, elismert művészeket letámadni, és egymásnak ugrasztani. De nem: ma már az alapértékek szintjén sincs semmi kompromisszum. Egyszerűen nem számítanak az alapértékek sem. Sem egyetemesek, sem nemzetiek.

– Azt mondtad, hogy azoknak a kollégáknak, akik a munkájukkal legitimitálják a kuratóriumot, fel kellene tudni állniuk. Én meg azt gondolom, hogy a többi egyetem hallgatóinak kellene együtt mozdulniuk az SZFE-sekkel, akkor válhatna eredményessé az autonómiáért folytatott harc. Ezek szerint, te ezt a nézetet nem osztod…

– Ez is hozzátartozik, de nem teljesen korrekt minden felelősséget a felnőtt életét éppen csak elkezdő generáció nyakába varrni, hogy védjék meg helyettünk az alapértékeinket. Nem terhelhetjük rá a felelősséget olyan fiatalemberekre, akik épp csak túl vannak a felvételijükön, és azt sem tudják pontosan, mi történt itt vagy a nagyvilágban az elmúlt évtizedekben. Az ő vállukra helyezni ilyen súlyt túlzó elvárás és felelőtlenség is. Természetesen, ha egy olyan országban élnénk, ahol az egyetemi autonómia érinthetetlen, ahol a demokratikus értékek nem csak a szavak szintjén jelennek meg, nem csak az elmúlt tíz, hanem az elmúlt harminc évben, azaz demokratikusan edzettebbek lennének az egymást követő generációk, akkor ezeket az elvárásokat meg lehetne fogalmazni. De hát Magyarországon egy gimnazista hivatalosan azt sem tapasztalhatja meg, hogy létezik a szólásszabadság. Annak, hogy Magyarországon mennyire nem tartozik az alapélmények közé a demokrácia, fényes bizonyítéka, hogy intézményi szinten mennyire nincs kiállás. Öt ország rektori konferenciája állt ki az SZFE mellett. A magyar viszont meg sem mozdul. Színházi dolgozók küldenek támogató szelfiket és bátor írásokat, de az intézmények hallgatnak. Cserhalmi György, mint a Nemzet Színésze támogatja ugyan a hallgatókat, de a Nemzet Színészei, mint intézmény hallgat. Újra csak arra hivatkozom, amit már évekkel ezelőtt megtettem: az súlyos félreértés, hogy azt gondolják állami intézmények vezetői, hogy azért, mert állami az intézményük, akkor ők az aktuális kormány lekötelezettjei. Ez az attitűd csak akkor érthető, ha ténylegesen lekötelezettek, vagyis a megbízatásukat egyenesen a kormányfőtől kapták, annak fejében, hogy képviselik a kormánypárt érdekeit. Demokráciában egy állami intézmény vezetője nem a kormányprogramot képviseli, hanem az adott intézmény ethoszát. És ez az, amit én borzasztóan hiányolok a mostani történésekből. Ez adná ugyanis a fiatalok valódi politikai tőkéjét, az intézményes kiállás. Micsoda felelőtlenség ettől a maréknyi fiatalembertől azt követelni, hogy védjék Magyarországon a tanítás és tanulás szabadságát. Hát nézzünk már tükörbe! Hova jutottunk? Az én felszólításom nem arról szól, hogy essetek neki baseball ütővel ezeknek az embereknek, és hogy tegyétek tönkre az életüket, hanem arról, hogy legyenek következetesek: ne pusztán beszéljenek, cselekedjenek is, szinkronban a szavaikkal.

– Erre mondják többen, olyanok is, akik nem ellenségesek veled, hogy te könnyen beszélsz onnan Franciaországból, illetve akik ellenségesek, azt mondják: minek dumálsz bele onnan, kívülről…

– Amikor Vidnyánszky Attila 2014-ben úgy vonta meg a Krétakör Alapítvány támogatását, hogy erről nem volt hajlandó nyilvánosan számot adni, pedig ő volt a Színházművészeti Bizottság elnöke, akkor én kiálltam a minisztérium elé és széttéptem a szerződést, mondván: olyan mocsokság történt, ami miatt én a jövőben nem vagyok hajlandó a minisztérium pályázatain részt venni, és tőlük pénzt elfogadni. Én tehát ezt hat évvel ezelőtt kimondtam, és tartottam is magam hozzá. Nem könnyebb felpakolni egy családot és egy idegen világba vonszolni magaddal a reménytelenséget, mint maradni mozdulatlanul.

– Ha nem is könnyebb az életed, de nem is találtál más megoldást, mint itt hagyni az országot.

– Az lehet. De lehet más rendezőt vagy producert választani. Azt nem hiszem el, hogy csak Lajos Tamás, vagy Kálomista Gábor készít produkciókat ebben az országban, és senki nem mondhatja, hogy csak Vidnyánszky Attila rendez. Még a mostani körülmények között is van más lehetőség. Épp most olvastam, hogy mennyi érdekes bemutató lesz Budapesten a következő hónapokban. Ezek egyike sem a Tháliában, vagy a Nemzetiben kerül színre. Vagyis nem hinném, hogy ha valaki nemet mond Vidnyánszky Attilának, akkor annak jön a córesz. Ráadásul a cél nem az, hogy emberek tucatjai váljanak munkanélkülivé, hanem, hogy mondja a szakma egy határozott és egyértelmű gesztussal, hogy STOP! Állítsák vissza az egyetem szenátusának jogait, majd kezdjék meg a modellváltást korrekt egyeztetéseken keresztül. Kezdődjön nyilvános szakmai diskurzus a magyar színház- és filmművészet jelenlegi helyzetéről és intézményes fejlesztéséről. Az igazán komoly probléma az, hogy már maga a modellváltás is kritika tárgya. A STOP ahhoz kell, hogy megelőzzünk egy súlyos katasztrófát. Nem néhány ember érdekéről, hanem egy szakma becsületéről és egy nemzet érdekéről van szó.

– Azt mondtad, nem könnyű most sem az életed, tegyünk hát egy kis kitérőt: mit jelent ez?

– A színházakat folyamatos nyomás alatt tartja a pandémia, és a szabályozás. Mindig a különféle nemzeti politikáknak, intézkedéseknek kell megfelelni. Ráadásul a nemzeti logika mentén, mindenki a magáét védi, és nem a vendéget, az idegent. Ez még a magyarországinál is nehezebb helyzet, pedig az Orbán-kormány pandémiával kapcsolatos intézkedései sem átláthatóak. Szóval ki vagyok szolgáltatva ennek a nemzetközi helyzetnek, nincsen állandó munkám, nem vagyok alkalmazott egyetlen színházban sem. Kiesett egy munkám, és ennek anyagi következményei is vannak. És nem tudjuk még, meddig lesz így…

– Visszatérve az SZFE-re: amit mondasz, számomra azt jelenti, hogy szerinted változást csak akkor lehet elérni, ha maga a rendszer bukik meg…

– Én túllépnék azon a szemléleten, hogy Magyarországnak az egyetlen és legsúlyosabb problémája Orbán Viktor. Ha ő nem politizálna tovább, akkor minden egy csapásra megoldódna. Nem. Én nem az ő nevéhez kötném ezt a rendszert, azt állítom, hogy a rendszerváltás óta eltelt harminc évben kismillió probléma halmozódott fel, és ha ezekre tudnánk megoldást találni, akkor lennénk képesek hosszú távú változást elérni. Az SZFE sem attól válna autonóm és korszerű intézménnyé, ha megszűnne az Orbán-rendszer, én nem egyszerűsíteném le a dolgot ennyire, és nem is terhelném túl az SZFE érdekében fellépő diákok lelkét azzal, hogy nekik egy egész rendszert kellene megváltoztatniuk. Ami az SZFE-re vonatkozik: ha felismerem, hogy kik azok, akik érdekeltek ebben a vircsaftban, és azok a saját kollégáim, és merek a szemükbe nézni igazán, vagyis következetesen merek cselekedni a saját világomban, a saját közegemben, akkor történhet valami. Mindenkinek a maga szintjén.  A következetlenségeink sokasága idézi elő, hogy ilyen rendszer tud működni. Ha lenne következetesség, akkor ez nem fordulhatna elő.

– Én annyiban szélesítettem ki az egész rendszerre ezt a mostani ügyet, hogy abban az országban, ahol nincs párbeszéd, és ezzel a rendszerrel nem tud párbeszéd lenni, ott demokratikus módon nem feloldható az SZFE konfliktusa. A megoldást tehát csak a teljes rendszer lebontása jelenthetne…

– Igen. De melyik rendszer? Én arról a rendszerről beszélek, amely köztünk és bennünk él. Orbánra mutogatok, de az igazgatóm hatalmi visszaéléseit naponta elnézem. Ennek az interjúnak is csak akkor van értelme, hogy ha valaki elolvassa, akkor valamilyen módon gazdagodhat általa, valamit magára vehet belőle, ám ha azt hallja az egyén, hogy neki személyesen az az életfeladata, hogy egy egész rendszert megváltoztasson, akkor a többség elfordul, mert nem érzi, hogy erre neki lehetősége lenne. Jézus Mária, mondják ilyenkor, ekkora üggyel én nem tudok szembenézni. De, ha lebontjuk ezt a rendszerváltást a napi szintű működésre, amelyben én felismerek egy igazságtalanságot, és rájövök, hogy ez megkérdőjelezhetetlenül igazságtalan, akkor abban nekem lehet dolgom. Kiváltképp, ha valaki szakember, és ebben a szakmában dolgozik, tehát pontosan tudja, látja, hogyan számolták fel az egyetem autonómiáját. Ha az a célom, hogy legyen igazság, akkor csakis a következetesség tud a helyzeten segíteni. Következetességnek tekintem azt, amikor legalább törekszem arra, hogy a szavaim és tetteim átfedésben legyenek. Ezt hiányolom az elmúlt évtizedekből. A belső következetességet. Ami pedig a párbeszéd hiányát illeti: ha felismerek egy igazságtalanságot, és azt, hogy aki elkövette, az nem képvisel nemzeti értéket, keresztény értékeket sem, miközben ezekre hivatkozik, akkor ilyenkor – ezt történelmi tapasztalatból tudjuk – nemet kell mondani. Nem szabad az ügy megtárgyalásába belemenni, mondjuk olyan szöveggel, hogy az illető végső soron jót akar. Igen, akarhatok jót úgy, hogy közpénzből dagasztom fel magam, odarendelem – szinte hűbéresként – a szakma egy részét, ugyanakkor asszisztálok nemzetközileg is elismert művészek lejáratásához, és az egyetemi autonómia elvételéhez, de egyébként csak jót akarok, ilyenekkel és ilyenkor nincs párbeszéd. Nincs, mert a túloldalon hazudnak, és ez világosan látható. Kihasználják a naivitásomat és a jóindulatomat. Ennek kell véget vetni, és a szemébe kell mondani a hazugnak, hogy hazug, a gazembernek, hogy gazember. Ez az egyetlen útja, hogy valamilyen rendszerváltás megtörténjen. És hiába mondja valaki, hogy én könnyen beszélek, mert elmentem. Nem, mert mindegy hol élek, ha ezt a terhet cipelem. Nem azért mentem el elsősorban, mert Orbán Viktor olyan félelmet keltett bennem. Nem, hanem borzasztóan elfáradtam, elsősorban lelkileg, hogy a saját szakmámban, a saját környezetemben nem tapasztaltam a következetességet. Azt láttam, hogy az emberek képesek együttműködni a gazemberekkel, nem szándékosan, hanem, mert hallgatásuk jelentette számukra az erkölcsi védelmet. Az, hogy nem szólaltak meg senki mellett és senki ellen. Középen próbáltak maradni. Miközben megszűnt a közép. Ebből lett elegem, erre mondtam azt, hogy lépnünk kell, mert már nem bírom napi szinten elviselni ezt a hazugságot. És most megrendülten állok, amikor látom, hogy vannak, akik mégiscsak megmozdultak. És látom ezeket a fiatalokat. És azt gondolom, hogy van remény.