Schilling Árpád: Vidnyánszky a szabadságot öli meg

– 2018 májusában, a Fidesz választási győzelme után jelentette be, hogy Franciaországba emigrál családostól, s akkor úgy nyilatkozott, hogy szívesebben lenne Kanadában zöldséges, mint Magyarországon színházigazgató. Milyen távra tervez, távol Magyarországtól?

– A mostani bemutatón még februárban kezdtünk dolgozni, de sajnos a járvány miatt leálltak a munkák. Pár hete kezdtünk újra és a bemutató végeztével visszatérünk – de Franciaországba. Hogy ott meddig maradunk, arról jelenleg fogalmam sincs. Egyelőre nem tervezzük a magyarországi visszaköltözést. Szerencsére akadtak az elkövetkező évekre külföldi meghívások.

– Itt viszont a kulturális közélet kereszttüzébe került a színművészeti egyetem. Ön szerint szükség van egyáltalán egy ilyen, államilag dotált intézményre?

– Ezt a kérdést feltehetnénk minden jelentős állami oktatási intézménnyel kapcsolatban. A válaszom, hogy amennyiben szükség van arra, hogy Magyarországon működjön magas szintű színházi és filmművészeti oktatás, úgy természetesen szükség van ezek intézményére is. A színművészeti önmagában is különleges hely, amire nem is tudom, hol van még példa a világon, hogy a színház és a film oktatása egy intézményen belül zajlik. Ez rendkívüli lehetőség európai szemmel is nézve, másrészt azokhoz a tevékenységekhez, amelyek a színházzal és a filmmel együtt járnak, szükséges azok magas színvonalú oktatása is.

– Nem tudná mindezt kiváltani a magániskolák működése, amikre találunk számos hazai példát?

– Nézze, a hazai kulturális ellátottság messzemenő kérdés – ha csak a színházművészetet nézzük, tucatnyi oktatási magánkezdeményezés van ezek ellátására. De a filmes szakemberek kiművelése már nem milyen egyszerű kérdés. Az SZFE helyzete ezért is különleges.

– Ön miben látja annak kényszerét, hogy a nem éppen kulturális és intellektuális kifinomultságáról ismert kormány vajon miért vágott bele ebbe a kíméletlen harcba az intézmény megszerzéséért? Miért kell ez ilyen nagyon nekik?

– Bár a pontos okát természetesen nem tudhatom, de az teljesen nyilvánvaló sőt, akár természetesnek is vehető, hogy mondjuk a rendszerváltás után 30 évvel el lehet gondolkozni a különféle intézmények működtetésének kérdéséről – mert miért ne, önmagában ez még nem tabutéma. A lebonyolítás módja, ami önmagában problematikus. Az már nincsen rendben, hogy egy ilyen komoly egyetem átalakítási folyamatába nem vonják be magát az intézményt, annak vezetőségét nem informálják a változtatásokról, illetve betarthatatlanul rövid időpontokban értesítik őket – mindez botrányos. Viszont nem újkeletű probléma. Nem hiszem, hogy a környéken bárki is meglepődik azon, hogy a magyar kormány így alakít át egy közösséget, ilyen agresszivitással vonul be egy területre. Szerintem számolni kell azzal, hogy a kormánynak kulturális területen is teljesítenie kell a jobbágyai kiszolgálásával, ki kell terjesztenie a hatalmát és a támogatóit folyamatosan el kell látnia pozícióval, adományokkal.

– Miként értékeli Vidnyánszky Attila egyre riasztóbb teljhatalmát a hazai színházi világban s így az SZFE körüli felszámolásban?

– Ebben a történetben a Magyar Teátrumi Társaság és az azt elnöklő Vidnyánszky szerepe semmiképpen sem megkerülhető. Én azt gondolom, hogy már évekkel ezelőtt bejelentett igény, hogy Vidnyánszky és köre komolyabb hatalmat szeretne szerezni a színházi kultúrában és oktatásban. Hogy a filmes szekcióval mit kezdenek, arról fogalmam sincs, mivel az egy Kálomista Gáborén kívül, nem nagyon hallani semmilyen filmes észrevételt – márpedig ez is része lenne az egyetemnek. Azt lehet látni, hogy Vidnyánszky Attilának vannak komoly problémái, bár ezeket szakmailag nem lehet komolyan venni, mert ahogy megnyilvánul, azok lózungszerű problémafelmondások. Ezen kívül, akad még néhány vidéki színházi ember, akik ebben az ügyben melléállnak, de a filmesek részéről én nem látok ilyen mozgolódást, holott egy színházi és filmművészeti egyetemről beszélünk.

– Talán nincs kiket felmutatni kellő számban, mint kormány-kompetens filmes szakembereket.

– Egyelőre annyit látni, hogy vannak színházi valakik, akik nagyon akarnak valamilyen változást és erre a kormány az adományozó lendületéből megajánlja a filmes profilt is egy politikai alapú jobboldali társaságnak. Az tapasztalható, hogy a szakmai és morális érveket teljes mértékben háttérbe szorító folyamat zajlik – a partikuláris érdekek kiszolgálása miatt.

– Nem áll fenn az a veszély, hogy amennyiben a tervezett alapítványi felügyelet alá kerül az egyetem, abban az esetben egy elkövetkező kormányváltás már nem tudja visszafordítani a történetet, mivel az alapítványi tevékenység jogilag már nem támadható?

– Ha egy normálisan működő demokrácia felől közelítünk, akkor már önmagában az is abszurd, hogy arról kell beszélnünk, hogy egy esetleges kormányváltás esetén mi fog történni ezzel az alapítvánnyal. Ez hajmeresztő és rettenetes. A legnagyobb hibát akkor követi el a szakma is és az aggódó szimpatizánsok is, hogy ha engedik ezen az egészen ennyire elhatalmasodni a pártpolitikát. Mert ha valóban belemegyünk abba az utcába, amit Vidnyánszky kínált azzal a legendás mondatával, hogy „eddig felétek lengett ki az inga, most pedig felénk fog kilengeni”, ha engedünk ennek a gondolkodásmódnak, akkor eláshatjuk magunkat – évszázadokra előre. Ha egy ilyen 150 éves intézményt, amit még az átkos szocializmus alatt is sikerült megóvni valahogy a direkt politikától, most hagyjuk bekenni valami hagymázas magyarkodós mázzal, akkor késő. Ha lennének pontos, meghatározott szakmai érvek a változtatás mellett, akkor lehetne szakmai vitát folytatni mindennek a módjáról és mértékéről az érintettek bevonásával. Ezt követően, meg lehetne keresni a kormányt azzal a kéréssel, hogy milyen átalakításokra van szükség és ezzel a szakma meg tudná őrizni a függetlenségét. De Vidnyánszky maga sem látja tisztán, hogy ezzel a felbuzdulásával olyan nagy erővel rántja rá a politikát a szakmára, ami az ő nevéhez kötődik majd a jövőben, őrá ég ez a szakmai hiba és vétek.

– Márpedig egy olyan, hozzá és ízléséhez köthető alapítvány jön létre, ami pont azt a veszélyt rejti magában, amiről beszél.

– Akkor később, amikor majd ezen próbálnának változtatni, akkor ismét politika alapon történik a vonalvezetés és örök időkre bele lesz kódolva ebbe a történetbe. Akkor bizony senki sem fogja lemosni erről az intézményről, hogy kulturális puccsal, politikai hátszéllel vették át a hatalmat és ilyen rettenetes szavakat kell használnunk erre az intézményre. S a jövőben az a szerencsétlen diák, aki odajár, miként fogja ebből kimosni magát, hogy ő most a Vidnyánszky embere, az meg a másik oldalé. Hát gondoljunk a húszéves fiatalemberek életére, ami rögtön azzal kezdődik, hogy ebben a szarban kell tocsogniuk már a pályájuk kezdetén.

– Sajnos nem csak a pályakezdőket alázza ez a helyzet, de az egyetem oktatóit, vezetőit is, ami ellen persze nekik kellene tiltakozniuk.

– Méltatlan és megalázó, hogy a mai napig azzal szórakoznak, hogy a demokratikusan megválasztott rektort elfogadják-e vagy nem, mivel hivatalosan még mindig csak önmaga helyettese. Ezzel persze tudatosan hozzák az intézményt abba a megalázó helyzetbe, hogy ne lehessen felelős döntéssel rendelkező vezetője. Ráadásul az SZFE-n pont az elmúlt években kezdődött meg – hosszú idő után – egy olyan generációs megújulás a vezetésben, az oktatásban, a gondolkodásban, hogy végre sikerült a rendszerváltás utáni generációnak is megerősödnie, az ő kapcsolatrendszerük és gondolkodásuk is kezdett éppen megerősödni. Egy egyértelműen pozitív irányú változás indult el, mert persze ott sem volt minden tökéletes az elmúlt években, évtizedekben. Végre megjelent az egyetemi nyelv, szóhasználat, kezdtek felnőni, erre megjelenik Vidnyánszky és egy pöröllyel visszaveri az egészet a földbe egy bandanyelvezetű és méltatlan szintre.

– Modellértékűnek vélem – a szakmai szolidaritás hiányát igazolandó – azt az esetet, hogy pár napja Szirtes Tamás véleményét is kikértem a történtekről. Ő – nem mellesleg – tanított is a színművészetin. A Madách vezetője azt üzente vissza, hogy nincs köze a történésekhez, sem véleménye más intézmény működéséről. Én ebben egy fájdalmas szakmai hasadékot látok, ami áthidalhatatlan, holott pont ezekben az időkben kellene összezárniuk önmaguk tisztessége végett is a nagy neveknek.

– Az tény, hogy ha visszamegyünk 2010 előttre, amikor Attila még nem volt ilyen meghatározó, akkor mások voltak a körülmények – persze nem ilyen erős politikai hátszéllel. Viszonylag széles körű képzés folyt, de tagadhatatlan, hogy belül tapasztalható volt egy olyan feszültség, ami különböző pozíciófogásokról szólt. Ez egyfajta ízlésháború volt, és azzal lehetett összefüggésben, hogy az akkor még főiskola főként „művészeket” képzett. Egyszerűen voltak olyanok, mint Szirtes Tamás is a musical felé hajló affinitásával, és ezeknek a műfajoknak mindig feszültségük volt az intézet vezetésével. Nyilván volt egy nagyon erős kör a Kaposvár-Katona tengelynek köszönhetően, de az SZFE körüli kérdésben akkor sem volt egységes a szakma, csak az egészbe nem lépett bele ilyen szinten a politika, ami nagyjából tett rá, hogy mi történik a színművészetin, majd megoldja maga a szakma. De a szakma nem oldotta meg. Na és most jön Vidnyánszky Attila ezzel a tízéves otromba nyomulásával, amivel sikerült a saját művészi renoméját leépítenie és ma már csak a térfoglalásról szól az ő jelenléte, na ebbe neki kapóra jön, hogy ebben a térfoglalásban másoknak is vannak régről sérelmei. Ezeket most összecsomagolhatja és úgy tálalhatja a hatalom felé, mintha itt egy nagy szakmai probléma lenne az SZFE körül, de hogy ennek a megoldása milyen konkrét szakmai kritériumok mentén léphetne előre, arra nincs kapacitás.

– Mert amúgy nagyon nehéz lenne Vidnyánszky és Szirtes Tamás munkássága között közös pontokat találni, de sérelmeket fel lehet hánytorgatni és elő lehet állítani egy olyan helyzetet, ami a Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Babarczy László utáni időszakként jelenik meg.

– Nekem erős félelmeim vannak, hogy a Vidnyánszky körül pozíciót fogó emberek közül kerülnek ki a jelöltek, akik eddig hál’ isten, kimaradtak az oktatásból és nem tanítottak, de most viszont belevetik magukat. Amit eddig felmutattak az nem egyéb, mint erőpolitizálás – ha ebből gyúrnak iskolai programot, akkor az nagyon káros lesz. Ezt az egész vakondtúrást olyan erővel túrják, hogy hegyomlás lesz belőle, holott ezt az egészet szakmai viták mentén kellene megoldani. Vidnyánszkyék ráadásul mindig nagyon ügyeltek arra, hogy mindenféle, az ő véleményükkel szembeni ellenállást, kritikát átideologizált és politikai alapú támadásnak vesznek, mivel egyértelműen ők maguk a szakma letéteményesei. 

– A sértettségi pozíció mindig praktikus és ráadásul érvelhetetlen álláspont, mivel sérelme mindenkinek lehet.

– Mindent, de mindent sértettségből csinál, nem győzi hozzátenni minden gondolatához, hogy nem ismerik el kellőképpen, mindenki csak bántja, mintha nem ugyanabban a világban élnénk és nem tudnánk, hogy persze, meg tud szervezni egy nemzetközi színházi találkozót, főleg, ha adnak hozzá 250 milliót. Persze, hogy lehet iskolát vezetni, pláne, ha így a kezébe adják a kulcsot és közlik, hogy még ki is takarítottuk nektek és azt csináltok, amit akartok. Ő azt nem akarja belátni, hogy itt nem egy évtizedes fáradtságos szakmai munka gyümölcsét érleli be, hanem egy-két év alatt durván átalakít helyzeteket – politikai segédlettel – és teljesen érzéketlen a többi szakmatársa helyzetét illetően. Ebből hogy az istenben jöjjön ki még a megértés is...?

– Azok alapján, amiket elmond, úgy tűnik, hogy nem csak a színi egyetem sorsa dől el évtizedekre, de az egész színházi szakmáé is – és nem az előnyére.

– Az nagyon zűrös, ami ezzel az egésszel létrejön. Nekem pont az volt a bajom 2000 és 2010 között, amikor ráadásul a mostanihoz képest a független színházak aranykora volt, hogy abban az időszakban is rengeteg probléma felmerült, nem sikerült ezeket a dolgokat helyretenni. De az a szituáció, ami most létrejött, sokkal katasztrofálisabb. Vidnyánszky egy olyan helyzetbe zúzta magát, olyan lendületet adott magának a politikával, hogy a beavatkozások, megnyilvánulások kapcsán, már a látszatra sem ad egy olyan kvázi szakmai szervezet élén, ami milliárdok felett rendelkezik. Totálisan az a logika érvényesül, hogy aki egy bizonyos ideológiát nem kedvel vagy ellenvéleménye van, akkor annak vége van és pont. 

– Végleg letett a hazai színházi tevékenységéről?

– Nekem most fontos ez a távolság és azok a körülmények, amik között én dolgozni szeretnék, jelenleg nem állnak rendelkezésre Magyarországon.

– Külföldi tartózkodása alatt mit tapasztal, miként értékelik – ha egyáltalán – a magyarországi helyzetet?

– A színházi körökben ugyanaz a helyzet, mint az ország egészét illetően: értetlenség fogadja, mivel egy európai, uniós országról van szó. Bár sehol sem fenékig tejfel az élet, máshol is tapasztalható korrupció, politikai visszaélés. Azt a kannibalizmust viszont nem értik, amivel a szakma belülről hagyja felfalni magát. Nem értik, hogyan történhet meg, hogy még a demokrácia látszatának fenntartása sem tapasztalható, nem értik, hogy Vidnyánszky Attila hogyan lehet a színházi életben az, ami Orbán a politikában. Akik kicsit is közelebb kerülnek a magyarországi helyzethez, rémülten tapasztalják, hogy nálunk kizökkent az idő és esély sincs helyrebillenteni. A színházi világ alapvetően nem jobb- vagy baloldali, hanem szabadságpárti, amint a komolyan vehető művészek szinte kivétel nélkül. És Vidnyánszky a szabadságot öli meg.