Setényi János: a leendő pedagógusok jórészt a gyakorlatban tanulják majd a szakmát
Egy magyarországi kisiskola pedagógusi álláshelyére nincs jelentkező. Annyira nincs, hogy a tankerület már abba is beleegyezett, hogy bármilyen érettségivel rendelkezőt felvegyenek oda. Mintha csak a megvalósulását látnánk annak, amit Setényi János vetített előre, amikor a pedagógusképzésről beszélgettünk.
Az oktatáskutatóval korábban áttekintettük a közoktatás és a felsőoktatás helyzetét. Ezekből kiderült, a pedagógushiány – amelynek egyik oka az életpálya jelenlegi fenntarthatatlansága – nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a kis falvakban, de lassan már a városokban sincs elég képzett pedagógus. A pedagóguspálya pedig már sem a fiúk, sem a lányok számára nem vonzó perspektíva. A felsőoktatásban az elmúlt tíz év kísérletezéssel telt el.
– Hogyan látja a magyar pedagógusképzés helyzetét?
– A pedagógusképzésnek vannak aktuális belföldi gondjai, de az egész egy jóval tágabb civilizációs válság része. Általában elmondható, hogy a pedagóguspálya egyre kevésbé vonzó a világ legfejlettebb államaiban – így Magyarországon is. Ezen belül kritikussá vált a „nehéz” természettudományok helyzete: egyre kevesebben tanulják és egyre kevesebben tanítják. Feltételezhető, hogy fokozatosan átalakul az a XIX. századi és XX. századi pedagógusképzés, amelyben jelentkezők tömegéből választjuk ki az alkalmas fiatalokat, őket az egyetemeken megtanítjuk a szakma elméleti részére, és aztán gyakorló intézményekbe küldjük őket szakmai gyakorlatra. Ez a képzési rendszer abból a feltételezésből indul ki, hogy lehetséges tanításra kész pályakezdők kiképzése. (A valóságban persze mindig is éveket vett igénybe a betanulás). Valószínűleg el fogunk mozdulni olyan megoldások felé, ahol valamiféle könnyített és rövidített képzés lesz, a leendő pedagógusok pedig az iskolában, és a gyakorlatban fogják megtanulni a szakmát. Ezt esetleg a továbbképzési rendszer fejlődése és részleges digitalizációja egészíti majd ki, és akkor munka mellett, a gyakorlatban válnak igazi szakemberekké, akik a pályán maradnak. Lesz, aki ebben apokalipszist lát majd, de előbb-utóbb ilyen kompromisszumokra szükség lesz. Egy, a munka mellett digitálisan megtámogatott továbbképzési rendszer és az iskolák belső kollegiális segítsége valamit fog ezen segíteni, de ebben a helyzetben inkább már valamilyen pedagógustanulásról beszélhetünk, mint pedagógusképzésről.
– A béremelés segíthet?
– Persze, valamit élénkíthet az utánpótláson. De a bérek esetében az látható, hogy még nálunk is gazdagabb országokban sincs politikai realitásuk a komolyabb közszolgálati béremeléseknek.
– Mindez hová vezet?
– Átrendeződik a világ. Az az atlanti kultúrkör, amelyik az elmúlt 500 évben irányította a világot, továbbra is fontos, megkerülhetetlen, de már nem mintaadó szereplővé válik. Kelet-Ázsia pedig – amennyiben az országai képesek együttműködni egymással – átveszi a világ gazdasági, és kulturális vezetését is. A PISA mérések ezredforduló utáni eredményei ugyanebbe az irányba mutatnak.
– Ez nem valami vigasztaló jövőkép…
– A létfontosságú társadalmi ügyek (mint például a tanulás jövője) megbeszélése helyett természettudományosan igazolatlan klímahisztéria folyik és elkezdődött a hagyományos nemi szerepek feldarabolása és újra definiálása. Most egy kulturális forradalom zajlik, és nyilvánvaló, hogy ebből a legbölcsebb lenne legalább részlegesen kimaradni.
– Ki tudunk ebből maradni?
– Nem. Magyarország nyitott és a mérete miatt nem oszt, nem szoroz. Ha a visegrádi térség részben ki is marad ebből, Európa egészét illetően, ennek sincs jelentősége. Aki viszont nem ezzel foglalkozik, hanem a jövőbe fektet, az tovább fejleszti az oktatását, a természettudományokban milliószám ontja a felkészült kutatókat, fejlesztőket, és nekik vonzó pályát teremt. Az ilyen országoknak valószínűleg további eredményeik lesznek.
