Setényi János: a pedagóguspálya ma sem a fiúk, sem a lányok számára nem vonzó perspektíva

– Egy középiskolai tanár azt nyilatkozta lapunknak, hogy a magyar oktatás a szakadék szélén táncol, és körülbelül tíz év kellene ahhoz, hogyha most elkezdenék a helyreállítását, rendbe jöjjön. Ön szerint hol tart ma a magyar közoktatás?

– Én nem használnék apokaliptikus képeket. Ha a környékünkön a volt posztkommunista országokkal hasonlítjuk össze, akkor mondjuk a szlovák, ukrán, román, szerb oktatásnál lényegesen szervezettebb és jobban dolgozik, de elmarad a lengyel vagy a cseh oktatás eredményeitől. 

– És európai viszonylatban?

- Európában általános a válság. Ennek két oka van, az egyik, hogy a modern gazdaságok láthatóan nem hajlandóak a tanárbérekre komolyabb pénzeket költeni, és a természettudományos oktatás mindenütt felmorzsolódóban van. Ezt úgy próbálják „megoldani”, hogy projekt típusú oktatással összevonják a hagyományos természettudományi tantárgyakat, és „science” típusú, integrált természettudományt oktatnak, nincs fizika, kémia, biológia. Nyilván a világ leggazdagabb államaiban, Hollandiában, Németország bizonyos részein, Ausztriában, Skandinávia bizonyos részein ez a bomlás lassabb és nem ennyire nyilvánvaló. De a többi helyen egészen kétségbeejtő állapotok vannak. Amikor Európáról beszélünk, akkor földrészünk teljesítményét mindig az Egyesült Államokkal, Kínával és Kelet-Ázsiával kell összehasonlítani. A PISA-t vezető ázsiai országokhoz képest Európa lecsúszóban van. Magyarország ennek egy szelete csak. Általános kulturális válságról beszélhetünk, aminek a két fő elemét a pedagóguspálya vonzerejének meggyengülésében, valamint a XX. századi természettudományos oktatás szétmállásában látom.

– Magyarországon tíz éve a Fidesz irányítja és alakítja át az oktatást. Ön szerint mi volt a legnagyobb hibája a közoktatás átalakításában?

– Ráléptek egy centralizációs útra a KLIK és később a Klebelsberg Központ létrehozásával. Ez mindent centralizált, ami fölösleges volt. De kétségtelen, hogy a falusi kis iskolák, meg az önállóan működésképtelen iskolák államosítása, és egy kézbe tömörítése indokolt volt. Azt a hatalmas potenciált, amit egy ilyen informatikával is megtámasztható, centralizált oktatási rendszer jelenthet a hátrányos helyzetű iskolák felzárkóztatására, gyakorlatilag nem használták ki kellőképpen. Voltak EU-s programok, az EMMI fel tud mutatni TÁMOP programokat, de ennél egy sokkal radikálisabb fejlesztésre lett volna szükség. Ez elmaradt tulajdonképpen. Ezeknek az iskoláknak kicsit konszolidáltabb lett a működésük, mégsem a falusi polgármesterektől függnek, és a fizetés rendben megérkezik. Tulajdonképpen levették róluk a pénzügyi gazdálkodás terhét, de szakmai, tartalmi fejlesztések jelentős mértékben nem valósultak meg. Márpedig Magyarország egy jelentős része ezekben az iskolákban tanul.

– Azt tudjuk, hogy mekkora ez a jelentős rész?

– Ma még nem meghatározó, de a leghátrányosabb helyzetű tanulóink járnak ezekbe az iskolákba. A falusi kis iskolákban a roma diákok aránya magasabb, mint a városi iskolákban. Vannak olyan szociológusok, akik „gettóiskolákról” beszélnek. Ez talán így túlzás, de az kétségtelen, hogy ez a folyamat zajlik, és nyilván itt kellene kiemelt fejlesztéseket tenni. Próbálkoztak EU-s programokkal, meg bizonyos feltörekvő egyházaknak adtak át ilyen iskolákat, és az utóbbiaknak pénzt is utaltak hozzá, de az állami oktatási terepen nagy, áttörésszerű fejlesztési program nem történt. Ez azért is fájlalandó, mert az országban tíz év alatt rengeteg területen történtek jelentős fejlesztések. Volt egy bizonyos forrásbőség ebben az elmúlt tíz évben, tehát elvileg erre is juthatott volna. Igaz, ennek egy csomó eleme – mint a kidolgozott tartalmi részek, programok, az iskolák innovációs erejének felszabadítása, és főleg a pedagógusok kiemelt támogatása – láthatólag nem volt rendben. 

– A pedagógushiány nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a kis falvakban, de lassan már a városokban sincs megfelelő oktatás. Ön szerint mi a pedagógushiány oka?

– Több oka van. Az egyik nyilván az életpálya jelenlegi fenntarthatatlansága. Egész egyszerűen, ez az életpálya ambiciózus, és, ha nem is családfenntartásban, de meghatározó jövedelemszerzésben érdekelt fiúk számára értelmezhetetlen. Nem is elsősorban a kezdő fizetések alacsonyságáról van szó, hanem a mindenféle képzés utáni gyakornoki évekről, erről az egészen lassú kezdésről, és arról, hogy nincs perspektíva a bérekben. A pedagógus életpálya rendszerének kialakítása nagy és pozitív erőfeszítés volt, és az induláskor többletforrások is kapcsolódtak hozzá. De a gazdasággal összehasonlítva, a helyzet már más: az elmúlt tíz évben az átlagfizetések számos gazdasági szektorban szárnyaltak. Hogy egy erős kontrasztot említsek, az 1940-es évek óta Magyarországon most keresnek először a szakmunkások nagyon jól. A szocializmusban egy „félproletár” szintre süllyesztették őket, meg nyilván állami vállalatokban kellett dolgozniuk, és most az utolsó nyolc-kilenc évben – de, ha megkérdezzük őket, ők inkább négy-ötöt mondanának –, elszabadult a jövedelmük, és történt egy izgalmas és pozitív társadalmi átalakulás. Ehhez képest, a pedagógusbérek – amelyek ugyan szerényen emelkedtek –, nagyon erős lemaradásban vannak. Most már nem csak a fiúknak, a lányoknak sem perspektíva ez a pálya. Tehát a pedagógushiány egyik oka az, hogy ehhez nagyon sok pénz kellene, a másik, hogy nem általában van pedagógushiány, a természettudományos tárgyaknál különösen súlyos ez a dolog. Gyakorlatilag az európai emberek ma már nem nagyon hajlandóak nehéz dolgokkal foglalkozni, márpedig a matematika, kémia, biológia, fizika elsajátításának nincsen könnyű útja. A gazdagabb országok a harmadik világból importálnak ilyen szakembereket. Megveszik őket, és odatelepítik. A matematikát az Egyesült Államokban  kínaiak, indiaiak, ukránok, oroszok bonyolítják, de ez nálunk a tanárok pótlására nyilván nem járható út. 

– És a közoktatás tartalmi átalakítása az elmúlt tíz évben? 

– Ugyanazt lehet mondani, amit a közigazgatásról: az egységesítés, a centralizálás, az államosítás általában elszegényesítést jelent, és azt, hogy nem tudnak rugalmasan a helyi igényekre reagálni a tanárok. De arra a szűk dologra alkalmas lett volna, hogy tantárgyi minimumokat lőjenek be a központi tananyagba, és ezt a minimumot megpróbálják mindenkivel elsajátíttatni. Ez nem nagyon jó az AKG-nak, vagy a Fazekas Gimnáziumnak, nehéz ezt nekik így értelmezni, de mondjuk a tanulónépességünk egyharmadának jó, hogy ne közmunkával kezdje a 8. osztály után az életét. Ugyanakkor ez a fajta lemorzsolódás megelőzésre, kihegyezett felzárkóztatásra, minimumkövetelményeket definiáló, és ezeket számonkérő pedagógia nem érkezett meg, csak a centralizáció történt meg. Ez a második olyan puskánk, amit beszereztünk – egy ilyen nem túl korszerű mordályt –, de nem sütöttük el. És akkor minek centralizáltunk? A hátrányai nyilvánvalóak, az előnyeivel pedig nem éltünk. 

– És a 16 évre levitt tankötelezettségi korhatár?

– Ilyen van Európában. Sok ilyen ország van, akad, ahol 18, van, ahol most vitték fel 18-ra. Ez nem  döntő elem.