Spiró György: az emberek frusztráltak és idegbetegek (2.)

– Azt mondtad a beszélgetésünk első részének végén, hogy egy értelmiségünk van, miközben azt látjuk, hogy jobb- és baloldal szerint akarják felosztani például a kultúra világát is…

– 1945 óta, sőt, 1919 óta állandóan ez folyik. Mindig le akarják váltani az előző rendszer értelmiségét, de soha nem sikerült – maximum kiirtani. A szellemi őrségváltás nem szokott sikerülni. Az infrastruktúrát azonban végleg tönkre lehet tenni. Ezért engem a működési feltételek rongálása érdekel. Érdekel, megtanítják-e egyáltalán olvasni azokat, akik az olvasóim lehetnének. De a személyzeti politika nem érdekel, még akkor sem, ha engem is érint.

– Nem mondod, hogy megint arra készülsz, hogy elhallgattatnak?

– Az se baj, ha így lesz, kibírom. Az szórakoztat, hogy megírjam, ami még bennem van, a többi nem érdekel. De az ország szempontjából rettentően nem mindegy, hogy az infrastruktúra tönkremegy-e, vagy megőrződik, netalán fejlődik is valamelyest. Úgy látom, a rendszerváltás óta folyamatosan és egyre inkább annyira avatatlan kézzel nyúlnak bele a kulturális meg az oktatási infrastruktúrába, ami katasztrofális eredménnyel jár.

– Mit értesz infrastruktúra alatt? Az intézményeket?

– Persze; az iskolarendszert, az egyetemi rendszert, a könyvtárakat, a színházakat, a mozikat, a televíziót, a rádiót, a nyomtatott sajtót, tehát mindazt, ami az oktatási, kulturális lehetőségek szempontjából fontos, és ami a lelkiséget emeli – és aminek a hiánya végzetes és kőkorszaki viszonyokat eredményez. Magyarországon a reformkor eleje, azaz a pesti Nemzeti Színház megalapítása óta, állami színházat nem szüntettek meg egészen addig, amíg egy tollvonással kinyírták a Budapesti Kamaraszínházat 2012-ben. Azóta is ott áll a Tivoli üresen, a kutyának sem kell. Semmi értelme nem volt megszüntetni azt a színházat. Mellesleg ott mutatták be először a Honderű című darabomat, amit most a Pesti Színház játszik. De nem ezért vagyok felháborodva, hanem, hogy a szakma nem tiltakozott a megszüntetés ellen, sőt, olyan vélemény is megjelent, hogy úgyis szar színház volt, hadd dögöljön meg. Tisztán állami finanszírozású színház volt, és az első a reformkor óta, amit megszüntettek. Korszakhatár. Ez a szemlélet persze már akkor működésbe lépett, amikor a rendszerváltás idején, sorozatban szüntették meg a fiókkönyvtárakat és az üzemek könyvtárait, és kidobták az utcára a remekművek tömegét. Volt persze közöttük Lenin, meg Sztálin, meg mindenféle ócskaság, de remekművek is voltak. A magyar kultúrát azóta is folyamatosan meggyalázzák és megalázzák. Ma már ott tartunk, hogy a legnagyobb magyar alapkönyvtár van veszélyben. Ha azt szétbombázzák, a magyar emlékezetet szüntetik meg vele. Két éve nem lehet rendesen használni az Országos Levéltárat, és ez ellen egyetlenegy tiltakozást olvastam összesen. Azóta penészes helyeken őrzik a kiadatlan magyar emlékezetet. Ezt nem kenhetjük sem a németekre, sem az oroszokra. Egy nemzetállamnak egyik elsőrendű feladata, hogy a nemzeti kincseket óvja, és a szabad hozzáférést lehetővé tegye. Másik elsőrendű feladata az állampolgár épségének óvása. Ez az egészsége megőrzését, a lakhatása és a megélhetése minimumának biztosítását is jelenti. Mindegy, kapitalizmus van-e éppen vagy szocializmus. Egyáltalán nem kigazdálkodhatatlan összegekről beszélünk.

– Az előbb említetted a nemzetállamot, és erről eszembe jut egy korábbi nyilatkozatod, amikor azt mondtad, hogy egy ország mihelyst eléri, hogy önálló nemzet legyen, elindul a belső háború. Ma hol tartunk ebben?

– Már a Monarchia idején is ez volt, pedig még nem volt független Magyarország. Érdemes belenézni a parlamenti vitákba és a korabeli sajtóba. Később aztán minden élesebben ment, '19 után is, '45 után is, közben a '44-es többszörös tömegmészárlással. 1956 nem csak felkelés volt és forradalom, hanem polgárháború is, csak nem tartott sokáig, mert hamar leverték kívülről. A csendes polgárháború egészen 1962-63-ig tartott, amíg ki nem engedték az elítélteket. A hetvenes évek vége felé meg már a Kádár-utódlási harc indult meg. A nyolcvanas évek megint csendes polgárháborút hoztak; így talált meg bennünket ’89, amely kívülről jött, és olyan tőkebeáramlást hozott, ami lehetetlenné tette, hogy belülről építkezzünk. Így aztán a rendszerváltás pozitívumai is idegenek maradtak a néptől. A negatívumai azóta sincsenek megoldva, az akkor kialakult szegénység állandósult, és mára sikerült még a Horthy-rendszernél is igazságtalanabbat alkotni. Ismétlem, még mindig az első ötven ország között vagyunk a világon, Kelet-Európán belül a bolgárok még lejjebb vannak egyelőre, de már nem sokkal. A lelki jólét sérült ezáltal nálunk rettenetesen. Az emberek frusztráltak és idegbetegek, ami nem volt jellemző a hetvenes-nyolcvanas években. Akkor még derűsebben tudták a sorscsapásokat elviselni.

– Miben mutatkozik meg, hogy nem tudják? Magad mondtad, hogy a színházi szakma nem fogott össze. KI fog itt össze egyáltalán?

– A perspektíva hiányzik, ettől frusztráltak az emberek. A bizonytalanság szétcincálja a társadalmat. Amikor maguk a törvényhozók nem tartják be a törvényeket, az katasztrofális következményekkel jár a nép körében, amely a példát követi. A törvények betartása nélkül, egy modern állam szétesik. Ezért lenne hallatlanul fontos, hogy megkülönböztessük a kormányt és az államot. Azt, hogy ez két teljesen különálló entitás, már az óvodában tanítani kellene. Nálunk – és persze még sok országban – azonban úgy viselkednek, mintha olyan sakkjátszma részesei lennének, amelyben a vezért kell védeni, és nem a királyt. Holott ilyen játék nem létezik. Így aztán előbb-utóbb leütik a királyt. Vagy inkább leesik a tábláról – magától. Normális esetben a vezér be is áldozható, attól még a király kihúzhatja magát, amíg nincs matt, folytatható a játszma. Akik azonban a király védelmére nem figyelnek, hanem csak a vezért védik, a nonszensz harcosai. Még hihetik is, hogy az erős állam a céljuk, mégsem veszik észre, hogy a hivatalnokok elpárologtak, az intézmények konganak, és az ellentmondó rendelkezéseket nincs, aki be tudná vagy be akarná tartani. Még ma is elámulok, amikor az ilyen-olyan államtitkárok az állam nevében beszélnek, és nem a kormány nevében. Nem tévesztés ez a részükről, hanem a szemléletük maga. Egyetlen személy mondhatja, hogy ő az állam, ez a király, ehhez azonban királyság kell, feudalizmus kell. De az alkirályok már a feudalizmusban sem mondhatják ugyanezt. Az udvari emberek szintén nem.

– Úgy beszélsz, mint aki egy aktuális királydráma megírására készül…

– Egyszer már írtam királydrámát, úgyhogy többé nem foglalkoztat.

– Mi a lényege?

– Arról szól, hogyan nyírják egymást az Árpád-házi királyok. Apró stúdiókban adták csak elő.

– Miért nem merik eljátszani? Nem elég magyar?

– Talán az a baj vele, hogy magyar. Bár a Rurik- meg a Romanov-dinasztiáról ugyanezt meg lehet írni. Visszatérve a lényegre: amikor az államiság gyengül, akkor nagy baj van. Lehet, hogy a kormányzati hatalom erősödik, de közben az állam tönkremegy bele. Nem működnek az állami funkciók.

– De, ha így van, ebbe a nép megy tönkre.

– Az egész bürokrácia megy tönkre. Az egész modern infrastruktúra.

– És ennek mi a vége?

– Az, hogy leáll az ország, nem tud üzemelni.

– Egy ország sosem tud teljesen leállni.

– Hogyne tudna. Emlékszem, ’56-ban leállt. Csak a telefon működött valamiért – csodák csodájára.

– Próbálom értelmezni az általad mondottakat, és azon tűnődöm, hogy optimista vagy vagy pesszimista, távolságtartó, vagy szemlélődő – ahogy Konrád György nevezte magát…

– Az általad említett kategóriákat nem tudom értelmezni. Némileg talán drámai a szemléletem, bár nem teljesen, mert iróniám is van, ami a drámában nem jó. Beláttam, hogy a konfliktusok nem azért vannak, hogy megoldjuk őket. Az igazi konfliktusokat soha nem lehetett megoldani, legfeljebb újabb konfliktusok jöttek, amelyek az előzőeket elnyomták. A fájdalmat addig érezzük, amíg egy nagyobb fájdalom el nem nyomja, attól viszont a baj még ottmarad. A modern, gazdagon rétegzett és történelmileg bonyolult társadalmakban semmi sincs végleg megoldva, de a mindennapok mégis élhetővé vannak téve. Minél inkább élhetőbb egy társadalom, annál inkább lehet terepe az alkotásnak. A fejlettebb országok éppen arról ismerszenek meg, hogy könnyebb bennük élni és alkotni. Könnyebb újat feltalálni, és van idő felfedezni. Nem folyton nulláról kell kezdeni mindent – egy-egy soros összeomlás után – mint nálunk.

– Rossz helyre születtél?

– Nem rossz, csak nehéz, és folyamatosan halálos. Túl termékeny vidék a Kárpát-medence, ezeket újra és újra meg akarták kaparintani, mindig jöttek a hordák, letaroltak mindent, aztán lehetett újra kezdeni.

– De ezek saját hordáink…

– Azok is kialakulnak, persze. A pusztítások beépülnek a mentalitásba. Az oroszok máig abból eredeztetik az összes bajukat – elsősorban a lelkieket –, hogy a tatár hordák rettenetes pusztítást végeztek náluk. Szerintük az orosz skizofrénia a tizenharmadik századra megy vissza. Nálunk is sok minden beépült az elmúlt zivataros évszázadok emberi és embertelen tapasztalataiból, anélkül, hogy észrevennénk. Éppen ezekkel szoktam foglalkozni, vagyis, hogy mitől vagyunk egy kicsit mások.

– Te is más vagy?

– Más vagyok, mint ha Ausztriában születtem volna, pedig szomszédos ország.

– Ha nem királydrámában, akkor most miben gondolkodsz?

– Darabtémák járnak a fejemben.

– Azért is, mert – ahogy nyilatkoztad – a színház az, ami igazán fellendült mostanság?

– Most már egyre-másra szűnnek meg színházak, játszási helyek, visszaesik a nézőszám. De nem szoktam számolni azzal, milyenek az objektív lehetőségek.

– De mégis, mit csinálsz?

– Darabokon tűnődöm, ahogy mondtam.

– Egyszerre többön?

– Mindig több ötlete van az embernek; hol az egyik, hol a másik tolul előre. Van egy kétéves drámatémám, néha eszembe jut hozzá valami. Van egy másik ötletem is négy-öt hónapja. Kiszámíthatatlan, hogy mikor, melyikből, mi lesz, ezért soha nem szerződöm előre, a kész művet adom be.

– Azért nem is mondod meg, hogy miről írsz?

– Sose tudom, hogy a végén mi sül ki belőlük. Egy irodalmi mű sokkal komplexebb, mint egy cikk, és menet közben egészen más lesz, mint amire gondoltam az elején.

– Némi aktuálpolitika a végére: el tudnád képzelni, hogy érettségi tétel legyél ma, mint 2009-ben?

– Nem én voltam érettségi tétel, olyan nincs is. Egy jobboldali lapban megjelent nyilatkozatom egyetlen bekezdését kellett értelmezni. Tipikus mentő kérdés: aki nem tudott elemezni se novellát, se verset, annak erről a néhány mondatról csak eszébe jutott valami. Korábban, az emelt szintű érettségi ajánlott irodalmában szerepelt a Csirkefej című darabom. El is olvasták egy csomóan.

– Ha már Csirkefej: többen mondják, hogy az a darabod, ami leginkább a máról szól.

– Nem is játszották honunkban a rendszerváltás óta.

– Visszatérve az érettségihez: el tudnád képzelni, hogy bármilyen formában te ma tétel legyél?

– Vannak jó műveim, nem is mind hosszú, úgyhogy előfordulhat.