Szégyenletesnek tartja a magyarországi antiszemitizmust a Svájcban élő professzor

Szégyenletesnek tartja a magyarországi antiszemitizmust a Svájcban élő neves műfordító, a német nyelv professzora, Löb László, de azt is, hogy mégis elmarad a tiltakozás, pedig az emlékek élnek és le kellene vonni belőlük a tanulságokat. Ám ahhoz több gerincre, bátorságra és idealizmusra volna szükség, mert látni kell, hová vezethet a rasszista politika – írja a professzor Neue Zürcher Zeitungnak adott interjúját szemléző Népszava.

Az irodalmár csaknem tíz éve könyvet írt Kasztner Rezsőről, akinek az életét köszönheti, hiszen 75 esztendeje ő is tagja volt annak a csaknem 1700 fős zsidó csoportnak, amely az Eichmannal kötött alku révén, megválthatta a szabadságát és kiutazhatott Svájcba. Mint emlékezetes, az akció szervezőjét, aki jogász, újságíró és cionista volt, jóval a háború után, Izraelben bíróság elé állították, majd egy szélsőséges agyonlőtte. Ám Löb szerint az általa összegyűjtött bizonyítékok, tanúvallomások alapján, ennél jobbat érdemelt volna. Mellesleg később, a Legfelsőbb Bíróság jóformán minden vádpont alól felmentette.

Ma sem tudni, hogy az akkor 11 éves Löb és édesapja miként került a szerencsések közé, de a szerző ostobaságnak tartja a vádat, hogy elsősorban Kasztner rokonai, barátai, illetve gazdag zsidók menekültek meg ily módon. Egyébiránt utóbbiak csak páran voltak, de ők fizették a váltságdíjat a többiekért is. Ám az összetétel kvótára épült, tükrözte az akkori zsidóság szociális szerkezetét. Egyébként pedig a listát a megadott szempontok alapján, bizottságok állították össze. A szerző úgy gondolja, jobb, ha pár százan megússzák, mintha nem történik semmi. Ugyanakkor a marhavagonokból álló szerelvény 1944. júliusában először Bergen-Belsenbe vitte a csoportot. Hónapokig maradtak ott túszként, közben pusztított az éhség és a járvány.

Jóindulatuk jeleként, a nácik ugyan nem egészen egy hónap múlva 318 magyart elengedtek Svájcba, a többieknek azonban decemberig kellett várakozniuk. Löb azt mondja, a lágerben a rovarok, a túlzsúfolt barakkok, az éhség, a félelem a bombatámadásoktól, az appellplatzra szóló felhívások felőrölték az emberek idegeit, de a legrosszabb mégis az volt, hogy senki sem tudta, mi történt a családjával, illetve mi lesz velük. Bármikor elvihették volna őket megsemmisítő táborokba, vagy belehalhattak volna valamilyen betegségbe. A svájci hatóságok a szabadulás után elhelyezték a megmenekülteket, de amúgy meglehetősen hűvös volt a fogadtatás. Csak a segélyszervezetek és a lapok közbeavatkozására álltak el attól, hogy továbbküldjék őket észak-afrikai, illetve dél-olasz gyűjtőhelyekre.

Löb úgy gondolja, a túlélést csakis a vakszerencsének köszönhette, de ez nem ok arra, hogy bűnösnek érezze magát sok millió sorstársának halála miatt. Ezzel együtt, szégyelli magát, amikor olyanokkal találkozik, akik annak idején sokkal többet szenvedtek, mint ő. És nem gondolja, hogy Kasztnert bűnözőnek kellene tekinteni, amiért megállapodott Eichmannal, mert erkölcsi megfontolásokból ugyan nem szabadna szövetkezni az ördöggel, ám amikor emberéletekről van szó, kompromisszumot kell kötni. Amúgy az embermentő szerepe máig vitatott Izraelben, de a Yad Vashem elismerte tettét.