Szexbotrányok után kilépnek a hívők a német egyházakból
Németország 85 milliós lakosságának már csak a fele tagja a két nagy egyház egyikének, a katolikusnak vagy az evangélikusnak. Évente mintegy félmillióan jelentik be kilépésüket – különösen sokan azóta, hogy sorban kerülnek napvilágra a közelebbi múlt szexuális botrányai a nagy felekezetek emberei által vezetett árvaházakban, gyermekotthonokban, egyéb intézményekben.
Franz Wittenbrink, a jeles német karmester, zeneszerző és rendező egyike volt az ismert személyiségeknek, akik az elsők között léptek a nyilvánosság elé, amikor a sajtó szellőztetni kezdte ezeket az évtizedeken át elhallgatott, eltussolt ügyeket. Wittenbrink 9 évesen került a bajorországi Regensburg dómja gyerekkórusának internátusába. A Regensburger Domspatzen („Dómverebek”) ezer éve fennálló, világhírű, a Wiener Saengerknaben együtteséhez hasonló rangú énekkar. A kisfiú az internátusban töltött évek alatt nem csak énekelni tanult meg, hanem zongorázni, hegedülni, orgonálni is. Hozzá még megélte, tanúja volt annak, hogy az egyházi intézmény vezetője esténként magával vitt a szobájába 2-3 kisfiút. Borral itatta őket, majd vetkőztetés, fajtalankodás, adott esetben erőszakolás következett. Minderről természetesen valamennyi gyerek tudott, s tudott nyilván az internátusban dolgozó többi felnőtt is. Mégsem szólt senki. A megfélemlített, nevelőiknek alárendelt gyerekek sem mertek szólni, hiszen sokuknak még otthoni támaszuk sem volt, árvaként kerültek az otthonba, mint sok más egyházi intézménybe.
A székesegyház karnagya egyébként 30 éven át Georg Ratzinger, a későbbi VI. Pál pápa fivére volt. A kései leleplezések után indított vizsgálatokban az azóta elhunyt Ratzinger elismerte, hogy „indulatos természete miatt” megpofozott gyerekeket, de a szexuális visszaélésekről, úgymond, nem tudott. Wittenbrink szerint ez elképzelhetetlen.
Fivére, a pápa viszonylag erélyesen fellépett, amikor nem csak Németországból, hanem több más államból, így például Írországból is jöttek a leleplezések egyházi férfiak szexuális bűntetteiről. A pápa „nulla-toleranciát” hirdetett az ilyen cselekmények elkövetői ellen. Egyik bizalmi embere, a német Walter Kasper bíboros kijelentette: „A kiskorúak elleni erőszak elfogadhatatlan, halálos bűn, amely alól nincs felmentés. Tudomásul kell venni, hogy az egyház sem mentes bűnösöktől, de azokat felelősségre kell vonni, az áldozatokat pedig kártalanítani kell.”
Nem kisebb feltűnést keltett egy korábbi eset, amikor egy, a katolikus Caritas által vezetett németországi gyermekotthonban történtekre derült fény. Évtizedek után álltak sorra a nyilvánosság elé az otthon egykori lakói, beszámolva arról, hogyan verték, alázták őket gondozóik, az apácák, milyen erőszaknak voltak kitéve a férfi személyzet (papnövendékek) részéről. A történtek nem kevés áldozatnál életre szóló lelki, sőt fizikai sérüléseket okoztak.
Nagy port vert fel néhány évvel ezelőtt Rainer Voelki, kölni érsek ügye. Mint kiderült, Voelki nem egy esetben szerzett tudomást egyházmegyéje papjainak szexuális bűntetteiről, de nem hozta azokat nyilvánosságra, nem indított eljárást, hanem megelégedett azzal, hogy az illetőt áthelyezte. A botrány tükrében azután független vizsgálatot rendelt el. Miután annak eredményével nem volt megelégedve, egy újabbat. Nyilván az sem volt kedvére. Így, amikor a sajtó betekintést igényelt az egyházára nyilván terhelő vizsgálati eredményekbe, azokat nem volt hajlandó kiadni. A további követelésre annyit megengedett, hogy a média emberei az érseki hivatalban betekinthessenek az iratokba – de azokból csak azt idézhették, amit Voelki jóváhagyott. Ez már a Vatikánnak is sok volt, vizsgálókat küldött, de messzire az ügy nem jutott: az érsek kénytelen volt elbocsátani két, az ügyben érintett emberét, sajnálatát fejezte ki az áldozatoknak és (ismerős módon) pár hónapi „gondolkodásra” visszavonult hivatalából. Majd visszatért, azóta is ő Köln érseke.
Egyébként a német katolikus egyházban a hívők civil szervezeteinek jelentős szerepe, befolyása van a papság működésére – még ha törekvésüket, hogy érdemi hivatalos szerepet is kapjanak, a Vatikán a napokban el is utasította. Mindenesetre a hívők azt elérték, hogy a különböző múltfeltáró vizsgálatok független szakértők bekapcsolásával folytatódnak, a még élő áldozatokat felkutatják. Az eddigiek szerint azok 5 000 euró kártérítést kaphatnak a történtekért, amit sokan – joggal – nevetségesnek tartanak.
Németország másik nagy egyházának, az evangélikusnak hívei egészen 2018-ig azt gondolhatták, hogy az ő lelkipásztoraiknál, akik nősülhetnek, férjhez mehetnek, nem lehetnek ilyen problémák. Amikor azután – a katolikusok botrányai tükrében – a lutheránusok áldozatai is jelentkeztek, a hívők elképedve olvashatták az egyház vezetése által megrendelt tényfeltáró vizsgálat eredményeit. Eszerint 1946-2020 között mintegy tízezer gyermek és fiatalkorú vált egyházi személyek nemi erőszakának áldozatává. Több ezer, a cselekményekért felelős személyről tudták megállapítani, harmaduk lelkipásztor volt, azok nagy többsége a cselekmény elkövetésekor házas. Mint a jelentés megállapította, a számok feltehetően „csak a jéghegy csúcsát” jelentik, távolról sem tudták a történteket átfogóan felmérni.
A német egyházak egyébként megengedhetnék maguknak, hogy a kártérítéseknél nagyvonalúbbak legyenek. Németországban a bejegyzett hívő köteles egyházi adót fizetni. Ez általában jövedelmi adójának 8-9 százaléka, évente átlagosan 300 eurót tesz ki. A kereken 2 millió katolikus,19 millió evangélikus hívőtől mintegy 6 milliárd euró folyik be évente, és ehhez jön még a történelmi alapokon járó (bár rég elévült) állami támogatás: 600 millió a lutheránusoknak, több mint 700 millió a katolikusoknak.
Abban, hogy Németország történetében először a lakosságnak kevesebb, mint a fele tartozik a két nagy egyházhoz, a botrányoknak is jelentős szerepük van. Mindkét nagy felekezetnek évente sok tízezren fordítanak hátat. Ám nem csak a szex-ügyek miatt, anyagi megfontolásból is. 300 euró ott sem kis pénz.
