Szivárvány és/vagy trikolor

Június első szombatján régen nem látott tömegek vonultak a főváros szívében. A Hősök terétől a Kossuth térig betöltötték a főutakat, s ami igencsak föltűnő volt: a többségükben fiatalokból állt a tiltakozó menet. A sokezernyi állampolgár mindenekelőtt a fővárosba telepítendő kínai egyetem miatt emelte föl kollektív szavát. A Fudan Egyetem idekerülése körül tucatnyi megmagyarázhatatlan – és többségében elfogadhatatlan – kérdésre várták a választ. A kormányzati válasz azonban legtöbbször zavaros, lényeget kerülő és fölöttébb ellentmondásos volt.  A tucatnyi kérdés közül elegendő ehelyütt kettőt kiemelni:
– miért is nekünk, magyaroknak kell ezt drága hitelből finanszírozni?
– miért is éppen az eredetileg arra a helyre tervezett Diákváros helyén akarják létrehozni?
(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

Nem túlzás azt állítani, hogy a június első felét jelentős mértékben ez a kínos ügy uralta és sokáig úgy tetszett, hogy a kormányzat is szeretne kifarolni ebből a kellemetlen – és még a saját választóbázisa számára sem elfogadható – botrányból. Elhangzott konkrét ígéret még arról is, hogy ha majd mindez tényleg aktuális lesz, akkor akár népszavazás útján is lesz lehetőség a véleménynyilvánításra. Nem kellett azonban túl sokáig arra várni, hogy mindennek az ellenkezője derüljön ki.

Botránnyal felülírt botrány

Június 15. után szinte a semmiből került elő egy egészen másfajta ügy, mert a kormány ezt az időpontot látta leginkább alkalmasnak arra, hogy a pedofília elleni jogi küzdelem – jogosnak és elfogadhatónak vélhető lépése – kapcsán tesztelje a hazai közvélemény homofóbiához fűződő érzékenységét. A javasolt törvény egy mondata ugyanis akképpen is értelmezhető, mint ami világos diszkriminációt fogalmaz meg a homoszexualitással szemben. A felháborodás elemi erejű lett, a Kossuth teret megint ellepték a tüntetők, ráadásul az éppen ezekben a napokban tomboló foci EB-nek is köszönhetően, pillanatokon belül a tiltakozás túllépte hazánk határait és napokig tartó nemzetközi botránnyá szélesedett. A Münchenben megtartott német-magyar mérkőzés alkalmat teremtett a szivárvány-szimbólum használata körüli nemzetközi méreteket öltő csatározásokra, amelyekre a nemzeti válasz – frappánsnak gondolt módon – itthon a hazai trikolór hangsúlyozott felmutatása lett.

Ezzel aztán ország-világ és a járvány következtében hosszú időre kényszerűen bezárkózott itthoni közélet érdeklődő része is megtudhatta: ez az ügy sokkal jelentősebb annál, mint amit az inkriminált mondat takargat. Az eredeti mondatot talán egyszerű lett volna a javasolt szövegből simán törölni, ám ehelyett határtalanná növekvő vita kezdődött, amely legalább három szálon is szervesen hozzákapcsolódhatott az elmúlt évek félbehagyott/félbemaradt közéleti küzdelmeihez. E küzdelmek közös vonása mindig is az volt, hogy a kormány által mesterségesen kitermelt és nagy médiatámogatással szított konfliktusok azon fajtáit szaporították, amelyek rendre eredménnyel szolgálták a valós problémák helyetti viták kizárólagossá tételét.

Részben a gyermekek védelme ürügyén folytatódhatott az a fajta kellemetlen ízű háborúskodás, amelyet a 2020 őszén elhíresült könyvdarálás ügyében sokáig sikerült mesterségesen életben tartani.

Részben a június 15-20 körül váratlanul hatalmas hangerőre emelkedett nemzetközi tiltakozásokat sikerült a szokásos Brüsszel-ellenes függetlenségi küzdelem újabb indokaként bemutatni.
(További részletek itt, itt, itt)

Részben az előző két momentumot a hónap végére sikerült összehegeszteni a már régóta szunnyadozó Soros-ellenesség fantomjával. S talán a hónap utolsó napján már keveseket lepett meg az a kormányzati lépés, miszerint a közeljövőben megindítandó, legújabb Nemzeti Konzultáció kérdései közé már így, együtt szerepel a Nagy Veszély: Soros+Brüsszel+pedofília… S a jámbor magyar állampolgár kedvére szörnyülködhet majd: már megint ez a Soros!

Krónikánk megírásakor csupán annyit rögzíthetünk, hogy az elterelő média-hadművelet olyannyira sikeres lett, minek következtében a Fudan-botrány szinte egyik napról a másikra kikerült a közbeszédből. Ezt akár szó szerint is érthetjük, mert a parlament a – kritikusok által „homofób-törvénynek” hívott – szabályokat ugyanazon a napon fogadta el, mint amikor az elhíresült kínai egyetem létesítésének feltételeiről szóló döntést is meghozta.

Ám ekkor már minden elemző, kritikus, szervezet, mozgalom és a nem kézben tartott média is szinte csak a homofóbiára összpontosította a figyelmét. A hónap utolsó két hetének fejleményei alapján, úgy sejtjük, hogy ez a problémakör lehet majd a választásokat megelőző időszak egyik kitüntetett harci terepe. Ez a kiemelés ugyanis két szempontból is megfelelhet a Fidesz-stratégiának. Egyfelől az ellenzék és a nemzetközi közvélemény szinte biztosan egyszerre fog ugrani valamennyi idetartozó provokatív lépés kapcsán, ráadásul a Jobbik szavazóbázisát ez az ügy majd folyamatosan belülről is bomlaszthatja. Másfelől viszont ezt a kérdést könnyedén lehet a hagyományos Fidesz-tábor összetartásának, veszélyérzete fenntartásának és harci tüze ébren tartásának érdekében melegen tartani. Utólag visszatekintve, eredetileg azt hihettük, hogy június közepén az égvilágon semmi sem tette sürgetővé, hogy a magyar társadalom éppen ezen a kérdésen rágódjék akkor, amikor már lassanként kiszabadult a járvány fogságából. A hónap végén viszont beláthatjuk, hogy a más kérdésekről való diskurzus ellehetetlenítését épp olyan jól szolgálta, mint a közelgő kampány behangolásának feladatát.

Lett volna mit megvitatni

Az eddig röviden bemutatott ügyek botrányai mellett, akadt volna júniusban még jónéhány olyan vitatéma, amely a hazai lakosság elsöprő többségét sokkal inkább érinthette volna, mint amelyekről eleddig szóltunk. E kérdések némelyikét maga a kormány termelte ki, de ilyen-olyan okokból nem vertek fel akkora port, mint amennyit megérdemeltek volna. S akadtak olyanok, amelyek mindenféle kormányzati beavatkozás nélkül is rászolgálnának a szélesebb érdeklődésre. A sokféle kormányzati döntés közül megelégszünk csupán három-négy probléma vázlatos jelzésével, amelyek még később is rászolgálnak az alaposabb elemzésre.

– Meglehetősen gyorsan ment végbe a hazai honvédelmi vezérkar csúcsvezetőinek lecserélése; e rapid akció hátteréről legfeljebb azt a szűkszavú magyarázatot lehetett hallani, miszerint az illető tábornokok már elvégezték a feladatukat…

– A találgatások között nagyon is hihetőnek tűnő szempont lehet, hogy a közeljövőben példátlan méretű pénz áramlik be a hadsereg fejlesztésébe, s az elosztást esetleg másokkal lesz érdemes lebonyolítani.

– Hasonlóan tisztázatlan anyagi hátterű lépéseket lehet sejteni a hazai sztrádahálózat 35 évre szóló, vállalkozói kezekbe adása mögött. Itt is évenkénti 3-400 milliárdos összeg sorsa a tét, és nem túl sok jóval biztató fejlemény az sem, hogy a végleges döntés megszületése előtt itt is a megszokott titkosítás a legelső kormányzati reflex. Jó lenne tudni, mi lehet ennek az oka, mert az elmúlt évek hasonlóan nagy összegű akcióinak tényleges érdekeltségeit is ilyesfajta titkolódzás kísérte. (Részletek: itt, itt, itt)

– A már említett június 15-ei parlamenti ülésnapon, egy menetben elfogadták az idei évi költségvetés módosításáról, valamint a jövő évi költségvetésről szóló javaslatokat is. A szórványos szakmai bírálatok mellett, leginkább az MNB elnökének kritikái kaptak hangot. Túl azon a problémán, hogy elvileg a költségvetés lenne az egyetlen olyan igazi makroökonómiai tükör, amelynek segítségével részletes képet lehet alkotni a gazdaság valós helyzetéről, a probléma lényege ezúttal leginkább az, hogy az időközben rendre felröppenő kormányfői/kormányzati sok-sok milliárdos ígéreteknek szinte semmi közük nincs még e jócskán vitatható költségvetésekhez sem. Mintha a kampányigények és ígéretek eleve nem lennének tekintettel a legelemibb gazdasági folyamatokra sem. (Részletek: itt, itt)

– Végül, a hazai közvélemény június végére mintha feledné a járvány és a karantén-hónapok sok-sok keserves tanulságát, s e könnyelműsködéshez júniusban némi kormányzati segítséget is kaphatott. Júniusig szinte kizárólagos szempontként hallhattuk az oltási sikeresség mindent felülíró fontosságát, ám ez a hang a nyár kezdetére teljesen elhalványult. Ahhoz hasonlóan, miként a maradék lakosság oltakozási és regisztrációs kedve is, mert nagyon úgy tűnik, hogy a teljes körű beoltottság mintha befagyna az ötmilliós létszám környékén. Krónikánk megírásakor még alig-alig hallani bármit az esetleges negyedik hullám hazánkba is megérkező hatásairól. Mindenesetre a világ számos pontján egyre inkább kénytelenek már ezzel szembenézni. És nem csak távoli helyeken, hanem már Angliában és Oroszországban is. Június utolsó napján nem tudhatjuk, hogy ez az ötmilliónyi teljes körű beoltottság mire is lesz elegendő akkor, ha az újabb hullám beköszöntene.

– Igaz, a kormányfő mindenkit megnyugtatott, hogy a mi országunk fel van készülve a negyedik hullámra is, de a helyzet az, hogy 2020 márciusa óta annyi mindent mondott, jósolt, ígért, ami a későbbiekhez nem állta meg a helyét. Sőt, inkább az ellenkezője következett be. Ezért csak annyit szeretnénk ehelyütt is jelezni: nem ártana az óvatosság, hiszen a második és a harmadik hullám érkezését sem tudtuk kellő időben és erővel kivédeni. (További részletek: itt, itt, itt)

Állandósuló főszerep

Júniusban szinte alig akadt olyan munkanap, amikor a kormányfő ne lepte volna meg a közvéleményt valami eredetiséggel, szellemeskedéssel, a már megszokottá vált hencegéssel, vagy egyszerűen csak vérlázító mellébeszéléssel. Terjedelmi korlátaink nem teszik lehetővé, hogy végtelen mennyiségű szereplését kellő mélységgel bemutathassuk. Beérnénk két, nagyon is jellemző és tanulságaiban messzire vezető megnyilvánulásának idézésével. Egy hónappal ezelőtt a szokásos pénteki rádiós monológjában képes volt önmagát is „egyszerű, bérből és fizetésből élőként” aposztrofálni, ami egyfelől közmosolygást váltott ki a maga képtelenül nevetséges populizmusa okán. Másfelől viszont némely média utánanézett, hogy ez az egyszerű család vajon mekkora jövedelmet realizálhatott az elmúlt időkben. Úgy találták, hogy a szűken számított családtagok is mintegy 15 milliárd forintnyi jövedelemhez juthattak az elmúlt években. (További részletek: itt, itt, itt, itt, itt)

Ilyen és hasonló, több mint kiáltó ellentmondások egyre kevésbé zavarják Orbán Viktort, aki – úgy tűnik, hogy – egyre erőteljesebben képes önmagát belelovallni az általa megálmodott/elképzelt világképbe. Június 19-ét az idén a magyar nemzeti függetlenség kitüntetett napjaként kívánta megünnepelni a kormány, s ezt az alkalmat vélte Orbán Viktor is a leginkább alkalmasnak arra, hogy a jövendő Európája számára programot hirdessen. Ezt a fellengzősséget a maga idején a mérvadó médiumok darabokra szedték szét, ezért nem is részleteznénk Orbán aránytévesztésének pontokba szedett mondanivalóját. (További részletek: itt, itt, itt)

Mindeközben

az általa vezetett ország lakosságának egyre nagyobb gondokat okoz a sok-sok éve nem látott magasságokba emelkedő infláció, amelyről azt is jól lehet tudni, hogy a kevésbé módosabb rétegek – mondhatjuk így: milliók – számára sokkalta nagyobb probléma, mint az ország felső tizedének. A mögöttünk hagyott júniusban már sokkal több szó esett erről, mint a korábbi években bármikor, és az az érzésünk, hogy ez a feszültségforrás a következő hónapok során még egyre élesebb konfliktusok forrása lesz.

Lehet, hogy meglepetés egyeseknek, de tényleg vannak bérből és fizetésből élők, nemcsak a rádióinterjúkban.