Szűts Miklós: a repedéseken bejön a mocsok

– Van-e neked, esetleg a korai korszakodból, olyan festményed, amelyet csak este, zárt körben lehetne bemutatni? 

– Nem. Nem hiszem, hogy a Lakótelep, vagy a Csendéletek akadályt jelentenének a publikációban. Egyébként is, itt nem a festészetről vagy az irodalomról van szó. Ez a nyálas, kispolgári prüdéria nem mai találmány. Gondolj bele: Michalengalo Dávidjára akárhányszáz évvel ezelőtt ágyékkötőt kötöttek. A dolognak ez a része röhejes, álszent és ostoba. Az viszont már nettó aljas, kártékony és veszedelmes, hogy új törvényükben összemossák a homoszexualitást a pedofíliával, és nem érdekel, hogy milyen pillanatnyi politikai előnyszerzés érdekében teszik ezt, illetve ettől a dolog még felháborítóbb!

– Igen, de ha belegondolok a képzőművészet történetébe, történelmébe, akkor arra jutok, hogy az ókortól napjainkig ki lehetne tiltani azokat az alkotásokat, amelyeket a magyar kormány éppen rossz szemmel néz. Például azokat, amelyek homoszexuális vonatkozásúak. Márpedig ilyenek nagy számban léteznek…

– Vagy legalább is tizennyolc éve alatti fiataloknak nem szabadna megmutatni… Nézd, a törvény elég elasztikusan van megfogalmazva, népszerűsítésről beszél. Szóval, amilyen szar a törvény, olyan szarul is van megfogalmazva… Ahogy a gyerekeim mondanák: terelés ez az egész...

– Azért kezdtem egyébként ezzel a gondolattal a beszélgetésünket, mert a Facebook bejegyzéseidet olvasva, az az érzésem támadt, hogy telis-teli vagy jajkiáltásokkal…

– Társalogtunk a minap, családi körben ezekről a dolgokról, és arra jutottunk, hogy egy nagyon markáns különbség van a kádári, a késő-kádári és a mai rendszer között, mégpedig az, hogy akkor és ott engem békén hagytak. Én egy kicsit megvetettem a kommunistákat, röhögtem rajtuk, ha tahók voltak, de nem volt dolgom velük. Persze tudjuk, ott is voltak mindenféle durvaságok, de ezek inkább maszatolások voltak, és nem öldöklés, egyáltalán nem érintettek közvetlenül. De olyan, hogy ostobaságokat folyamatosan az arcomba hazudjanak, olyan nem volt, és ezt nehezen is tűröm. Nyilván Czinege Lajos sem mondott feltétlenül okos dolgokat, de ha mondott is butaságokat – és miért ne mondott volna – el sem jutott hozzám. Most viszont, ahogy ezt a könyvemben is megírtam, hiába próbálom körberagasztani az ablakot, a repedéseken csak bejön a mocsok, és ez nagyon zavar… Sokkal jobban, mint anno. 

– Úgy érzed, hogy beleavatkoznak az életedbe, vagy egyszerűen csak nem tudsz kívül maradni, úgy, mint annak idején?

– Én mindig igyekeztem citoyenként viselkedni, és ebben, a mozgásszabadság korlátozásától eltekintve, nem akadályozott semmi. Most viszont szinte minden érték, amely számomra fontos, a hivatalos politika számára szitokszónak számít. És ez nagyon nyomasztó. Ismétlem, engem személyesen nem érint, de némiképp mégis. Engem utoljára a civil törvény elfogadása után hívott meg az állami televízió, nem ezzel összefüggésben, hanem a Kiscelli Múzeum-beli kiállításom kapcsán. Élő adás volt és én elkövettem azt a pimaszságot, hogy látványos bemutatóját tartottam annak, voltaképpen hány civilszervezetet is érint a kormány új törvénye. Kigurítottam egy hatméteres papírkígyót a stúdióban, amelyen ezeknek a civil szervezeteknek a neve szerepelt… Hát látnod kellett volna a riporterek arcát, azt sem tudták, hogy is tereljék el a szót arról, amit bemutattam… Csak azért mesélem ezt el most neked, mert egyértelmű, hogy a királyi televízióban ilyen problémákról egyáltalán nem lehet beszélni…

– Megtanulták, hogy óvatosnak kell lenni, olyanokat nem szabad meghívni, így például téged, akik politikai kockázatot jelentnek…

– Hát persze. 

– Azt érzékelem, hogy te mostanában is beszélgetsz Esterházy Péterrel, ma is megszólítod őt, ma is társadnak tekinted…

– Mindig ott van valamelyik kötete az ágyam mellett. A múltkor is idéztem őt; újra olvastam a Javított kiadást, sőt, Alföldi Robi előadásában meg is hallgattam a Hasnyálmirígynaplót. Péter pótolhatatlan, az a fajta tiszta gondolkodás és tisztességben utazás, az példamutató. 

– Mit mondana erről a mai rezsimről? Tudna-e olyan rezignáltan, maró humorral beszélni róla, mint tette ezt korábban? 

– Ugyanazokat a mondatokat mondaná el, mint ezelőtt tíz évvel, csak némiképp szófukarabban. Mit lehet tenni egy olyan rendszerben, ahol, aki nem azt szajkózza, amit pártunk és kormányunk, az ellenséggé válik? Erről Péternek egyébként ékes mondatai voltak. Vagy a kereszténységről és katolicizmusról. E téren mindkettőnknek elég nagy előképzettségünk volt ahhoz, hogy egyértelműen megítéljük: amit ezek tesznek, mondanak, annak a világon semmi köze nincs a kereszténységhez. Szóval, ezeket elmondaná most is, a maga visszafogott módján.

– És mi a te visszafogott módod?

– Néha felmegy az agyvizem, például a magyar-német meccs után. Nem is bírtam ki, muszáj volt kiírnom magamból. Azt az attitűdöt, amit próbáltak velünk elfogadtatni, miszerint MI harcolunk, MI győzünk, a nemzet becsülete forog kockán, és egyéb ilyen állatságokat. Én, írtam akkor, kiiratkozom ebből a MI-ből. 

– Erre utaltam, amikor az FB posztjaidat említettem…

– A Zolától lopott J’Accuse kifejezést használtam…

– De a mai J’Accuse ér-e valamit?

– Két oldalról közelíthetek ehhez a kérdéshez. Először a saját mentális egészségem felől, és akkor azt kell mondanom: ebből a szempontból nagyon fontos kimondani dolgokat. Ám, hogy mennyire van hatása, és kikre van hatással, azt látod, nem tudom. Nézem a gyerekeimet és a lassan felnőtté váló unokáimat, és azt tapasztalom, hogy egyre inkább bezárkóznak. Talán egy dologra ügyelnek: legyen egy menekülő út. Legyen egy út, hogyha még nagyobb a baj, akkor el lehessen menni…

– Csak a menekülő út segít? 

– Most fogadjam el azt, amit az egyik ifjú politológus írt az ÉS-ben? Hogy az öregek menjenek a francba, hadd jöjjenek az újak és tiszták. Kíváncsian várom, hogy kik azok a tiszták. Különösen az érdekel, hogy mennyire lesznek azok négy-öt év múlva… Amúgy pedig eleve nonszensznek tartom az állítást, miszerint Gyurcsány és Orbán pontosan ugyanazok. Én nem vagyok egy Gyurcsány-hívő, sőt, azt is gondolom, az, hogy még mindig van nekünk egy Orbán Viktorunk, az elsősorban Gyurcsány Ferencnek köszönhető; hogy nem volt képes visszahúzni magát. Ő egy kalandor, de nem egy aljadék… Vannak itt finom különbségek. Nem próbálta meg az összes demokratikus intézményt lenullázni, nem próbált mindenkit, aki nem áll be a sorba, megalázni. Iszonyatos különbségek vannak. Számos dolog zavar persze, ami az ellenzéki összefogás körül történik, igyekszem nem meghallani, de igenis azt gondolom, hogy a rendszer emblematikus figurája Orbán Viktor, és ha ez az emblematikus figura eltűnik, akkor valamilyen változás mindenképpen bekövetkezik. Hogy ez milyen lesz: jó, borzalmas, az egy másik kérdés. De ő, Orbán az, aki kettészakította az országot, nagyon tehetségesen. Ő az, aki folyamatosan ellenséget képez… Hát ezeket a dolgokat én nagyon utálom. 

– Mennyire tépi szét a magyar kultúrát ez a rendszer?

– Azt hiszem a magyar kultúra ennél sokkal szívósabb. Már annyi szart kibírt, ezt is ki fogja bírni. Vannak veszteségek, vannak áldozatok, ez igaz. Hihetetlenül ki vannak éheztetve például a múzeumok, a vidéki színházak és sorolhatnám a végtelenségig, de a kultúra ezt túl fogja élni. Ez azért nem Észak-Korea…

– A túlélés azt jelenti, hogy mindenki, így te magad is, megpróbál a saját buborékában élni?

– Többé-kevésbé igen. Élek a buborékomban, amennyire tudok. Millió dologhoz nem adom a nevem, nem veszek részt bennük. Ahol úgy látom, hogy az ügy kompromittáló, a benne lévő szereplők kompromittálódtak, onnan nagy ívben távol tartom magam. Persze, muszáj hozzátennem: azért is van így, mert megtehetem. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert nem szeretnék ítéletet mondani azon kollégák fölött, akiknek be kell fizetniük a havi számlát, és ezt csak akkor tudják megtenni, ha pályáznak állami pénzekre, vagy állást vállalnak a kormányt kiszolgáló intézményekben. Én lehetek finnyás, mert a képeinkből, akár a tartalékainkból megélünk nélkülük is. 

– Igen ez egy erős dilemma: mi az, amit a megélhetésért való küzdelemben legitimálni lehet? 

– Ez mindenkinek a személyes döntése, kívülről megítélni nem ildomos. Ezt mindenki beszélje meg a lelkiismeretével és döntse el. Távol álljon tőlem, hogy  vindikáljam magamnak a jogot, hogy bárki más fölött ítéletet mondjak. Kivéve talán Orbán Viktort és bandáját, mert róluk már van annyi tapasztalatom, hogy biztosan állíthassam: halálosan ártalmasak. 

– De ez a banda egyre bővül…

– Igen, de azok másodosztályú figurák. Számukra nincs más érvényesülési lehetőség.

– Ezzel fel is mented őket? A Demeter Szilárdokat? 

– Dehogy mentem. Demeter például egy ártalmas figura. Tud pénzt osztani, tud embereket ideig-óráig magához édesgetni… Nem mindenkit persze; a Závada, Spiró, a Parti Nagy, Tóth Krisztina (hadd ne soroljam) – óvja a saját munkáját, azaz morális tisztaságát… Nem tudok mást válaszolni, csak ahogy az előbb mondtam: ki-ki döntsön a maga lelkiismerete szerint.

– Folyik itt egy vita az Alaptörvény sorsáról, hogyan is lehet és kellene hozzányúlni. A jobboldal azonban ezt a vitát egészen másként kezeli: alkotmányos puccsról beszél, polgárháborúról, vagy mint Kövér László jósolja: ha hozzányúlnak, kő kövön nem marad. És ezt a kérdést csak azért hozom elő, mert te lelkiismeretről beszélsz, miközben a változás esetére utcai harcokat vizionálnak… Szóval van-e itt esély a változásra?

– A Te meg az én életemben?

– Akár… Azért ne temessük el még magunkat…

– Nekem nincsenek illúzióim. Én már nem fogok egy olyan országban élni, amilyenre gondoltam, mondjuk egy évig, kilencvenben, azaz a rendszerváltás környékén. Én már nem hiszek abban, hogy itt belátható időn belül lesz egy normális polgári demokrácia. Olyan mértékben van morálisan szétgyalázva ez az ország, hogy nagyon nehéz lesz visszaépíteni. Olyan mértékben gerjesztik folyamatosan a gyűlöletet, hogy ez nem múlik el egy választástól. Súlyos, nagy munka lesz, ha változtatni akarunk, és történelmi távlatból biztosan el is fog múlni, de nem az én életemben.

– Amikor először találkoztunk a műhelyedben, és arról faggattalak, hogy mit gondolsz, amikor odaállsz a vászon fölé, és festeni kezdesz, azt mondtad: nem gondolsz semmit. Most is így van? Ki tudod kapcsolni az agyadból a külső hatásokat? 

– Esterházyt tudom csak most is idézni: azt mondta, a gondolkodás egy veszedelmes dolog, olyannyira, hogy „ha munka közben eszembe jut egy gondolat, akkor gyorsan felállok, és addig sétálok, amíg el nem felejtem”. 

– Vagyis teljesen ki tudod, ki kell zárni magadból a világot?

– Persze. Hogy nagy szavakat használjak: öt percenként döntök életről, halálról. Ez egy őrületes kaland. Ehhez képest kit érdekel, hogy mi történik a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ez egy egészen más szféra. 

– A súlytalanság állapota? 

– Ezt szerintem minden alkotó ember megéli. Csak voltak boldogabb korok, amikor egy-egy művésznek fogalma sem volt arról, hogy ki a kultuszminiszter. Nem ez a dolgunk…

– Bár te annyival szerencsésebb helyzetben vagy, hogy nincs is kultuszminiszter…

– Így máris meg van könnyítve a dolog… Annyiban azonban az egész világ változik, hogy egy ember, aki írjon, fessen vagy süssön zsömléket, kénytelen gondolkodni mindarról, ami körbeveszi. Elárasztják az információk. És a tudomására jutott sok szörnyűség nyilván befolyásolja az ember közérzetét, Budapesten épp úgy, mint New Yorkban, de a munka az valami más. Az én képeim nem lettek vidámabbak, vagy borúsabbak azáltal, hogy közben történt egy-két rendszerváltozás. Ez egy más szféra. A pék sem süt más zsemlét attól a rémülettől, ami elfogja, hogy jön a Fudan Egyetem.

– Viszont, ha kilépsz a képeidből, akkor abban a pillanatban megfogalmazod: J’Accuse.

– Néha. De próbálom visszafogni magam. 

– Hogy ne naponta történjen? 

– Hát igen, mert ellenkező esetben elveszti a súlyát. 

– Nyilvánosan. De magadban? 

– Hol nyilvánosan, hol magamban. Például a foci EB esetében. A náci rigmusok München főterén, a buzizás, hogy azt ordítozzák büdös, mocskos románok. És ezt teljes mellszélességgel támogatja a magyar kormány. Hogy egy egész nemzet becsülete forog kockán. Amint éppen buzizunk, nácizunk, büdös románozunk. Ez rettenetes.

– Miért nem tanulunk mi a történelemből?

– Nem vagyok erős történelemből, de Nádas Péter ontológiai pesszimizmusát érdeklődve olvasom. Azt írja, hogy ha az emberiség történetében egy új, megváltó eszme felmerült, másnap követte a vérpatak. Hát ilyen az ember. Sajnos.