Tanár úrnak szeretettel!

Millei Ilona 2021. június 4. 14:15 2021. jún. 4. 14:15

Ünnepek ősi idők óta vannak, mert az embereknek szükségük van arra, hogy a hétköznapokon túl a legkülönbözőbb témákban meg tudják különböztetni azt a napot a többitől. A pedagógusoknak is van ilyen ünnepük, a Pedagógusnap. Vasárnap Pedagógusnap lesz. „Néven nevezni annyi, mint a nevet örökösen feláldozni a megnevezett dolognak” – írta Esterházy Péter. Magyarországon 1952 júniusa óta tart ez a „feláldozás”, nemzetközi ünneppé pedig akkor vált, amikor az UNESCO és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet elfogadta a pedagógusok jogairól szóló 150 paragrafusból álló határozatot, és annak napját, vagyis október 5-ét jelölte meg a Pedagógusok Világnapjának. Mi arra voltunk kíváncsiak, hogy a tanár, a tanító mióta és milyen színben tűnik fel a filmvásznon, a sorozatokban, és, hogy az idők során hogyan változott meg az ábrázolásuk. Ennek kutatásában Paár Ádám történész, PhD, politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa volt segítségünkre.

A tanár mikor jelent meg először a filmvásznon, melyik filmben, hol? 

– A filmesek hamar rájöttek, hogy kutyával és gyerekkel mindent el lehet adni, és ha már gyerek, akkor sokszor ábrázolták őt a maga „természetes” (vagy természetesnek gondolt) közegében, az iskolában. Az iskolából pedig nem hiányozhattak a pedagógusok sem. Hosszú ideig az akciódús történetek – krimik, akciófilmek, rendőrfilmek, háborús filmek – hódítottak a filmvásznon, ezek pozitív hősei értelemszerűen „akcióhősök”, detektívek, rendőrök, katonák voltak. Az olyan békés civil foglalkozások, mint a tanár, orvos, mérnök, eleinte háttérbe szorultak a mozgóképen. Az első tanárábrázolások homályba vesznek, de az 1940-ben készült A középiskola című amerikai film, amelynek főszereplője egy texasi agrárkörnyezetbe érkező tanárnő, jó eséllyel pályázhatna az első olyan észak-amerikai filmre, amelynek tanár a hőse. Európában megelőzte az 1931-es Lányok az intézetben című német film, amely a weimari köztársaság filmművészetének gyöngyszeme – de a nácik tüzet okádtak rá, mert egy tanárnő és egy diáklány leszbikus kapcsolatát ábrázolta. A tanárokról szóló filmeket egyébként jól lehetne használni forrásként a különböző korszakok tanítási módszereinek, pedagógiai kultúrájának, a taneszközök fejlődésének elemzésére. S persze a tágabb társadalom és az iskola, illetve a tanárok közötti kapcsolat elemzésére is.

Hősként, vagy mellékszereplőként, az aktuális rossz megtestesítőjeként is megjelentek a tanárok a filmekben?

– Hát, ez korszakfüggő. Eleinte egyetlen ország rendszere sem tűrte bizonyos foglalkozások – tipikusan tanár, pap – negatív ábrázolását. Ez valahol érthető volt a XX. század elején. Más világ volt, mint ma: a családon, iskolán és egyházon kívül nem voltak egyéb szocializációs terek. Az iskola volt az a szocializációs színtér, ahol az állampolgári nevelés biztosítható, és a társadalomban éléshez, valamint a modern tudományokhoz való hozzáféréshez szükséges tudás elsajátítható volt. Azóta persze a szocializációs terek színesebbé váltak. Ám az iskola volt a legfontosabb szocializációs közeg a család után a XX. század első felében, ezért a tanár, mint foglalkozás megbecsültségéhez nem férhetett kétség.

Nem véletlen, hogy például Magyarországon a Bethlen-korszak idején tiltották a tanárok negatív formában történő ábrázolását. Ez így volt minden országban. Később, az 1960-as évektől egyre oldódott ez a szigor. A Tanár úrnak szeretettel című angol filmben a (1967) tanár-diák konfliktust már nyíltan ábrázolták. Ahogyan az egyik fiú mondja, „Egyik tanárban sem bízhatunk. Össze kell tartanunk, ellenük, különben átvernek.” Ez a mondat eszünkbe juttathatja az 1968-as diáklázadók egyik kedvelt jelszavát: „Ne bízz senkiben, aki harmincon túl van.” Az effajta vélemény a tanárokról a két háború között még elképzelhetetlennek számított. A filmben a tanár-diák konfliktus összeszövődik a munkásosztálybeli fiatal és a diplomás ellentétével, vagyis egy szociális konfliktussal. Pontosabban az intézményen belüli hierarchia leképez egy átfogóbb szociális konfliktust.

A tanár-diák ellentétek mindig igen hálásak voltak a rendszerkritika szempontjából. Az iskola, mint hatalmi intézmény bírálata gyakran szolgált a filmesek számára a társadalomkritika eszközeként. Az olyan filmek, mint az 1996-os francia Mi a hézag tanár úr, vagy az ugyanebben az évben készült amerikai Osztály, vigyázz alapvetően humoros formában, de kendőzetlenül ábrázolták az iskolába érkező zöldfülű tanerő és a hátrányos helyzetű diákok konfliktusát. 

A 2013-as Fák jú, Tanár úr még azzal is rátett a hagyományos tanár-diák csörtére, hogy főhőse nem is igazi tanár, hanem egy szabadult bankrabló, aki csak azért vállalta a kisegítő tanárságot (éppen a legrosszabb osztályban), hogy hozzájusson az iskola sportcsarnoka alá rejtett pénzhez. A viszony csak kezdetben konfliktusos a három filmben, aztán kialakul a bizalom a sajátos módszereket alkalmazó tanerő és a meghökkent diákok között – éppen ez a három film tárgya. Összességében a legtöbb filmben a főszereplő tanárt nem ábrázolják rossz szereplőként (még akkor sem, ha a sajátos nevelési igényű diákok az ő rovására követnek el csínytevést), hanem az iskolát, mint hatalmi intézményt. A tanár gyakran éppen azáltal válik szerethetővé a diákok számára, hogy szembekerül a házon belüli szabályokkal.

Mikor lett a pedagógusból, illetve a tanárból főszereplő? 

– Már az 1940-es Középiskola című filmben tanárnő volt a főszereplő. A gyerekfilmekben a tanár még mellékszereplő: olyan alkotásokban tehát, mint például a Johanna Spry regénye, Heidi számos földolgozása vagy az Anna című kosztümös film. Az 1960-as évek végétől egyre több iskolafilm készült (tehát olyan film, amelyben a történet cselekménye az iskolában játszódik, és az iskola nem csupán egy helyszín a sok közül), és a diákok élete, hétköznapjai mellett lassan a tanárok is a figyelem középpontjába kerültek. Az 1990-es évektől pedig már rengeteg filmet tudunk említeni: az Osztály, vigyázz-t, a Mi a hézag, tanár úr című filmet, a Reneszánsz embert, a Mona Lisa mosolyát, nem beszélve a sorozatokról, mint a Specht tanár úr vagy A tanár.

Milyen jellemmel ruházták föl, mennyire állították a társadalom elé példaképnek a pedagógust? 

– A tanárkarakterek jelentős része úgy jelenik meg, mint példaadó, integratív személyiség, aki építi és összetartja az iskolai közösséget. Nem mindegy azonban a történet logikája szempontjából, hogy milyen iskolatípusról, milyen szűkebb és tágabb társadalmi és kulturális közegről beszélünk. Amennyiben a főszereplő tanár egy elitiskolában tanít, mint a Holt költők társaságának Mr. Keating-je, akkor a közösség építése abban nyilvánul meg, hogy a tanár egyéni pedagógiájával, a fantáziára támaszkodva kiszabadítja a fiatalokat a megkövült intézményes dogmák és az elembertelenítő hierarchia uralma alól. Ha pedig hátrányos helyzetű, deprivált fiatalokat tanít, mint például a Tanár úrnak szeretettel vagy a Reneszánsz ember hőse (az első film története a londoni nyomornegyedben, az East End-en, a másiké az amerikai hadseregben játszódik), akkor pedig az a tét, sikerül-e elhitetni a fiatalokkal, hogy érnek annyit, mint bárki más, és sikerül-e közösséget kovácsolni belőlük. Az első típusban az iskola mint közösség kontrollja alól az egyén fölszabadítása zajlik, a másodikban pedig az atomizált egyének összekovácsolása valódi közösséggé. 

A tanár általában jóságos? 

– Se szeri, se száma a filmeken azoknak a tanár- és nevelőegyéniségeknek, akik elutasítják a rideg nevelést, amelyben mindenkit csak a feladatára képeznek ki, és ezzel szemben az egyéniség autonómiáját tekintik értéknek, ezért a rábízott fiatalokat igyekeznek eljuttatni önmaguk képességeinek kibontakozása felé. Mondhatni, afféle reformpedagógiát alkalmaznak. Széles a paletta az ilyen nevelőegyéniségekről. Kortól és országtól függetlenül idetartozik A muzsika hangja Mária nővére vagy Gárdonyi Géza kisregénye, A lámpás Kovács Ágoston néptanítója – az első egy osztrák tengerésztiszt házában az 1930-as években, a másik a reformkori dunántúli környezetben küzd meg a külvilággal a neveltjei érdekéért és boldogságáért.

Ott van még a szigorú, látszólag komor, ámde igazságos tanár figurája, mint hálás filmtéma. Gondoljunk a Tüskevár sorozat Kengyelére, a „Tutajos” Ladó Gyula Lajos által rettegett matematikatanárra! A tanévzárón derül ki, hogy a fiúk által „kutyának” szidott Kengyel nem is olyan szőrösszívű, mint gondolják. Tulajdonképpen hasonló, mint a Básti Lajos által játszott Torma Gedeon Zsurzs Éva 1977-es Abigéljében. Mindketten látszólag kőszívűek és megközelíthetetlenek, de valójában következetesek.

Természetesen szerepelnek gonosz tanárok, mint a Sándor Pál filmje, a Szeressétek Ódor Emíliát című 1970-es film intrikus igazgatónője (sajnos ez a film tapasztalatom szerint kevéssé ismert), vagy a Kis hercegnő című regény adaptációinak igazgatónője. Még a 2016-os Mindenki című film zenetanárát is ebbe a csoportba venném. 

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy sok különböző archetípus különböztethető meg a filmbeli tanáregyéniségek között. A „jófej”, a szigorú, de következetes és a kegyetlen tanár. Természetesen az egyes tanárok jelleme nem szakítható el teljesen az adott kortól és társadalomtól. Nyilvánvaló, hogy a „jófej” tanár és a porosz oktatási rendszer konfliktusa kiélezettebb egy XIX. századi filmes környezetben, mint napjainkban, hiszen a „porosz” rendszer is sokat színesedett az elmúlt százötven évben.

Lett-e pedagógus sorozatnak a főszereplője?

– Természetesen. Gondoljunk csak a német Specht tanár úr (1992-1999) vagy a magyar A Tanár (2018) című sorozatokra. De az ausztrál Szívtipró giminek (1994) is volt több tanár főszereplője az egyes évadokban, igaz, alapvetően ott a diákok életén volt a hangsúly. Bár nem kifejezetten csak az iskola volt a helyszíne, de említsük meg Vágási Jutkát a Szomszédokból, aki a többi sorozat tanár szereplőihez hasonlóan, szívén viselte a tanítványai érdekét.

A tanár jellemrajza hogyan változott a filmekben, sorozatokban az idők folyamán?

– A szigorú tanáregyéniség felől a fókusz egyre inkább elmozdult a megértő, „jófej” tanár irányába. Általában az integratív, közösségszervező, toleráns tanáregyéniségek szerepelnek a filmvásznon. Azokat a tanáregyéniségeket ábrázolják szimpatikusan, akik törődnek a tanítványaik lelkével, érzelmeivel, vagyis akik diákokat tanítanak, és nem a tananyagot. A poroszos oktatás azonban, stílusosan fogalmazva, rossz jegyet kap a filmekben. Ennek legütősebb példája, hogy a Holt költők társaságában a diákok a film végén nyíltan hitet tesznek reformszellemű tanáruk, Keating mellett.

A magyar filmekben, sorozatokban miként jelent meg a pedagógus a rendszerváltás előtt, és a rendszerváltás után?

– Ahogyan korábban utaltam rá, a magyar filmekben és sorozatokban is megtalálhatjuk ugyanazokat az archetípusokat, mint más országok filmes alkotásaiban. Tele van a magyar irodalom megértő, jobb sorsa érdemes tanáregyéniségekkel, akik a rideg külvilág vagy az igazságtalanság áldozatai lesznek. Ezeket az irodalomból ismert tanáregyéniségeket számos film megörökítette, mint az Aranysárkány (1966) Novák Antala, vagy A lámpás Ágoston Györgye, illetve Bródy Sándor tanárnője. A poroszos, látszólag rideg, kiismerhetetlen, igazságos tanár figurája is megjelent, mint a már említett Kengyel. Más vonatkozásban, a nyíltan politizáló alkotásokban ott vannak a rendszert kiszolgáló tanárok, mint Gothár Péter Megáll az idő című alkotásának (1982) egykori sztálinista Rajnák igazgató-helyettese. 

Említsük meg Kőnig tanár urat, aki egy kettős életet élő tanár: a világ szeme előtt ügyetlen latintanár, titokban bátor őrangyal Szabó Magda Abigél cím regényében, illetve a regényből forgatott filmben. Nem mellesleg Kőnig afféle kisvárosi Pimpernel-módon nemcsak az iskolán belül áll ki a gyengékért és üldözöttekért: ugyanezt megteszi a háborúellenes röpcédulák ragasztásával, Miklós-napon a kormányzó tiszteletére rendezett istentiszteleten megcseréli a zsoltárok számait stb. Az iskola mindig alkalmas színtér volt arra, hogy sűrítve illusztrálja a társadalmi és politikai folyamatokat. 

A rendszerváltás óta a nyílt társadalomkritika és politizálás eltűnt a filmekből. Talán az utolsó olyan film, amely a közélet szempontjából releváns kérdést feszegetett, Szabó István filmje, az Édes Emma, drága Böbe című 1992-es film, amely a rendszerváltás után hirtelenjében fölöslegessé váló, és kényszerűen angoltanárokká átképzett orosztanárok kálváriájáról szólt. A tágabb közösséggel kapcsolatos politika lassan kiveszett az iskolafilmekből, és maradtak a kifejezetten fiatalok életével, mindennapjaival kapcsolatos problémák, amelyeket a tanár igyekszik jól-rosszul megoldani.

Ma milyen a pedagógus presztízse a filmekben, sorozatokban?

– Erről a kérdésről eszembe jut a Mi a hézag, tanár úr egy jelenete, amely eléggé szíven üthet bennünket: az egyik diák bátyja számon kéri a tanáron, hogy miért „piszkálja” az öccsét, és arcába mondja, hogy soha nem fog annyi pénzt keresni, mint ő. Ez a gondolkodás, amit idehaza úgy fordítottak le egyszer, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, sajnos eléggé elterjedt az elmúlt évtizedekben, és nagyon rombolónak tartom a társadalmi kohézióra – iskolán kívül is. Ami föltűnő, hogy kevés olyan film van, amiben a szülők és a tanárok közötti szolidaritás megjelenne. A filmek érthetően a diákok és a tanár közötti emberi és hatalmi helyzetekre fókuszálnak. Azonban jó lenne, ha olyan filmek is készülnének, amelyek boncolgatnák a tanár és a tágabb közösség kapcsolatrendszerét. Az, hogy a tanárok kiállnak a diákokért a filmekben, és fordítva, jó dolog, de olyan filmalkotásra is szükség lenne, ahol a cselekmény a tanár-tanár és tanár-szülő szolidaritás köré épülne. Elvégre a tanár és tanító valamikor a tágabb társadalom számára is morális iránytűként szolgált. Manapság sok előítélet van a tanárokkal szemben, ami egyenes következménye annak, hogy az iskola ma már csak az egyik (és már nem is a legfontosabb) szocializációs tér a diákok nevelésében. A filmeknek lehetne olyan küldetésük, hogy közelebb hozzák a különböző foglalkozásokat – tanár, pap, orvos stb. – a tévénézőkhöz, oldva az idegenkedést, amely bekövetkezett azzal, hogy a társadalom eltávolította magától ezeket a foglalkozásokat.