Tényleg mindenki szembejön?

Pontosabban: ott folytatta az ellenségképzést, ahol abbahagyta. Újra támad a nemzetközi liberális mainstream – ezzel a címmel posztolt egy írást Szíjjártó Péter a hivatalos oldalán.

„A nemzetközi liberális mainstream ismételten össztűz alá vette Magyarországot: a bukott olasz baloldali miniszterelnök, az örök nagykoalíciós kistestvér német szocialisták, a választást soha nem nyert osztrák zöldek és luxemburgi kommunisták, valamint a szélsőségesen intoleráns északi liberálisok.

Mostani támadásukban semmi meglepő nincs: amikor mi valami nagy bajtól védjük meg a magyar embereket, ők mindig megtámadnak minket” – írta. És kérkedve hozzátette: „A nemzetközi liberális mainstream pártjai és politikusai frusztráltak és irigyek: ők legfeljebb csak álmodhatnak az olyan társadalmi támogatottságról, mint amilyennel az elmúlt három parlamenti választást kétharmados többséggel megnyerő magyar kormány rendelkezik…

A nemzetközi liberális mainstream hisztije már unalmas. Ezért nem is érdekel minket. Fontosabb dolgaink vannak: megvédeni a magyarokat a világjárványtól, hazahozni külföldön rekedt honfitársainkat és újraindítani a gazdaságunkat”.

Vegyük csak szemügyre ezt! Össztűz? Hát háború van? Nem világjárvány?

Persze, a populista számára természetes, hogy az, „aki nem velünk, az ellenünk” elv mentén mindenkit, aki nem ért vele egyet, egy kalap alá vegyen: ők akkor ugye mind ellenségek. Legyen szó volt olasz baloldali miniszterelnökről, német szocialistákról, osztrák zöldekről, luxemburgi kommunistákról, északi liberálisokról – tök mindegy. Aki eligazodik Európa tarka politikai palettáján, az jól tudja: egymással legföljebb az unió demokratikus alapértékeiben egyetértő, ám más ügyekben éles vitában álló politikai erőkről és figurákról van szó. Némi túlzással azt is mondhatnánk: így mindenki a kalapba gyömöszölhető, aki nem populista-nacionalista.

Azután az is fontos a populista számára, hogy az ellenségnek nevet adjon. Ad hát nevet neki: „nemzetközi liberális mainstream”. Azért ezt a nevet adja, mert ha nem illiberális, mint ő, akkor azzal már ki is mondta: ellenség. És azért „nemzetközi mainstream” (főáramlat), mert akkor besorolhatóvá teheti a liberális körbe amúgy bele nem tartozókat is, akik nem túlhangsúlyozottan „nemzetiek”, mint ő. Azokat, akik nem csak a nemzetek Európáját, de mondjuk az Európai Egyesült Államokat is elképzelhetőnek tartják.

A többi már csak a kipécézett ellenségeket leminősítő jelző: frusztrált, irigy, hisztis. Miért is? Nos, azért, mert nem olyan sikeres szavazatmaximáló populista, mint ő (kétharmad), hanem bizony demokrata: nem tör se totális, se örökös hatalomra, hanem ragaszkodik a parlamenti demokrácia korrekt, hatalommegosztásos, toleráns rendszeréhez.

No és a populistának mindehhez kell még ugye fűszerként egy adag lenéző gőg is. Unjuk őket, van fontosabb dolgunk: megvédeni a magyarokat a világjárványtól.

Ez utóbbi a legérzékenyebb pont. Hisz’ nekem is fontos, hogy az állam, amelynek polgára vagyok, mindent megtegyen a szeretteim, a barátaim, a honfitársaim életéért, és ha lehet, értem is. Ám nincs a világon egy ország sem, amelynek vezetői – a politikai színezetüktől függetlenül – ne azt hangoztatnák az emberéletek tízezreit követelő világjárvány közepette, hogy a legfőbb: mindent megtenni a népük védelméért. Sőt, vannak államok, amelyek szabad gyógyító kapacitásukkal segítik más országok súlyos betegeinek gyógyítását, átveszik a kezelésüket. Merő emberségből teszik. Nem vetélkednek. Bár másutt is rendkívüli a jogrend, de a kormányok nem a hatalmuk további növelésével, beágyazásával, nem is az öntömjénezéssel vannak elfoglalva. Együtt küzdenek a pandémia ellen. És nem azt bizonygatják, hogy lám, ők népszerűbbek, s eltökéltebben védik a sajátjaikat (a szavazóikat) mint mások.

Azt teszik, amit a bajban az embernek tennie illik és tennie kell. Küzdenek. És reménykednek: egyszer vége lesz majd a járványnak, lesz gyógyszer és vakcina a vírus ellen, azután visszatérhet majd az élet a normális mederbe. És szólnak, ha közben azt látják: valahol máris kilépett az élet a normális medréből. Közben persze akár azt is gondolhatják, amivel Szíjjártó Péter is zárja a posztját.

„A kutya ugat, a karaván halad”.

Mert egyszer célba érnek a karavánok. Akkor mindenütt elgyászolják majd azokat, akiket rengeteg erőfeszítésük, igyekezetük ellenére sem tudtak megvédeni. Azután ezen az egyetlen közös Földünkön mindenkinek – minden hatalmasnak is – a tükörbe kell majd néznie. A lelkiismerete tükrébe. És persze, a többi embertársa szemébe. Mert utólag minden tett, minden szó megméretik. És lesz, aki könnyűnek találtatik...