Törley Katalinnal a Tanítanék Mozgalom egyik alapítójával az oktatás „elzúgott forradalmai” nyomában
Talán megbocsát nekem Petőfi Sándor ezért a parafrázisért: az oktatás csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai. Pedig a NER ideológiai elnyomásának szinte az elsők között kitett ágazat minden szereplője fölemelte a szavát az oktatás szabadságáért, autonómiájáért. 2011-től kezdve nem volt év, hogy pedagógusok, diákok, szülők együtt, vagy külön-külön ne tüntettek volna, hogy tiltakozzanak a kormány oktatást érintő intézkedései ellen. A megmozdulások szervezőit az a hit vitte a demonstrációkra, hogy a társadalom majd melléjük áll, hiszen az oktatás mindenkit érint, mert vagy a gyereke, vagy az unokája, vagy épp ő maga részese. Aztán minden elcsöndesült. Az eleinte több tízezres tüntetések egyre kisebb létszámúak lettek, majd elmaradtak, mára pedig, amikor az oktatás utolsó, még szabad alkotóelemét, a felsőoktatást falja föl épp a NER, társadalmi ellenállás helyett keveseket utolérő Infosztrájkra, vagy szalagos online szolidaritási eseményre futja. És talán a hitre, hogy egyik megmozdulás sem volt hiábavaló. Az előző részben Polyák Gábor, az ELTE BTK, Média és Kommunikációs Tanszék oktatója, Trencsényi László, a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke és Gyetvai Viktor, a Független Diákparlament egyik alapítója fejtette ki, miért alakult ez így? Most Törley Katalin, a Tanítanék Mozgalom társalapítója mondja el erről a véleményét.
Miért halnak el a kezdeményezések?
Borzasztó sok rétege van annak, hogy miért halnak el ezek a kezdeményezések, mozgalmak, miközben az az alapvetés, hogy mindenkit érint az oktatás, mert vagy tanít, vagy benne van, illetve lesz valakije, és az is, aki nem. Ha elég intelligens azt gondolhatja, hogy ez fontos az ország szempontjából. Ugyanúgy, mint az egészségügyben, mindenki érintett.
Gondolkodtam, hogy milyen rétegei vannak ennek a dolognak, és arra jutottam, hogy szociológus, szociálpszichológus, pszichológus mellett, én még történészt is bevennék az okok feltárásba. Mert szerintem a szakmai szervezetek, szakszervezetek története – az ő helyük, elfogadottságuk a társadalomban – is benne van abban, hogy miért nincs hatékony és kitartó ellenállás ezen a területen.
Nagyon nehéz egy olyan közös pontot találni
Szerintem a kizárólag tanári ellenállást, vagy összefogást bizonyos dolgok érdekében – amilyen a Tanítanék fellépése volt 2016-tól –, az nehezíti, hogy borzasztóan sok emberről van szó. Az oktatásban pedagógusként – óvodáktól egyetemekig – mintegy 200 ezer ember dolgozik, és ez a populáció ugyanolyan heterogén, mint az egész társadalmunk. Ez nem csak a politikai hovatartozásukra értendő, hanem értékekre és érdekekre is. Nagyon nehéz egy olyan közös pontot találni, kijelölni, ami mellé mindenki odaállna.
Emellett ott van a hagyományos tehetetlenség, a felsőbb hatalom tisztelete, ami szintén akadályozó tényező.
Nagyon érdekes és egyben megható volt megfigyelni a Színház- és Filmművészeti Egyetemen történt dolgokat. És azt láttam, hogy az, amit művészi és kreatív ötletekkel megtámogatva létrehoztak, nagyon sok párhuzamosságot mutatott azzal, amit a Tanítanék is próbált csinálni. Ezt láttam az akcióikban is, hogy kivel, mikor, hogy akarnak tárgyalni, kit tekintenek legitim, illetve illegitim tárgyalópartnernek, ahhoz, hogy a tárgyalást kikényszerítsék, milyen eszközöket vetnek be. Ezt láttam az egymásra épülő célkitűzéseikben, amelyek egy nagy, távlati cél felé haladtak. A színművészeti története – bár már az is elhalt a járvány, meg a kormány intézkedései miatt – nagyon sok embert megérintett, és az ellenállás elég hosszú ideig tartott. De ebben szerintem az is benne van, hogy 3-400 embert kellett összetartani, és nem 150 ezret. Az persze vitathatatlan, hogy a színművészeti akciósorozata egy színházi előadás volt, és az ottani emberek fantasztikus kreativitása nagyon sokat hozzátett a dologhoz. De az is, hogy ez relatíve egy kicsi közösség volt, akik egy helyen, nem szerte az országban vagy ötezer helyen voltak, meg tudták engedni és szervezni maguknak, hogy valóban minden kérdést megvitassanak, és konszenzusos állásponttal ugorjanak bele akciókba. Ezt megszervezni egy 150 ezres közösségnél – és most csak a tanárokról beszélek, a szülőkről, diákokról nem –, nyilván sokkal nehezebb. Ahhoz az kéne, hogy legyen jól működő szakszervezet nagyon erős tagsággal. Egy történész mondhatná el, hogy Magyarországon a szakszervezetek miért olyan gyengék, amilyenek, hogy miért nincs bizalom irányukban. Ugyanakkor van egy csomó dolog is, ami befagyasztja a hatékony ellenállást. Gondolok a különféle törvényekre, a sztrájktörvényre, az egészségügyi vészhelyzetre, amiktől nagyszabású dolgokat nem is lehet szervezni.
Borzasztóan nehéz megmoccantani a tömeget
És van egy lassú kivéreztetés is. Ha egy pszichológus megvizsgálná a magyarországi tanárpopulációt, nagy sok elfáradt, elfásult, kizsigerelt embert látna. Borzasztó nehéz azt elvárni, hogy akkor, amikor valaki ilyen mentálhigiénés állapotban van, hirtelen harcos forradalmárrá váljon.
Amikor egzisztenciálisan, a presztízst, a terheltséget tekintve, egészen húsba vágó problémákkal küzdenek az emberek, akkor sokkal inkább az egyéni túlélés felé fognak fordulni, mintsem megmozdulnának valamiféle, közösen megfogalmazott magasabb rendű cél érdekében.
A szülők, a diákok még többen vannak, mint a pedagógusok, még inkább heterogén az összetételük, nagyon sokféle értékkel, tanult elvárásokkal. Bár a szülői szervezettség, a hozzáállás nagyon sokat változott, de még mindig nem ér el annyi embert, ami egy kritikus tömeget alkothatna. Pedig igazság szerint a szülők a megrendelők, ők tudnák kitaposni a döntéshozókból, hogy valami jobbra forduljon az iskolában. Ez is egy iszonyatosan hosszú edukációs folyamat, és még nagyon az elején tartunk. Most nagyjából van igen aktív százezer szülő. De hol van a több millió, akikről még szó van?
A diákok szerveződése életkor-függő is, és eléggé tanulócipőben jár. Vagyis az iskolával kapcsolatos mozgalmak és követelések egyetlen stabil szereplője a tanár. A diákok is – tanulmányaik végeztével – kikerülnek a rendszerből és már nem foglalkoznak ilyesmivel, ahogy a szülők sem, onnantól kezdve, hogy a gyerekük kikerül az iskolából. És akkor visszérünk oda, ahonnan elindultunk, hogy az ő összefogásuk miért olyan nagyon nehéz. Főleg akkor, ha valaki progresszívebb vagy radikálisabb programmal jön elő, és nem csak a szakszervezeti témákat (munkakörülmények, bér) veszi elő, hanem a tartalmi reformokat is. Borzasztóan nehéz megmoccantani egy ilyen tömeget, hiszen mindenki a túlélésért küzd, és a túlélés egyik záloga számára, hogy azt csinálja, amit eddig, és semmi mást.
Az oktatást ki kellene venni a napi politika alól
S, hogy az oktatás stratégiai ágazat lenne? Ehhez az állításhoz nagyon komoly politikai döntések kellenek. A politikai döntéseket a törvényhozóknak és a végrehajtó hatalomnak kell meghozni. Ez a mostani kormány láthatólag egyáltalán nem foglalkozik ezzel, inkább megúszni, spórolni és a múltba révedni akar. Az előző kormányoknak is nehezükre esett valóban stratégiai döntéseket hozni, olyanokat, amelyek kivették volna a napi politika alól az oktatást, és azt mondták volna, hogy egyezzünk meg, milyen irányba megyünk, és utána ne rángassuk tovább ezt az óriási mamutot, aminek a fordulása évekbe, évtizedekbe telik. Rá kellett volna tenni egy jónak, fejlődésnek tekinthető pályára, és utána békén hagyni, viszont megadni hozzá a kellő eszközöket, forrásokat. Ez igazán a Fidesz uralomra jutása előtt sem történt meg, a Fidesz kormányzásával pedig egy abszolút súlyos visszalépés következett. Az oktatáspolitikai elképzelések most két dologról tanúskodnak. A máz szintjén egy historizáló, múltba révedő rémálom, ahol a tekintély meg a nemzeti értékek kérdése egy 150-200 éve létező modellt vesz elő, semmiféle egyeztetés sincs össztársadalmi vagy szakmai szinten sem. A másik, amiről ez az oktatáspolitika tanúskodik, az érdektelenség. A lényeg, hogy legyen a felszínen egy darutollas, árvalányhajas izé, ahol a tanár csak azért tekintély, mert tanár, a gyerek ne pofázzon vissza, tanulják meg az összes Berzsenyi verset. Abszurd dolgok. Csak épp nem arról szól az iskola, amire jelenleg igazából szükségük lenne a fiataloknak. A források, és hogy miként kezelik az iskolarendszer szereplőit, senkit sem érdekel a döntéshozók körében. Nincs érte felelős, nincs olyan, aki értene hozzá. Gyakorlatilag darabárunak tekintik azokat, akiknek középpontban kellene lenniük – a tanárokat és a gyerekeket. Semmiféle személyre szabottság nincs nem csak a pedagógiai, vagy az elvárt pedagógiai módszerekben, vagy például abban, hogy egy iskolai pályafutás során egy gyerekkel kapcsolatban milyen döntéseket hol hozzanak meg. Totális személytelenség, szenvtelenség és érdektelenség. Én ezt látom a mostani oktatáspolitikában, amit ezért nem is nagyon tudok oktatáspolitikának nevezni.
Valódi rendszerváltás kellene
A nagy összképen azt látom, hogy egyelőre a kis forradalmak elzúgtak az oktatásban, és hiába van ez az oktatáspolitika, egyelőre minden marad a régiben. Valódi rendszerváltás kellene ahhoz, hogy valami itt elindulhasson. A mikroszinteken nyilván vannak változások, vannak olyan kis műhelyek, ahol történik érdembeli fejlesztés, de ezek személyes, vagy kiscsoportos hősiességeken múlnak. Mindig voltak, vannak és lesznek jó tanárok, és időnként vannak jó tanári műhelyek is, ahol közösen tudnak gondolkozni a saját szakmájukról. Az a baj, hogy a nagy többség nem gondolkodik róla, nem önreflektív, és egy olyan környezetben, ahol ehhez a gondolkodáshoz semmiféle támogatást sem kap, ahol a fizetése olyan, amilyen – mondjuk azt, hogy elhanyagolható –, ahol ki van zsigerelve, ott ez nem is elvárható.
A nagy kép megváltoztatásához igen komoly politikai elhatározások kellenének, amelyek egyrészt pénzbe kerülnek, másrészt ellenállásokba ütköznek, és sokáig tart a megvalósításuk. Ezt valahogy senki nem akarja vállalni. Az a kérdés, mikor van az a pillanat, amikor az egész társadalom nemet mond – nem is kell valami magasztos dolog –, de a saját, és a saját gyereke érdekében. Mikor van az, amikor egy kritikus tömeg azt mondja, na, akkor most ebből elég volt. Ennek nem oktatásügyi tüntetéseken kell manifesztálódnia, hanem szavazáskor vagy választásokkor. Akkor új alapokra lehetne helyezni a különféle szakmai megbeszéléseket, legyen az szociális szféra, kultúra, oktatás vagy egészségügy. Ezek a nagy területei az államnak. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, nem csak kormány-, hanem szemlélet és rendszerváltás is kell. És ehhez tömegek kellenek.
