Trencsényi László: a „funkcionális analfabetizmust” minden diktatúra kedveli

Valójában mi az a Gutenberg-galaxis?

A Gutenberg-galaxis a jeles nyomdászról, Johannes Gutenbergről, a betűmetszőről nyerve nevét, annak a „kulturális forradalomnak” a metaforája, amely az exluzív kézírást (a kódexek kultúráját) váltotta fel – elvileg – mindenki által hozzáférhető sokszorosítvánnyal. Persze, az első nyomtatott könyvek még nem voltak olcsók – ahogy az első számítógépek sem –, de a tömegekhez, „minden derék ember házának gerendájára” eljuttatható Szentírás mégiscsak világosságot jelentett, bizonyos műveltségi monopóliumok megszűntét.

Miért volt fontos, hogy ez létrejött, és a képek helyett már a betűket is megismerték az emberek?

Maga az írás már korábban, voltaképpen az ókori államok kialakulása idején kifejlődött – hiszen ezen államok (Mezopotámia, Egyiptom, de a klasszikus antikvitás is) adóbevételből üzemeltek, tehát praktikus szükség volt a nyilvántartások gondos kezelésére, törvények, szabályok születtek, amelyeket kőbe kellett vésni, papirusztekercsekre írni. Alapvetően ezután erősödött meg az írás-olvasás szakrális funkciója – akármelyik nagy ókori vallásra gondolunk. S mindezt követték a tudományok, a drámák, az irodalom (az eposzok, az énekmondók szavai – előbb-utóbb – írásban kanonizálódtak), s a hűséges tanítványok az írástudás birtokában lejegyezhették az agorán sétáló filozófusok bölcsességeit is.

Ki volt az, aki rájött, hogy mind szélesebb körben el kell terjeszteni az írás-olvasás tanítását a világban?

Az írás-olvasás elterjedtsége különböző kultúrákban különbözőképpen fejlődött. Az ókori zsidóság általános író-olvasó kompetenciáit a művelődéstörténészek a diaszpórában való lét áthidalási kényszerével magyarázták. A szabad polgárok Athénban is mind a didaszkaleionba járatták fiaikat (!), hozzátartozott ez a tudás a műveltséghez. S tudjuk azt is, hogy az iskolás gyerekeket kísérő rabszolgák (többnyire más országokból zsákmányolt személyek), a paidagógoszok is a műveltebb, s a polgár családjában megbecsült foglyok köréből kerültek ki. Furcsasága az a hagyománynak, hogy a neveléstörténet a nőnevelést meglehetősen „konzervatívnak” írja le még Athénra vonatkozóan is, miközben a híres ógörög drámáknak szinte nagyobbik részében okos, tájékozott, kiemelkedően intelligens lány, asszony a főszereplő. A középkorban tagadhatatlanul a klerikusok monopóliuma volt az írástudás, akkor is, ha e tudást a kolostorok lakói nem csupán vallásos elmélkedésre, hanem gazdasági, jogi stb. ügyintézésre is használták. Ebben a protestantizmus hozott változást – a személyes hit elengedhetetlen feltételének tartották, hogy a „bárányok” maguk olvassák, s értelmezzék hitelesen a szentírást.

Magyarországra mikor jutott ez a gondolat el, és ki által?

Vannak – némiképp ködös, de nem megkerülhetetlen – teóriák arról, hogy a honfoglaló „nomádok” világában is fejlettebb és szervezettebb tanítás volt, mint azt a „keresztény rendszerváltás” hirdette, tagadván a pogány előzményeket. Az Anonymus által bírált „regösök csacska népe” ezen elmélet szerint a jurtákról jurtákra járó vándortanítót jelentette. De a középkorra mégiscsak alapvetően a szóbeliség, mai szóval a folklór volt a jellemző. Apáról fiúra, szájról-szájra szállt a – nemzedékenként különben nem sokat változó – tudás. A képi tájékoztatás emlékei a vásári képmutogatók, csepűrágók mellett a templomok falára festett „képeskönyv”, a bibliai történeteket elbeszélő „Biblia Pauperum” (a szegények bibliája) volt. Ez elegendő volt a stabilnak látszó világrend megértéséhez a tömegek számára. A huszitizmus – újra csak a protestantizmusról beszélek – dolgozott ki könnyebben olvasható, írásjelekkel megsegített ábécéket, így hazánkban is. Innen már csak egy lépés Comenius, cseh pedagógus és író, „a nemzetek tanítója”, és Apáczai Csere János erdélyi magyar pedagógus, filozófus, kálvinista teológus, a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutárának szinte egyidejű színre lépése a XVII. században. Ők oskolát képzeltek minden faluba, városba, s bíztak abban, hogy mindenki mindenre megtanítható. A maguk módján mindketten tragikus sorssal fizettek optimizmusukért, de több adatunk van arról, hogy a városi polgárság és a jobbágyság köreiben is felerősödött a tudásvágy. Nem magyarországi példa, de a németalföldi Bruegel híres festményén, a Hegyi beszéd címűn is többen egy korabeli vándortanítót látnak, nem csupán az Újszövetség hősét. A felvilágosult abszolutizmusok kellettek ahhoz Európában, hogy egy bizonyos tudással minden alattvalót fel kell ruházni. Nagy Frigyes erős haderejét tulajdonította annak, hogy iskolázott bakák állnak az ágyúk mellé, akiknek kevesebbet kell magyarázni, Nagy Katalin a félnomád szibériai törzsek domesztikálásának eszközét látta az iskolázás fejlesztésében, Mária Terézia pedig a birodalom egységét, harmonikus fejlődését kívánta elérni a Ratio Educationissal. Egy újabb század kellett ahhoz, hogy immár a „még azt mondják nem illik a tánc a magyarnak” dacos ellenállásával a magyar nyelvű iskolázás követelése megjelent a hazai közéletben. Tudjuk, 1848-ban Eötvös József (a Batthyány-kormány, majd az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere) törvénye még elbukott a főpapok félelmei miatt, de húsz év múlva a világi iskolázás felerősödésével megjelenik az általános tankötelezettség. A polgárosodás, egyszersmind a kezdődő munkásmozgalom (gondoljunk Táncsicsra) szintén követelte az általános írás-olvasás elterjedését. Megannyi bukdácsolás nyomán haladt előre ez a modernizáció, megjelent a '20-as évek „kultúrfölény”-elméletében is (nota bene: benne a magyarországi nemzetiségek asszimilációjának felgyorsítása érdekében is), a háború után pedig – nem ellentmondások nélkül, de mégiscsak – az uralkodó osztályok műveltségi monopóliumának felszámolása következett be. No persze, az „új világ” ideológiai indoktrinációjának is szüksége volt az „értő” olvasás képességére.

Most mindenki megbotránkozva beszél arról, hogy a korábbiakhoz képest is jelentősen csökkentek a magyar tanulók pontszámai a legújabb kompetenciamérésben, és komoly baj van a szövegértési képességekkel. A nyolcadikosok 40 százaléka az alapszint alatt teljesített szövegértésben és a digitális eszközök használatában, a tizedikeseknek pedig az egyharmada nem érte el az alapszintet. De nem csak ők nem tudnak értelmezni, a felnőttek sem. A magyar felnőttek szövegértése is alacsonyabb nálunk az OECD-országok átlagánál. Miért, és vajon mikor kezdődött ez a folyamat? 

A jelenség összetett. Egyfelől a mostani tesztek online-zajlanak, tehát a feladatmegoldásokhoz újabb, a digitális kompetencia is szükségeltetik – s ebben a tantervi koncepciók közti viták (például programozás-tanítás vagy felhasználói készségek), az iskolák, a tanuló ifjúság jelentős részének rossz felszereltsége, az idősebb pedagógusok kompetenciazavarai hozzájárulhattak a rossz eredményhez. Alapvető hibának mégis a szakemberek többsége az erőltetett tempót (karácsonyra tudjon írni-olvasni a gyerek), a kisiskolások olvasmányainak didaktikus unalmát és azt tartják, hogy az iskola nincs tekintettel az egyéni különbségekre. Ehhez képest én másodlagosnak vélem az „új vizualitás” jelenségeit, a TV-k manipuláló uralmát, ama bizonyos „kütyüket”. Annál is inkább, hiszen a közösségi média gyerekkori használata valójában egy újfajta írástudást aktivizál, a messengerező gyerekek többet írnak, mint korábban az obligát tábori üdvözlőlapokat küldözgető pajtások. Az olvasmányok világának átalakulását nehezen követi az iskola. Nehezen követhető nemzeti klasszikusok állnak hagyományosan a tantervek középpontjában. Az irodalomtanítás évtizedek óta jóformán elkerülte – pedig az óvoda szóbeliségében gazdagon érvényesült – a virágzó magyar gyermekirodalmat, gyermekköltészetet. A Harry Potter-jelenség minden olvasáskutatót meglepett. Lám, jó marketinggel divatot lehet csinálni az olvasásból is. Persze, ez a jelenség a középosztály világa, a szegregátumokban – ahonnan kivonultak a könyvtárak, az iskolai gyűjtemények – nem követhették az egyre remekebb kínálat egyre magasabb árait. Ott maradt a „villanypásztor”, a válogatás nélkül nézett televízió, ahonnan az oktatóműsorok (amiket Sándor György, Pápai Lajos, Kelemen Endre és mások szerkesztettek és rendeztek, és amelyekben Öveges professzor, Hegedűs Géza is szerepelt) teljességgel kiszorultak. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy különböző okokból (nemcsak magzati, kora gyerekkori ártalmak, szocializációs zavarok, de például az orvostudomány viharos fejlődése, amely biztonságos életminőséget garantál a koraszülötteknek is, s hozzáteszem: a diagnosztikai eszközök is fejlődtek) megnőtt az „atipikus fejlődésű” gyerekek aránya (posztmodern pedagógiai elvek szerint egyenesen a „tipikus” az atipikus), amely az iskolától fokozott adaptivitást követel. A „funkcionális analfabétizmus” kedvelése minden diktatúra érdeke. Láthatóan visszaszorult a közéletben az írásos tájékoztatás kedve, az írásos tájékozódás szükséglete. A választópolgárok „tusványosi hőbörgések”, s ennek alpári kommentjei nyomán készülnek a választásokra, az uralkodó pártnak a választások előtt például nem is volt nyilvánosságra hozott programja, oktatási víziója pláne nem.

Van-e mindennek köze ahhoz, hogy a gyerekek nem tanulnak meg rendesen olvasni, írni már az általános iskolában sem, az elején?

Talán nem teljes az okok és tünetek felsorolása, de meggondolandó tényeket emlegettem.

Mi tehet az oktatáspolitika, mit kellene tennie, hogy ez változzon? 

El kellene nyújtani az alsó tagozati oktatást, a kudarcokat elkerülő fejlesztői attitűdre lenne szükség. A tankötelezettséget meg kellene hosszabbítani, a korhatárt vissza kellene állítani 18 évre. Az iskolákban biztosítani kellene a módszertani szabadság feltételeit, a tantervi szabályozásban a helyi tantervek, egyéni fejlesztési tervek felerősítése fontos lenne. Érdemes lenne növelni a kreatív írás módszereinek gyarapítását (például a francia Freinet, a magyar Bánréti Zoltán ezzel ért el sikereket), gyerekközpontú Nemzeti alaptanterv (NAT) kellene, meg kéne őrizni az óvodai nevelésben feladatot vállaló szakemberek felsőfokú végzettségét, és támogatni kellene az iskolai és területi könyvtárakat, a művelődési intézményeket, olyanokat, mint a színházi nevelési társulatok.

Ehelyett milyen irányba halad a magyar oktatáspolitika, annak ellenére, hogy minderre már rég felhívták a figyelmet az oktatáskutatók?

A fentiek irracionális tagadása a jellemző.

Egy OECD felmérésből az is kiderült, hogy Japánban, Új-Zélandon, Szlovákiában és Svájcban is csökkentek az olvasási pontszámok. Lehet, hogy jön vissza a képek világa a betűké helyett, mert a képek könnyebben érthetők?

A képek értéséhez is az olvasástudáshoz hasonló kompetenciák szükségesek. A Facebookon terjednek azok a karikatúrák, amelyek egy-egy KRESZ-tábla félremagyarázásán alapulnak. Sok logó, szimbólum tehermentesíti tudatunkat – hatékony vizuális nevelés esetén –, ahhoz, hogy több kedvünk legyen olvasni, írni. Ne feledkezzünk el a zenei anyanyelv indokolt fejlesztéséről, de a drámapedagógia nélkülözhetetlen eszközrendszeréről sem. Bölcsész vagyok, de tudom: a matematika, kémia jelnyelvének népszerűsítése is jó lenne.

Ön szerint temethetjük, vagy legalábbis zárójelbe tehetjük a Gutenberg-galaxist?

Ahogy a Gutenberg-galaxis sem hatálytalanította a szóbeliség, a látványok érvényességét, a rádió is tudott olvasói divatokat kelteni, úgy a McLuhanról elnevezett „szép új világ” is együtt fog élni a kreatív tömegkultúrát (is) éltető társadalomban. Ehhez persze nem árt némi tisztességes állami segítség.