Trencsényi László: az iskola legyen az értelmes dialógus színtere
A Magyar Pedagógiai Társaság elnöke szerint a tudás elosztása helyett az iskolát világszerte a megosztás, az értelmes dialógus színterévé kell alakítani. Trencsényi Lászlóval – a történelmet is áttekintve – arról beszélgettünk, joggal igyekszik-e egy-egy állam saját céljaira kihasználni a tudás átadását. Mint mondta, hamis hiedelem alapján, sok állam mindenhatónak gondolja magát, és ennek megfelelően átigazítja a tanterveket, tankönyveket. Aztán jön egy új tudáskonstrukciójú állam, s – tán ugyanilyen naivan, elbizakodottan – megteszi ugyanezt. Így van, ahol a társadalmi struktúra „huncut” legitimációjának eszköze lett a társadalmi szelekciót érvényesítő, megvalósító iskolarendszer.
Egy civilizációnak mennyire alapköve az oktatás?
Nyilvánvalóan meg kell a válaszban különböztetni a (viszonylag) modern társadalmakban létrejövő iskolaintézményt, és azokat a „mechanizmusokat”, amelyekben a nemzedékek közti „tudások” cseréje zajlik. (Máris elővételezem a következő kérdésekkel kapcsolatos nézetemet: lényeges újdonság az, hogy a „tudásmegosztás” nem egyirányú – azaz az idősebb generáció „adja át” tudását – hagyományait, a tudáshoz fűződő hiedelmeit stb. – a fiatalabbnak, hanem valósággal funkcionálissá, szükségessé vált a kölcsönösség: a gyerekek is tanítják erre-arra szüleiket, nagyszüleiket – így érvényesül a kultúra egysége.) De fontosnak tartom jelezni: mindehhez nem volt mindig szükség az iskola intézményére. Még pontosabban nem erre az iskolarendszerre volt szükség, különösen a feudalizmus végóráiban. Szójáték, de igaz: nem a tudás megosztására, hanem a tudás elosztására jöttek létre a tagolt iskolarendszerek: a társadalmi struktúra reprodukciójának, „huncut” legitimációjának eszköze lett a társadalmi szelekciót érvényesítő, megvalósító iskolarendszer – amely létrejötte pillanatában voltaképpen irtandó, üldözendő tudásként jellemezte a falain kívül szerezhető tudásokat (hol pogányságnak, „regösök csacska beszédének”, hol „klerikális reakciónak”, „kettős nevelésnek” bélyegezve azt.)
Milyen mélységig és időben milyen messzire kell visszamenni ahhoz történelemben, kultúrában, művészetben, hogy egy civilizációnak az alapja stabil legyen és megmaradjon, és ez mennyire változik az eltelt időben?
Mint említettem: a nemzedékek közti, az egyén és a közösség, társadalmi csoport életében mindig nélkülözhetetlen volt a manapság kultúrának nevezett tudásegyüttes közvetítése. Az mindenesetre érdekes, hogy sokáig a „mindennapi élethez” (vadászathoz, földműveléshez, vándorláshoz, gyermekneveléshez, tán még a gyógyászathoz is) szükséges ismeretek a napi működésben, mondhatni „tapasztalati tanulásban”, a gyakorlattól való elkülönítés nélkül „adattak át” (szálltak apáról-fiúra), addig a „szimbolikus javak” (a totemállat legendája, a közösség hőseinek mondái, a túlvilági erők, jelenségek magyarázata stb.) „átadására” kialakultak különböző, egyre jobban intézményesülő, bár sokáig a „hitélettel”, liturgiával egybefonódó formák, rituálék és terek.
Mikor jelentek meg az írástudók?
Az írástudás szüksége (és az írástudók tanításának szüksége) alapvetően az első nagy államok létrejöttével alakult ki: az adókat nyilván kellett tartani. Az írástudás ezzel együtt meghatározott társadalmi csoportok privilégiuma lett – sokáig nem is volt másnak szüksége rá. Persze, nagy áldozatok árán be lehetett jutni ebbe a csoportba – tű fokán a szegénynek. S voltak olyan ókori kultúrák, ahol az írás-olvasás tudását már a közösségi identitás életben tartására használták. Így volt ez például a szétszóratásban élő zsidóságnál, vagy a szabad athéni polgárság körében. Utóbbi esetében a családok olyan házi rabszolgát fogadtak, vásároltak, zsákmányoltak, aki maga is írástudó volt egykori hazájában, s így – míg a gyereket kísérte a „didaszkaleionba” (iskolába) – jóformán korrepetálta is: ő volt a „paidagógosz”.
Európában mindez mekkora korszakot ölelt fel, és mik voltak a hívószavak?
A népvándorlás szétzilálta a kontinens hellenisztikus vagy éppen római birodalmi kultúrát, más jelek, nyelvek, történetmesélési módok legyőzése után a kereszténység alakította ki a „magasabb rendű” tudások monopóliumát. A klerikusok a kolostorban és a királyi udvarokban voltak ennek megszemélyesítői. A reneszánsz, illetve a reformáció a maga módján az írástudás, olvasni tudás mindenkihez juttatásának követelését is jelentette: az egyházi élet megújítói azt hirdették, hogy a kompromittálódott papság magyarázatai helyett a Szentírás minden emberhez kell, hogy szóljon. A „felnőttoktatás” formái céhes feltételek mellett működtek, nagy népszerűségnek örvendve. A radikális husziták még az ostromlott szekértáborokban sem mulasztottak el iskolát fenntartani. Persze igazat kell adnunk azoknak a történészeknek, akik ebben a kulturális forradalomban már a polgárság, a származáson alapuló társadalmi berendezkedésekkel szemben a tudást eszközül használó feltörekvő új osztály követeléseit látják. Egészen odáig, hogy az a felismerés is megszületett, hogy „versenyképes” mezőgazdaság működtetésére immár nem elegendő az apáról az eke szarva mellett fiúra szálló tudás – a mi szarvasi szlovák Tessedikünk a jelképe az iskola gyakorlatiassá (az ő szavaival: „szorgalmatossá”) tételének követelése már a XVIII. század második felében. A felvilágosult abszolutizmusok is felismerték, hogy saját birodalmi céljaik megerősítésére szükségük van a népiskolai rendszer fejlesztésére. A felvilágosodás értelmisége pedig (ki)szolgálta ezt a modernizációt Diderot-tól Kazinczy Ferencig.
Kell-e, lehet-e őrizni a steril tudományt, az oktatást, vagy a politika mindig is eszköznek használta és használja a hatalma építéséhez, és persze megtartásához is?
Hogy milyen tudomány taníttassék a „modern tömegiskolákban”? Nos, ennek eldöntését e modernizálódó államok hamar magukhoz ragadták. Sokáig még működött is. Amíg például az 1771-ben kiadott, versikékből szerkesztett tankönyv, a Hármas kis tükör nem csupán a nebulók bevágni való olvasmánya volt, hanem a Biblia mellett a módosabb parasztházakban ott volt a gerendán, olvasnivalónak, addig ezek a tudáskonstrukciók valóban a „kánont” jelentették. Ez van, ezt kell – lehet tudni. Ebben és ebben a felfogásban.
Az már a XIX., sőt, inkább a XX. század, hogy a tudásmegosztás csatornái hozzáférhetőek lettek, a tömegesedő piac részei (ponyvák, újságok, gyerekkönyvek/!/, majd a rádió, televízió, szemünk láttára a világháló. „Proletár reneszánsznak” nevezte e folyamatot Hankiss Elemér – jelezve, hogy e csatornákon mindenkihez, bárkihez jutnak információk a világról, s fokozatosan kiesik az állam ellenőrző (akár cenzori) szerepe, pluralizálódik az érvényes tudások és a (Knausz Imre mostanában bevezetett fogalmával mondva) „homályos tudásokhoz” való hozzáférés. Hovatovább annyira vége van az egyetlen kánon világának, hogy már a liberális értelmiségnek is hiányoznak bizonyos útjelző táblák ebben az információs káoszban.
Mi történik akkor, ha egy-egy rész politikai okokból töröltetik belőle, mint például a magyar középiskolai tankönyvből mondjuk Mezopotámia, ha mint az orosz tankönyvek, megmásítják a politikát és a 17 éveseknek azt tanítják kötelezően a történelemtankönyvben az 1956-os forradalomról, hogy lázadó radikálisok, a fasiszta Magyarország volt katonái fogtak fegyvert, rengeteg gyilkosságot követtek el. Ahány állam, annyiféle történelem? Hová viszi ez a világot?
Alternatív történelemkép mindig is volt. Legendák „pörögtek” a halhatatlan Petőfiről, Kun Béla Bécsbe szöktetett aranyairól, a holokauszt áldozatainak kétségbe vonásáról, „ruszkikról”, a szovjet űrkutatás titokzatos baleseteiről, vagy éppen a „földönkívüliekről”, az UFO-król, a NER elitjét alkotó szakkollégiumokról, elnyomott írókról, filozófusokról, gyógyító csodatévőkről, egy másik miniszterelnök „libáiról”, a „titokzatos háttérhatalomról”, a klímaváltozás tagadásáról, vagy éppen a világvége közelségéről, hogy csak néhányat soroljunk fel. Hiába is szigorított – akár tankönyvi szövegben, akár iskolai fegyelmezéssel – az állam saját kánonján. A hiedelmek, konteók mint indák fonták körül a „hivatalos” (sokszor a tudományokkal igazolt, legitimált) tudást. Ki-ki ebből a keverékből olyan tudáskoktélt kavart, konstruált magának, amelyet saját – kiterjedt vagy szűk – életéhez érvényesnek vélt. Más kérdés, hogy a közvéleményben maguknak hitelt szerző elektronikus médiumok több figyelmet fordíthatnának a tudományos ismeretterjesztésre. Új Öveges professzorok, Hegedűs Gézák, Czeizel Endrék, Ranschburg Jenők, Csányi Vilmosok kerestetnek!
Beszéljünk az indiai új tantervről, ami mintegy 134 millió 11-18 éves indiai iskolást érint. Kivették a tananyagból a periódusos rendszert és az evolúciót, mintha az eddigi tudományos világképet is támadnák már. Lehet, hogy mindezt a túl gyors technikai tudásfejlődés váltotta ki, és így védekezik az emberiség, hiszen míg az egyik helyen a Marsra küldenek ott működő gépeket, addig egy másik helyen csak a legfontosabb tudást adják át – írás, olvasás, számolás esetleg 100-ig –, és az emberek a leírt szöveget sem tudják értelmezni?
Mint korábban jeleztem: minden állam – ez is egy hamis hiedelem – mindenhatónak gondolja magát. S ennek megfelelően komolytalanul játszik a kánonokkal. Aztán – így van ez rendjén –, jön egy új tudáskonstrukciójú állam, s átigazítja (tán ugyanilyen naivan, elbizakodottan) a tanterveket, tankönyveket. Bár az is igaz, hogy – miközben a tudomány támogatta technika – az egekbe, sőt, a sztratoszférába, a Tejútig szárnyal (jobbára sikerrel), eközben gyarapodik a meg nem értett tudások köre is (nehezen népszerűsíthetők a Newton utáni világképek magyarázatai). Ezért világszerte gyarapodnak – tán nem is kellenek hozzá buta televíziós csatornák – az irracionális magyarázatok, megjegyzem a történelem fordulataira, a társadalom szerkezetére vonatkozóan is. Úgy gondolom tehát, hogy a korszerű (posztmodern) iskolának ezekben a „vitákban” való hiteles állásfoglalásra kellene szocializálnia az ifjú nemzedékeket. Nem könnyű persze ezt a tudásában megbolydult, kétségekkel küzdő „felnőtt” pedagógustársadalommal.
Hívhatjuk-e még az oktatást tudásátadásnak, vagy valami egészen furcsa dolog kezd kibontakozni ez ügyben a világban?
Mint először is mondtam, a tudás elosztása helyett a megosztás, az értelmes dialógus színterévé kell – világszerte – alakítani az iskolát (könyvtárral, számítógépes termekkel, játékszobákkal és focizásra alkalmas udvarral). Különben, ahogy a múlt század végén a jeles andragógus, Csoma Gyula kollégánk fogalmazta, a tréfás mondást komollyá fordítva: elviszik a kutyák az iskolát.
|
Történelemátalakító tankönyvek a politika szolgálatában Magyarország A magyar történelemoktatás anomáliába Kopcsik István történelemtanár, a Történelemtanárok Egyletének bizottmányi tagja adott betekintést a Hírklikknek adott interjújában. A történelemtanár szerint István államalapításánál elfelejtjük, hogy kevés olyan uralkodó család volt a magyar történelemben, amelyik annyit gyilkolt volna saját köreiben. Apa a gyereket, gyerek az apját, testvér a testvért, rokon a rokont, csak bele kell gondolni az Árpádok 300 évébe. Ezeket a történeteket el szoktuk felejteni, de mindig kiemelünk belőlük – többnyire az adott politikának tetsző és hasznos – részeket. Ez alapvető oktatási hiba, de mindig politikai oka van. Különösen a történelem, a magyar, a művészeti oktatás az, ahol a mindenkori politika megpróbálja beleültetni direkt ideológiáját a gyerekek fejébe, már kicsi koruktól kezdve. Így akarja elérni, hogy ne jussanak hozzá információhoz, de ha mégis, akkor csak egyoldalú információkat kapjanak. Kopcsik István szerint csak meg kell nézni az új generációs, középfokú történelemkönyveket. Ezekben a kötelező, egyen-tankönyvekben az evolúciónak, az emberiség létrejöttének alaptörténetéről mindössze néhány sor van, ugyanakkor mellette két-három oldalnyi található a Biblia egyik teremtéstörténetéből. A másikról – mert, hisz' kettő van –, persze egy szó sem esik. Kérdés, hogy akkor az a gyerek, aki nem kellően tájékozott, vagy csak egyirányú hatásokat kap, melyiket hiszi el, melyik után érdeklődik majd, a három-négy soros tudomány, vagy a három-négy oldalas mítosz iránt? A történelemtanár szerint nem véletlenül törölték el a mezopotámiai térségről szóló részt is a történelemből – ami mellesleg a Biblia szempontjából is fontos lenne –, nem is tanulnak már róla a diákok. Kínáról a közoktatás 12 éve alatt öt-hat órát tanulnak, pedig Kína most még nagy barát is. Indiáról, az USA-ról ugyanúgy. Magyarországon a történelemoktatás – főleg a XX. században és a XXI.-ben is – nem csak, hogy Európa-centrikus, de a tananyagba elsősorban az azonos hatalmi irányultságú politika került be, ezt próbálták sulykolni. Ezzel pedig nemzedékek kerültek teljesen ellentétes fölfogásba, még egy családon belül is. Ahogy változik a kurzus, úgy változik a történelem is a tananyagban. Oroszország 1956-ban lázadó radikálisok, a fasiszta Magyarország volt katonái fogtak fegyvert, rengeteg gyilkosságot követtek el – a G7 cikke szerint az új állami orosz történelemtankönyv így ír az 1956-os forradalomról. Ezt a kötetet kötelezően használják majd a 17 évesek oktatására az egész országban. A tizenegyedikeseknek szóló kötetet Vlagyimir Putyin orosz elnök tanácsadója, Vlagyimir Megyinszkij írta, aki kulturális miniszterként kirúgta a moszkvai levéltár vezetőjét, mert megkérdőjelezte a nagy honvédő háború megfilmesített legendája, a német tankoszlopot Moszkva előtt az élete árán megállító 28 katona történetének történelmi hitelességét. A tankönyv nagy hibának tartja a szovjet szatellitállamok, mások mellett Magyarország elengedését. Mint írja: „1989-ben megkezdődött a szovjet csapatok egyoldalú kivonása Kelet- és Közép-Európából. Ez egy különösen átgondolatlan döntés volt, mert a szovjet katonai jelenlét gyengülése a szövetséges országokban a nacionalista és szovjetellenes érzelmek erősödését okozta”. Az „ukrán neonácizmus” című alfejezetben arról értekezik, hogy a kilencvenes évek óta már több generáció „Oroszországgal szembeni ellenszenvvel, neonáci eszméken nevelkedett”, az ukrán hadsereg pedig a NATO parancsait követve, saját polgárait emberi pajzsként használja, nem engedi, hogy elhagyják lakóhelyüket. A tankönyv szerint „ilyen brutális taktikát a saját területén még egyetlen hadsereg sem alkalmazott a világtörténelemben”. India Indiában kivették a tananyagból a periódusos rendszert és az evolúciót – írja a Quartz-ra hivatkozva a Qubit. És nem a periódusos rendszer az egyetlen tananyagrészlet, amit kivettek a tantervből, a fenntarthatósággal és a környezeti erőforrásokkal foglalkozó részeket is visszavágták a könyvekben. Hasonlóan, a környezeti fenntarthatóság tárgyköre sem tananyag már és az evolúcióról sem tanulnak részletesen a diákok – utóbbi komoly felháborodást keltett az országban az újság szerint. Ugyanakkor a természettudományokon kívül egy sor más tantárgy anyagát is megnyirbálták, a Nemzeti Oktatási Kutatási és Képzési Tanács (NCERT) a demokráciáról, a sokszínűségről, a politikai pártokról és az ipari forradalmakról szóló részeket is kivette a könyvekből. A fiatalok olyan témákról sem tanulnak majd mostantól, mint a vizek és a levegő állapota vagy a környezeti értékek megőrzésének lehetősége. De ha a jelenlegi kormányon múlik, akkor hamarosan Maulana Abul Kalam Azad neve sem mond majd sokat, pedig Azad nyitotta meg az első Indiai Technológiai Intézetet (IIT), ő volt India első oktatási minisztere és harcolt az ország függetlenségéért is. Az új tanterv mintegy 134 millió 11-18 éves indiai iskolást érint. |
