„Vajon lehet-e jobbra várni?”

„Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?”
(Ady Endre: Magyar jakobinus dala)

Az idei esztendő eddigi „eredményei”

A magyar gazdaság már nemcsak technikai recesszióban van, hanem tényleges visszaesésben is akkor, amikor az uniós országok zömében növekedés mutatkozik. A rangsorban – az első negyedévi adatok alapján – az utolsó előttiek vagyunk, mögöttünk csak a háború által erősen érintett észtek állnak. Orbánék az unióhoz való felzárkózás zálogának azt tekintik, ha legalább két százalékponttal (Nagy Márton szerint három százalékponttal) magasabb a hazai növekedés az utolérés céljánál. Nos, a két százalékpont most is megvan, csak nem a javunkra, hanem a kárunkra, mert az unió GDP-je átlagban egy százalékkal bővült, mi viszont 1,1 százalékkal visszaestünk.

E trend a második negyedévre sem látszik megtörni: az ipar és az építőipar termelésének hanyatlása folytatódik, akárcsak a kiskereskedelem eladásainak zsugorodása. A turizmusban csak a külföldi turistáknak köszönhetően növekszik némileg a vendégéjszakák száma, a belföldi ugyanis számottevően csökkent.

A beruházások továbbra is visszaesnek (forrás hiányában főként a költségvetésből finanszírozottak, de a lakásépítések is). A háztartások fogyasztása a reáljövedelmek zuhanása következtében apad, de azért is, mert a munkaerőpiac tendenciái is kedvezőtlenül alakulnak (emelkedik a munkanélküliség rátája, nő a tartósan munkát keresők aránya, növekszik a külföldön munkát vállalók száma). Egyedül a külgazdasági teljesítmény javul, amennyiben a termelés, a beruházások és a fogyasztás csökkenése miatt mérséklődik az import üteme, aminél az exporté gyorsabb növekedést jelez. A külső egyensúly mutatói is részben ennek köszönhetően javulnak, de szerepet játszik benne az olcsóbbá váló energiaimport is. 

A belső egyensúly jelzőszámai viszont változatlanul pocsékok. Annak ellenére, hogy a KSH-nak az utóbbi hónapokban sikerült kimutatnia az infláció ütemének mérséklődését (többek közt azért, mert szerintük a vezetékes gáz és a villamosenergia fogyasztói ára jó ideje már hónapról-hónapra csökken), a drágulás mértékét tekintve ebben az évben is tartjuk első helyünket az unióban (vagyis az utolsót – hátulról az elsőt).

A költségvetést, a társadalombiztosítási alapokat és az egyéb alapokat magába foglaló központi kormányzat deficitje a félév végére meghaladta az egész évre előirányzott (módosított) hiány 85 százalékát. A forint árfolyamát csak az unió legmagasabb kamatlába erősíti (ez viszont visszaveti a hitelezést és a növekedést), amely bármely kedvezőtlen hírre megroppanhat (erre is láttunk példát a múlt héten).

Ahhoz, hogy az év egészében teljesüljenek a kormány által tervezettek (a GDP másfél százalékos növekedése és a 3,9 százalékos GDP-arányos költségvetési deficit) a második félévben legalább 3-4 százalékkal kellene emelkednie a bruttó hazai terméknek. S még ennek ellenére is erős megszorítások kellenének az államháztartásban (hiszen az első negyedév 9,8 százalékos hiányt jelzett!), és/vagy nagyon sürgősen hozzá kellene jutnunk az uniós forrásokhoz.

Minthogy e sorok írója egyiket sem tartja elérhetőnek, úgy véli, hogy 2023 a magyar gazdaság sötét éve lesz, amikor felzárkózásunk helyett a lemaradásunk fokozódik. Már csak azért is, mert az unió többi országa zavartalanul használja immár harmadik éve azokat az uniós pénzeket, amelyeket mi – Varga Juditot idézve: „mondvacsinált okok miatt” – nem tudunk megkapni... (ennyit ért abból a pályából, ahova készül). Az ezek pótlására felvett hitelek részben megugró kamatszolgálathoz vezettek, három év alatt megduplázódtak, s több ezermilliárd forintos összegük meghaladja az uniótól évente remélt forrásokat. Részben növelték az államadósságot, aminek a rátája jószerével csak a magas infláció miatt felduzzadt, forintban számba vett bruttó hazai termék miatt mérséklődött.

Recesszió, infláció, deficit, adósság- és munkanélküliség-emelkedés – így összegezhetők a magyar gazdaság ez évi „eredményei”, amit persze a kormány – mint mindig „elkommunikál”. Kifelé mutogat (a háborúra, Sorosra, Brüsszelre, mikor melyikükre…), vagy/és vizionálja, ígérgeti a szebb jövőt – akárcsak az egykori hívek a kommunizmust. S miközben a problémákkal maga is tisztában van (ha nincs, akkor még nagyobb a baj), nem átall több ezermilliárd forintos, jövőt terhelő döntéseket hozni (Vodafone Magyarország, Budapest Airport megvétele, Paks II. felpörgetése). Ezzel egyidejűleg pedig felgyorsuló tempóban építi le a jövő humán tőkéjének alapjait (oktatás, egészségügy), s fizet ki százmilliárdokat a brüsszeli pénzekkel szerinte egyenértékű (sőt, jobb!), az országunkat sáskaként ellepő távol-keleti tőkének.

Mi van mindennek a hátterében?

A háttérben közvetlenül és közvetetten ható tényezőket találunk, amelyek összességében az orbáni hatalmi politika fennmaradását szolgálják. Nem véletlenül, hanem Orbán Viktor részéről nagyon is tudatosan érvényesítve anélkül, hogy döntéseinek hosszabb távú gazdasági, társadalmi hatásait valaha is mérlegre tette volna. Vagy, mert nem tudja – vagy, mert nem érdekli, a végeredmény szempontjából mindez sajnos egyre megy.

Közvetlen hatások – egyfelől

2017-től kezdve Orbánék „túlnyomásos” kormányzati politikát érvényesítettek, ami azt jelentette, hogy a mindenkori választások megnyerése céljából valamennyi pénzcsapot maximálisan kinyitották (költségvetésben, jövedelempolitikában, monetáris politikában, az uniós pénzek becsatlakoztatásában). Ezzel a 2022-es választásokig bezárólag több tízezer milliárd forintot engedtek rá a gazdaságra, amiből – elégséges kapacitások hiányában (munka- és tőkeerő) – külső egyensúlyromlás és az uniós átlagot meghaladó infláció következett. Az egyensúlyvesztést a kínálati oldal hatásai is felerősítették a deglobalizáció miatti áruhiány okán, valamint az orosz energiaszámlák megemelkedése következtében. 

Miután az utóbbi két tényező hatása 2023-ra már erősen mérséklődött, ezért „csak” a kereslettöbblet kiváltotta inflációval kell megbirkózni. Ez a költségvetési és a monetáris politika megszigorítását jelenti/jelentené (több tízezer milliárd forint kivonását), ami viszont visszaveti a belső kereslet zsugorodásán keresztül a termelést és a szolgáltatásokat.

Mivel azonban Orbán Viktor két vasat tart egyszerre a tűzben, mert a növekedést is ösztönözni szeretné, de az inflációt is csökkenteni ígéri, ezért az egymásnak feszülő kormányzati és monetáris politika eredménye szükségképpen korlátozott. Növekedés sincs és gyors inflációletörés sem mutatkozik (ellentétben az uniós országok többségével). (Meg kell jegyeznünk, hogy az év végére várt – és hetente beígért – egy számjegyű drágulás nem Orbán érdeme lesz, sőt a kormányzati politika ellenére következik be, a kereslet zsugorodásán túl, részben a bázishatásoknak, részben a külföldi, importált infláció csökkenésének köszönhetően.)

Közvetett hatások – másfelől

Orbán olyan gazdaságműködési rendet alakított ki, amelyben a piacgazdaság működési előnyei (verseny, kutatások felpörgése, a munkaerő és a technika fejlesztésében való erős érdekeltség) már sok éve háttérbe szorulnak. Nemcsak azért, mert a tőke- és jövedelemáramlásban a politikai lojalitás vált meghatározóvá, hanem azért is, mert Orbán a centralizáció és az állami vagyongyarapítás mellett kötelezte el magát. Ezt a megoldó képletet tartja maga számára a legmegfelelőbbnek, és a még működő piaci folyamatokba való beavatkozások alkalmával sincsenek fenntartásai (lásd az utóbbi időkben: különadók, ár- és kamatsapkák, kötelező árcsökkentések előírása). 

Ennek a mindinkább az előző, szocialistára hajazó rendszernek a zsákutcás mivolta kezd nyilvánvalóvá válni (csúszunk lefelé az uniós ranglistákon, már Románia is utolért bennünket). Mire Orbán Viktor válasza egyrészt a problémákról való hallgatás vagy azok elbagatellizálása, másrészt a megmagyarázhatatlan döntések stratégiai kérdéssé minősítése (miközben a stratégia ismeretlen), s nem utolsó sorban a szebb jövő ígéretének elénk vetítése. (Szándékosan nem Orbán-kormányról írok, mert ez a testület érdemben nem más, mint a miniszterelnök akaratát lezongorázó, engedelmes gyülekezet.)

A „szebb jövőt” pedig Keletről kapjuk. Nyugatról nem is jöhetne, mert ott „élősdi, rothadó, halódó kapitalizmus” van, akárcsak az előző rendszer politikai gazdaságtana szerint volt. A nagy függetlenségi harcos a keleti érdekek kiszolgálójaként – annak árával nem számolva – be akar tagolni bennünket az ő rendszerükbe, ráadásul a mi pénzünk támogatásával, akárcsak az előző rendszer döntnökei tették. Ám akkor ezt külső politikai érdek kényszerítette ki, de most?... Orbán döntései az extenzív növekedés folytatódását szolgálják, ami mindenestől szembemegy az unió által is képviselt progresszióval: nem akarunk leszakadni az orosz energiaforrásokról, a fosszilis energiákról, továbbá nem alakítunk ki klímavédelmi stratégiát, és nem zavartatjuk magunkat a várható, súlyos környezeti károsodások miatt. S ami a leginkább kirívó: nem váltjuk le a munkaalapú társadalmi modellt tudásalapúra. Ám ez utóbbit persze nem is tudnánk hirtelen, hiszen a humán tőkét nem fejlesztjük, hanem évek óta szisztematikusan visszafejlesztjük, forrásokat kiszedve belőlük. 

Orbán kirajzolódó új, voluntarista (történelmi következményekkel nem számoló) döntései a köz érdekét félretolva csak a saját és a NER kisebbségének érdekeit szolgálják, mindenekelőtt azért, hogy a kivívott pozíció megmaradjon. 

A kialakult helyzetről ötlenek fel bennem valami miatt József Attila szavai: „…gondoljátok meg proletárok…”