Vásárhelyi Mária: a kormány a kultúrát kizárólag politikai eszközként kezeli
Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. 2022-ben sok mindennel kellett szembe néznünk, de még itt vagyunk. Ám volt valami, tulajdonképpen az egész évet meghatározó dolog. Vajon szolgált-e tanulsággal a kormány és a társadalom számára, és ha igen, miben. Sorozatunkban ezt a kérdést jártuk körbe az életünket meghatározó területeken, most a kultúrában.
Vásárhelyi Mária szociológus, közíró úgy látja, a jelenlegi kultúrpolitika célja a régi, működő intézmények folyamatos kiszorítása, és egy olyan kulturális „felépítmény” létrehozása, amely kizárólag a hatalom érdekeit szolgálja, de lényegében semmi köze nincs a kultúrához. A magyar társadalom jelentős része pedig beéri azzal a giccsel, gagyival és szennyel, ami dől rá a televíziókból, vagy a „kurzusfilmekből”, ha egyáltalán megnézik azokat.
– A kultúrát tekintve mi határozta meg az elmúlt évet?
– A hivatalos, támogatott, vagy az, amelyik segítséget kapott, az értékeit tekintve egy teljesen leépülő kultúra. Így természetesen a kulturális intézményeket is a leépülés jellemzi. A régi, működő intézmények folyamatos kiszorítása, és egy olyan kulturális „felépítmény” létrehozása a cél, amely kizárólag a hatalom érdekeit szolgálja, és lényegében semmi köze sincs a kultúrához.
– Anyagilag is ez volt rá a jellemző?
0 Anyagilag katasztrofális volt a helyzet. Lényegében a könyvkultúra az egyetlen, amelyik még létezik, ahol még jelennek meg új értékek is. A filmkultúrában teljes a politikai kiszolgáltatottság. Ott azoknak a művészeknek az eltiprása a jellemző, akik nem állnak be a „kurzusművészek” közé. A színházművészetben néhány kis színház még tartja magát, de az államilag támogatott színházak körében ugyancsak egy ilyen „kurzusszínházi világ” létrejöttét láthatjuk. A néhány létező komolyzenei zenekaron kívül az alternatív zenék, a jazz, vagy akár a popkultúra is teljesen politikai szempontok szerint szelektálódik. Azokat támogatják, akik beállnak „kurzusművésznek”.
– A kultúra kérdését a magyar kormány miként kezeli?
– Kizárólag, mint politikai eszközt. A művészeti érték teljesen mindegy. Ebből a szempontból a ’80-as évek egy oázis volt. Nem kívántak már ilyenfajta elköteleződést a kultúra képviselőitől. A múzeumi kultúrában néhány fővárosi nagy múzeumban még tényleg létrejönnek értékes kiállítások, de vidéken a kulturális élet lényegében meghalt. A művelődési házak, a különböző vidéki kulturális intézmények teljesen „elszáradtak”. Ez a kormány a takarékosságot szokás szerint a kultúrán kezdte. Emiatt a színházak, kulturális intézmények hónapokra bezárnak. Szerintem ez hosszabb távon nagyon nagy bajt fog okozni. Ha az emberek egyszer leszoknak a színházba járásról, mindenféle kulturális javaknak a fogyasztásáról, akkor már nem fognak visszaszokni rá.
– A magyar társadalom hogyan fogadta mindezt?
– A magyar társadalomnak szerintem – sajnos – kisebb gondja is nagyobb ma. Az a kultúra, ami még létezik, iszonyatosan meg is drágult. Ma már a fővárosban nem ritkaság a 9-10 ezer forintos színházjegy sem. A mozi sem olcsó. Azért ezt az átlag magyar közönség egyre kevésbé tudja megfizetni.
– Közben a „kurzuskultúra” virágzik?
– Persze. Azok, amelyek ideológiailag hajlandók támogatni a hatalmat. Látjuk a kurzusfilmeket, látjuk ezt a könyvkiadás bizonyos szegmensein, a zeneművészet legkülönbözőbb területein. Aki leteszi a voksát, az megkapja a jutalmát.
– Hová fog ez vezetni?
- Tudjuk, hogy hová. Az önálló, nem kontrollálható kultúra egy diktatúra számára felesleges ballaszt, amitől meg kell szabadulni. Amúgy ez az egész elbutuláshoz, tudatlansághoz vezet. A televíziós kultúráról már ne is beszéljünk, mert olyan nincs. Itt minden tudatosan az elbutítás irányába, a kritikai gondolkodás felszámolásához vezet.
– A magyar társadalommal mindent meg lehet csinálnia?
– Azt gondolom, hogy sajnos sokkal több mindent meg lehet csinálni vele, mint azt valaha gondoltuk volna. Merthogy a magyar társadalomban nincsen egy öntudatos, kultúrafogyasztó, széles polgári réteg, amelynek az életformájához tartozik a kulturális igényesség. A magyar társadalom jelentős része beéri azzal a giccsel, gagyival és szennyel, ami dől rá a televíziókból, vagy a „kurzusfilmekből”, ha egyáltalán megnézik azokat. És úgy veszem észre, mintha nem szólna miatta egy szót se.
– Ez azért nem túl vigasztaló…
– Nem. A kultúra a legnagyobb vesztese ennek az egésznek. Azért itt generációk lettek teljesen ellehetetlenítve, rengeteg színész, rendező, akiknek egyszerűen nem jut kenyér. Akik vagy elmenekülnek, vagy pályát változtatnak. Írók, akik már nem tudnak a nagy színházaknak dolgozni, mert nem illenek bele a profilba. Talán még néhány fővárosi kisszínházban szóhoz jutnak, de azok maguk is nagyon áldatlan körülmények között működnek.
– A művészek miért hagyják ezt?
– Mert a művésztársadalom ugyanolyan dezintegrálódott, mint az egész magyar társadalom. Nem tudnak szerveződni. Részükről egyenként az az ellenállás, hogy nem hódolnak be, és vállalják ennek minden következményét, ami persze, nagyon nagy dolog. Emlékszem, hogy a ’90-es években én is elég sok tiltakozó aláírást szerveztem, és annak volt súlya, ha jelentős művészek bármilyen ügyben aláírtak egy-egy ilyen tiltakozást. Ma már – mondjuk meg őszintén –, senkit nem érdekelne, hogy a legnagyobb magyar írók, művészek tiltakoznak valami ellen. Főleg a hatalmat nem.
